Tartalom

ALFRÉD
 

          A parkban, ahol az összeszokott társaság már évek óta minden vasárnap összejött egy kis kártyára, beszélgetésre, kegyetlen hahota fogadta azt a madárszerű vézna, ijedős alakot, aki egy ormótlan babakocsit tolva beállt a kibicelők táborába. – Oda nézzetek! – intett a szemével a nagydarab, hájas hentes. Kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, nem is figyeltek a lapokra, sokkal jobb szórakozást ígértek az elkövetkező percek. Az ütött-kopott, század eleji batár nyikorgott, nyögött, mögötte egy nadrág meg egy kabát, felette cvikker.
       – Ha nem veszik tolakodásnak... – motyogta Alfréd. Amíg megtette ezt a pár métert a szemek villogó kereszttűzében, már valamelyik tréfás kedvű nevet is ragasztott rá. A kis kompániában állandó tagok voltak ők, így nyolcan. Nem is szívesen vettek be senkit maguk közé. Jól megvoltak maguknak, elszórakoztak, míg a park üde leheletét el nem nyomta a mindenütt készülődő vasárnapi ebéd illata. Pontosan délben mindenki hazaballagott.
      Így volt ez már évek óta. Néha meghalt, megbetegedett valaki, ennek addig tartották a helyét, míg vagy meg nem gyógyult, vagy együtt ki nem kísérték a temetőbe. De ez most valahogy más volt. A rozzant batár tartalmával együtt medöbbenést keltett, mert ki hallott már olyat, hogy férfiemberek vasárnap délelőtti összejövetelére gyereket hozzon valaki. Valami furcsa szánalomfélét is éreztek iránta. Hosszan összenéztek, bólogattak, fejüket csóválták, aztán nem szóltak semmit. S ez egyfajta befogadás volt.
      Alig köpködte meg a lapokat Kocs bácsi – postás volt az öreg –, mikor szalad a hentes hétéves kislánya feléjük. – Apu, itt vannak a Laczkó bácsiék, gyere haza, anyu üzeni! – S ahogy ezt egy szuszra ledarálta, szaladt tovább, örülve, hogy rá nem vonatkozik az anyai parancs. Lutykó úr – mint a tarják, oldalasok, combok korlátlan urának járt ki e megszólítás – ránézett az órájára, aztán hosszan felnézett az égre, búsan fújt egyet, bökött a sapkája felé, s ment. Szája sarkában két hízó teljes feldolgozásához szükséges szitokmennyiség fityegett.
      Ebben a pillanatban felsírt a „kis Alfréd”. Apja előkapott a batár egy rejtelmes zugából egy üveg teát, s nagy igyekezettel kezdte etetni a kicsit. Miskó bácsi elgondolkozva simogatta a bajuszát, de a szeme huncutul csillogott. Hát egen, kiadta az ordét az anyjukom valakinek! Mindenki lerakta a kártyát, s mosolyogva, de nem rosszindulatúan nézték a bébivel Alfrédet. – Jó kardos menyecske lehet! – rikkantott Kutulocz, aki még a Piavénál hagyta a fél arcát. Most már özönével röpködtek a tréfák. Alfréd gyorsan elrakta az  üveget, és ijedten menekült a nevető szemek sugarából, de Dömötör Ákos, nyugdíjas és lottóárus óvatosan megfogta a kabátja szélét, s az öregektől megszokott tempóban kérdezte: – Mondja, jól tud lórumozni? – Mindenki elcsendesedett. Alfréd hangja idegenül csengett, vergődtek ajkán a szavak. – Nem kérem, nem vagyok jó játékos, csak szeretek játszani. De csak a játék
kedvéért.
      Döme bá arrébb húzódott a padon, intett Alfrédnak, üljön le. Alfréd szeme nyugtalanul rebbent egyik emberről a másikra, végül mindig a batáron állapodott meg. Lassan merültek bele a játékba. Árgus szemmel figyelték Alfréd hívását, dobását, szeme minden rezdülését. Alfréd nem volt kitűnő játékos, viszont amit csinált, azt komolyan, átgondoltan formálta meg, észben tartott minden lapot, látszott, hogy benne él a játékban. Egyszóval, öröm volt vele játszani. 
 

2.

      Teltek-múltak a hetek, Alfréd már beleolvadt a kis társaságba. Bár ő természetéből fakadóan félénk volt továbbra is, a társak harsány vidámsága ezt nagyszerűen ellensúlyozta. Szinte semmit nem tudtak róla. Minden vasárnap lejött a parkba – valahol itt lakhat, mindig a Sóvágó út sarkán bukkan fel – tolva maga előtt a batárt. Emiatt sok tréfát kellett eltűrnie. Általában az asszonyt emlegették, aki erélyes, ellentmondást nem tűrő, házsártos, s egy papucsa van: Alfréd.
      Kocs bácsi, az öreg Döme, Lutykó úr jóízűeket nevettek a saját elmésségükön, néha szinte fuldokoltak a kacagástól. Valahogy így történhetett, hogy Alfréd mindig adós maradt a válasszal. Vagy Alfréd szempontjából: megoldódott, hogy nem kell válaszolnia. Ilyenkor mindig megmerevedett, amúgy is cingár alakja egyetlen meggörbült idegszállá csavarodott.
      Nem vették észre. Soha. Valamely elejtett szóból tudták, hogy valami múzeumnak dolgozik, ahol összetört edényeket meg szobrokat ragasztgat. „Restorátor”, vagy valami ilyesmi. Miskó bácsi rögtön mondta, hogy a múltkor leejtette az asszony leánykori tejesköcsögét, de azóta se' meri megmondani, mert fél, hogy egyéb mást meg az asszony vágna a fejéhez. Szó szót követett, végül Alfréd megragasztotta a szóbanforgó edényt, újramázolta, szebb volt mint hajdanán.
      Ezen is elcsodálkoztak, aztán a napok teltek, a csendes délelőttök bekebelezték az időt, a csodákat, s puha összhangba hoztak néhány idegen embert, akiket a déli harangszó küldött haza a maguk kis világába. 
 

3.
      Lutykó úr szaladt. Két ziháló hörgés közben letörölte homlokát, nehéz teste aggódva imbolygott a pázsiton. – No, csak nem itt a világ vége? – hunyorított Kocs bá, mikor Lutykó úr lezöttyenését a pad szomorú reccsenéssel nyugtázta. – Ez nem igaz – megdöbbent arccal kapkodta a levegőt a hentes –, ezt nem hittem volna! – Megint itt vannak a Laczkóék? – csúfolódott Kutulocz. Döme leintette: – Hallgasson, várjuk meg mit mond!
      Lutykó úr elkezdte. – Tegnap megyek haza munkából – tudják, a Sóvágó úton járok –, szóval megyek, és ahogy nézegetek, látom, az egyik ablakból dől ki a füst. Rögtön megéreztem a leégett rántás szagát, vártam hát vigyorogva, mikor rohan a gazdaasszony jajveszékelve. Rohant is ám, de mit gondoltok, kicsoda?! – Tán a felesége főzött más emberfiának – selymáskodott Miskó bácsi. – Nem, hanem Alfréd barátunk! Mondom magamban, nem elég, hogy az asszony leküldi vele a gyereket, még otthon is ő főz, hát ez nevetséges. Már a tréfa kedvéért is felmegyek.

      – Csengetek. Alfréd meglepődve nyit ajtót. Kötényben, egyik karján a gyerek, a másikban konyharuha. – Benéztem, örül nekem? – és előre élvezem a helyzetet. Az meg csak fáradtan bólint. Bemegyek, rend is volt, tisztaság is volt, de valahogy hiányzott az asszonykéz. Meg hát az asszonyt sem látom sehol. Két kupicától – mert igen szívesen kínált – felbátorodtam, s megkérdeztem: – Aztán az oldalbordája hol van? Tán elment valahová? – Alfréd intett a szemével, hogy el. – Osztég hová? – kérdeztem, mert ki akartam ugratni a nyulat a bokorból. Erre azt feleli: – Elment. Még az ősszel. Pedig nagyon marasztaltam, a kisfiam is. Rákos volt...

      – Velem meg fordult egyet a szoba. Mondom, Isten nyugosztalja szegényt a haló porában, de én megyek is, mert így az asszonyom meg úgy az asszonyom, pedig a szégyen vitte öreg lábaimat, koromat meghazudtolva. És igen, még azt üzeni, hogy ma nem jön le, mert a temetőbe mennek, ma van a neve napja. Hát ez volt – fúj nagyot Lutykó úr. Súlyos csend esett közéjük. Miskó bá mereven nézett maga elé, Kutulocz megsimította hiányzó fél arca helyét. – Hát ez kínos – dünnyögte Döme –, pedig mennyit ugrattuk szegényt, az meg nem szólt rá semmit.
         A némaság úgy terjedt közöttük, mint vízbe dobott kő, s csak fodrait fogták fel. Lutykó úrnak felcsillant a szeme. – Van egy ötletem. Menjünk ki a temetőbe! Vigyünk pár szál virágot, biztosan jólesik neki. – Senki nem kérdezte meg, kinek. Hamar összedobták a kártyapénzt, vettek tíz szál vörös kardvirágot, és sietve megindultak.
        A sírok között messziről megpillantották az ormótlan gyerekkocsit. Alfréd mellette állt, feje lehajtva. Álmodott? Emlékezett? Csendesen léptek oda, elhelyezték a virágot. Kilenc ember nézte mereven, szótlanul a vérvörös csokrot, melyet lassan mozgatott a fel-felerősödő szél... A temető kapujában összenéztek. – Hát egy korsó sör a kicsinek sem ártana – jegyezte meg Döme. Nevettek. Alfréd velük. – Akkor gyerünk! – bökött sapkáján Lutykó úr, s megindultak. A kocsi kenetlen nyikorgása elveszett a férficipők ütemes csattogásában.  Az ég tiszta és olyan kék volt felettük... 

1977 nyara