Tartalom

Gárdonyi Géza forrásai

A falevél

Sapienti sat

A Népszabadság, Apám és az Újember

Az utat visszafelé is meg kell tenni

„Ha jobbról rúgnak,

 balról taposnak,

 tudom, jó helyen állok!”

/ Arthur Koestler /

Andor, Anett, Zora unokámnak,

 és azoknak is,

akik még nem jöttek világra

 Barangolások

 1968-ban nyolcadikos voltam, és Drinka tanár néni érdemesnek tartott arra, hogy a Vácott rendezendő megyei irodalmi vetélkedőre benevezzen engem. Soha nem derült ki megmérettetésem eredménye, mert a sors fintoraként tanár néni elnézte az időt, és mint olvastuk a váci iskola hirdetőtábláján, már egy hete lezajlott a nagy vetélkedő.

Szomorú volt Berta néni, lógott nekem is az orrom, aztán minden jóra fordult, mert elmenvén egy könyvesbolt kirakata előtt, rögvest lehorgonyoztam.

- Válassz magadnak valamit - mondta Berta néni, és én gondolkodás nélkül böktem a párás üveg mögött rejtőzködő könyvre: Fekete István Barangolások.

Emlékszem, kék védőborító volt rajta nagy, aranyszínű, barcogó szarvasbikával. Ez volt Fekete István első olyan könyve a szocializmusban, amely nem állatregény volt, hanem az ő járása-kelése az erdőben, mezőben, ligetekben, csalitosban, hegyen és völgyön. Tulajdonképpen nem szólt semmiről, csak leírta, hogy mit látott, amit látott az miért érdekes, mi jut róla eszébe, és nem csak a vadászcsizmája alatt kanyargott a bebarangolandó út, hanem az elméje és szíve által végigcsoszogott utat is leírta.

Egy év híján negyven évvel ezelőtti eseményről írok most, de régen volt…, s ugyanakkor mintha tegnap lett volna.

           Azóta gyakran eszembe jut ez a kép. Otthon, ha leveszek egy könyvet a polcról, beleolvasok, találok benne valamit, aminek aztán egy másik könyvben kell utánanézni. Vagy csak asszociálok valamire a tanult emlékeimből, és már az zavar, hogy nem tudom, hol is van ez leírva, és alám csúszik az előttem járók élete, tudása, műveik, mint a „barangoló” alá simul az ösvény, és utazom, barangolok én is.

            Nincs konkrét célom, nem akarok sehová eljutni. Előttem út, utak, keresztutak, ösvények, arra megyek, amerre akarok.

            Találomra leveszek egy könyvet a tékáról, és ki tudja, hová jutunk?

            Ha van kedved, gyere velem…

œ  Ş  

Gárdonyi Géza forrása

            Leveszem az első könyvet, keményfedeles, kék színű könyv.

1.sz fénykép melléklet, a Demkó könyv belső oldaláról

           Ahogy beszívom a könyv ódon illatát, már forog is az agyam, hiszen ez egy érdekes egybeesés, mert Gárdonyi Géza is Egerben élt és alkotott, többek között az Isten rabjai c. művet, mellyel cefetül kihúzta a gyufát a klérusnál.

            Jancsi fráter történetét annyiszor olvastam, hogy szinte kívülről tudom, tehát úgy olvasom a Demkó-féle Margit legendát, hogy közben összevetem a fejemben lévő Gárdonyi művel.

            Szinte bizonyosra vehető, hogy Gárdonyi forrásmunkának használta a kezemben lévő Margit legendát, erre vall az, hogy még a sorrendet is átveszi abból a felsorolásból, mely B. Margit erényeit sorolja fel, továbbá önsanyargatását, és végső napjait és halálát. Bizonyosan olvasta a Magyar Margit legendát is, mert Demkó György is sűrűn hivatkozik rá, továbbá a Batthyány kéziratra.

            Az Isten rabjaiban kamasz koromban igen megfogott Jancsi fráter cselekedete, aki kertész lévén liliom- és rózsalevelekből olajat varázsolt Margit szórornak, de csak a halála után, már a nyitott koporsóba tudta mellé tenni. Kíváncsian utánanéztem, s lám a jó öreg Gárdonyi ezt az ötletet is ezen helyekről vadászta ki, mely meg vagyon írva a Demkó-féle könyv XII. fejezetének 128. lapján, és ő is megjelöli a forrását, tételesen a Magyar Margit legenda 35. lapját és Fráter Mihály vallomását a Batthyány kéziratban.

            Nincs módom tételes összevetésre, mert helyem nincs, meg aztán ez a fajta munka nem a „barangoló” gondolatai körébe tartozik. De a példa kedvéért ideírom ennek az „illatlegendának” a két változatát:

            „ A szertartást az esztergomi érsek maga végezte. Ennek utána lebocsájtották a szent testet a főoltár előtt készített sírba, de nem fedték azt be, hanem úgy hagyták tizenkét napon keresztül a nyitott sírban, csupán szemfödővel letakarva, mi alatt oly kellemes illat áradozott a szent sírból, hogy a fráterek kételkedni kezdtek: ha vajon nem a szórorok tettek-e valami jó illatú szereket B. Margit földi poraihoz?”

            Ekkor elkezdődik a vizsgálat, melyet provincziális Fráter Mihály végez, maga mellé véve Fráter Marczellust. Erről így ír a Magyar Margit legenda alapján Demkó György:

            „ A kihallgatott nővérek mind eskü alatt vallották hogy sem ők, sem tudtokkal más valaki, semminemű kenetet avagy jó illatú szert nem tett a szent testhez. Kihallgatta ismételten a priorisszát és Olympiádés asszonyt, valamint a többi szórorokat, kik jelen voltak B. Margit temetésén, de semmiféle csalárdságnak nem jött nyomára. Így mondotta ezt maga Fráter Mihály provincziális Fráter Péternek, ki azon időben győri lector volt, majd később provincziális, midőn ez hatod napra B. Margitunk sírjához érkezett, és ama csudálatos illatot szintén érezte.

             „Jancsi fráter mély hálát érzett Margit iránt. Három éve gyűjtötte már a rózsaillatot. Liliomot, violát is próbált közéje vegyíteni. A liliomnak erős az illata…

            …Az illatgyűjtésről nem beszélt Jancsi senkinek. A regulákban nincs benne, hogy illatot nem szabad gyűjteni. Bűnös szándékot nem érzett a cselekedetében…

            …Jancsi fráter a fejét a két kezébe fogva könnyezte a kapusszobában Margitot. Imádkozni akart érte, de nem bírt, csak a fejét ingatva nyögdécselt…

            …Megy a kerti háznak. Feltárja az ajtót. Bent a liliomok mind virágban állnak.

            Fogja a sarlót. Összemarkolja a tövén valamennyit, s egy metszéssel elvágja.

            Ó, hogy illatuk nincsen!

            Dehogy nincs; hiszen ott van összegyűjtve a kis szilkében a nyár minden liliomának és rózsájának illata!

            Fogja a szilkét. Beroppantja ujjának egy nyomásával a papírost rajta, s megöntözi vele a liliomok kelyhét.

            A szilkét eldobja.

            …Megáll a halott előtt, és bús álmélkodással nézte, hosszan nézte a halotti szépségében nyugodt, mozdulatlan arcot.

            …Jancsi hozzálépett, s odafektette a kis nyaláb liliomot a mellére: - Neked neveltem. Téged illet, Istennek lilioma!

            S ahogy lehajolt, ajkát gyöngéden rányomta a halott hideg kis kezére.

            …A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa.

             „A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa.” Hol olvastam már ezt a mondatot, vagy ehhez hasonlót, ami ugyanezt akarja tudtomra hozni? És elkezdődik a futás a mélázó barangolás helyett, és rágyújtok, és elnyomom, és töltök egy kisfröccsöt, és megiszom, és ismét rágyújtok, tébolyda. Aki ismer, tudja, hogy ilyenkor nem célszerű hozzám szólni, mikor keresek egy mondatot, mint Szabó Magda Zsófikája.

            Aztán bevillan valami, és én rohanok a kis tékám felé. Igen, nagy alakú, keménytáblás könyv volt, igen, ez az, Dante Kiadó,- hát persze!-, és bár negyven évvel ezelőtt olvastam, már tudom, az előszóban volt leírva. Lapozom, s ott van, íme:

            „Azután mondják majd ők is, hogy ismertek-e engem? Dehogy ismertek! Az állatok ismerik egymást, az ember nem.

…Az embernek az arca ismerhető, de az arca nem ő.

Ő az arca mögött van.

 Láthatatlan.

 Egy lány tanított erre engem.”

            Na kérem, ilyen a barangolás, melybe néha a vadászat izgalma is vegyül. Az a fő, hogy bakot ne lőjünk. Az a fő, hogy ne féljen a legény… S most már mosolygok, mert ismét egy olyan mondatot írtam le, amit már olvastam, de mivel fejből tudom, már nincs tébolyda, csak ideírom, honnan emlékszem rá?

Pontosan így szól:

„Az első fiam, hogy ne féljen a legény. A többi aztán megjön magától is.

…Gergő fülében elhangzott harangszó búgásaként ismétlődött:

 - Az a fő, hogy ne féljen a legény!”

œ  Ş  

A falevél

A könyveknek nem csak írója, címe van, de van kiadója, kiadási éve, formája, kötése, s ezek sok mindent elárulnak az önállósult mű életéről. De ezek materiális jelek, vannak még egyebek is, mint például a könyvek illata, a papír sárgasága, a beleírt ajánlások, vagy az ugyancsak beleírt jegyzetek, vagy éppen oda nem illő emlékeztetők.

Már raknám vissza a polcra a Demkó György írta könyvet, de valami motoszkál még bennem, ezért újra felütöm, és lám, érdemes volt.

A belső címlapon ceruzával a következő vagyon írva, a jobb felső sarokba:

                                                                                         „ Csukaß ferencz

VII.o. főpr….”,

 a többi olvashatatlan. Így van írva, a Ferenc is kisbetűvel. Vajon ki lehetett? Mikor élt, és mi lett belőle? Azért elgondolkodom, ha már VII. o.-ban „főpr…” volt, vajon mi lehetett VIII.o.-ban?

Lám, így múlik el a világ dicsősége!

Ezek a ceruzával, avagy „ téntával” beírt jegyzetek igen tanulságosak, néha kacagtatók, néha elgondolkodtatók, amit most leírok, arra egyelőre még nem találtam jelzőt.

Százhalombattán tengettem 2003-ban napjaimat, mikor a piaci könyvárusnál kotorászva, rutinból emeltem ki egy könyvet. Jeles írónőnk tollából származó, általam is igen sokszor olvasott regény, mely nekem is megvolt otthon.

Olyan nincs, hogy egy könyvszerető ember felvesz egy könyvet, és még ha ismeri is, ne lapozzon bele. Tettem ezt így én is, aztán néztem, láttam, gyorsan fizettem, és a szerzeménnyel gyorsan eliszkoltam.

Kincs volt a kezemben!

A könyv 141. oldalán egy száradt falevél pihent az oldalak között. Ugyanezen oldal belső ívén az alábbi bejegyzés volt látható, golyóstollal elkövetve, amit a mellékelt fényképfelvétel is dokumentál:

 „Ez a falevél az erdőből való, ahol a mezőőr bácsi először megdugott, 12 éves 11 hónapos voltam, de igen jó volt, nem is fájt, pedig igen nagy és vastag neki a fa..a, meg ki is vertük utána neki.”

Aláírás nem volt.

Szakmailag nézve ez egy egy lélegzetből írt mondat, melyet, ha átlag ember olvas, az első döbbenet és álmélkodás után gyorsan becsukja a könyvet, és igyekszik elfelejteni az egészet.

De az író azért író, hogy ne csak a tintát pocsékolja a papíron, hanem egy mondaton belül, a szavak között olvasva, a mondanivaló mögé nézve az olvasó elé tárja egy mondat igazi valóságtartalmát.

Boncoljuk fel tehát ezt a mondatot, s aztán az olvasó döntse el, hogy a boncolás után van-e már több információ a birtokában, mintha e műveletet nem végeztük volna el.

Először is az egész mondatot helyezzük magunk elé, és egy lélegzetből olvasva, az összhatást, az első benyomást rögzítsük

Beláthatjuk, az összhatás megdöbbentő. Szinte megriad az ember a csak vesszővel tördelt mondaton, annak minden szégyenlőség nélküli szókimondásán, a trágár szavak és cselekedetek természetes egyszerűséggel leírt módjától.

Mindenki érzi, hogy itt nagy dolog történt, de olyan félelmetes ennek mögé nézni, hogy a legtöbben már be is csukják az idézett oldalt, és igyekeznek elfeledni az egészet.

Miért?

Mert szembesülni kell azzal, hogy mindez nem egy negyvenéves, dörzsölt, rutinos kurtizán könyvjelzője, hanem egy gyermek ember, egy kislány, egy még kiskamasz rögzítése arról a világról, amelyről nekünk fogalmunk sincs, neki pedig szinte természetes közege lehetett.

Annyira kicsi  a gyermek, hogy az életkorát még hónapokban is kifejezi:

„…12 éves és 11 hónapos voltam…”

Igen, ilyen piciny korban nagyon nem mindegy, hogy 12 éves és tíz hónapos, vagy 12 éves és 11 hónapos valaki!

Attól függően, hogy tavasszal vagy ősszel történt az esemény, a kislány hatodikos vagy hetedikes lehetett, nem iskolakerülő típus, sőt valószínűleg négyes-ötösrendű tanuló, rendszeres leckekészítő.

Ezen következtetésekre abból juthatunk, hogy az írása szabályosan kerek, gyakorlott betűvető kezet jelöl, melyből későbben egy szép, kiírt női írásvezetés kerekedik majdan, az idők múlásával.

Biztosan jó tanuló, mert helyesírási hibát nem vét, pedig van pár rumlis szó a mondatban, amin nem egy kedves olvasó most hirtelen elhasalna, vagy legalábbis vakarózna a helyesírási szótár után:

„ …mezőőr, először, utána…”

Hiba nélkül írja le ezeket a szavakat.

Látja a kedves olvasó, hogy már most mennyi információhoz jutottunk, csak így egy olvasatra, boncolás nélkül, s szereztük meg ezen tudásmennyiséget pusztán az által, hogy nem csuktuk be a könyvet.

És most trancsírozzuk fel a mondatot, akinek van kedve, jöjjön velem, ígérem, a végére számtalan apró információ birtokában dőlhet hátra a karosszékében a velem tartó barangoló.

„Ez a levél az erdőből való…” A mondat bevezetése igen árulkodó. Egy megtörtént eseményről akar emlékeztető jelet eltenni magának emlékbe, ezért, valószínűleg az aktus után, felvesz a földről egy falevelet, és elteszi emlékbe. Maga az emlék nem lehetett neki kellemetlen, biztosan nem volt erőszak, összbenyomását tekintve jó és kellemes érzeteket szeretett volna rögzíteni, a faleveles könyvjelző által.

Hogy az aktus önmagában jó volt számára, a mondat további részeiben már olvastuk, hiszen ő maga nyilatkozott így.

Még egy közbevető gondolat, a falevél megtalálásának helyéről. Könyvbe teszi, melyről nem tudhatjuk, hogy akkor nála volt vagy nem, lehet, későbben helyezi bele, de az ember olyan, hogy értékes emlékeket, számára értékes és gyakran használt helyekre teszi el a biztonságos hozzáférhetőség miatt.

S rögtön igazolódik is a teória, hogy jó tanuló, aki még olvas is, és nem is akármit, mert a könyv a magyar irodalom egyik gyöngyszeme, a zseniális írónő, Szabó Magda Mondják meg Zsófikának c. remekműve.

Maga a könyv vásárlásának helye nem utal a helyszínre, mert a pártállam összeomlása után sokan felvásárolták, kimentették a felszámolás alatt lévő szakszervezeti, vállalati könyvtárak könyvállományát, melyet aztán, mint vándorárusok, faluról falura, városról városra járva olcsón árultak. Ezt a könyvet én előző nap Székesfehérváron is megvehettem volna, vagy másnap Érden.

De boncoljunk tovább!

„…ahol a mezőőr bácsi először megdugott,…”

Gyönyörű, rengeteg információt rejtő mondatrész ez kéremszépen!

Lássuk!

A „mezőőr bácsi” szóösszetételből biztosan tudjuk az   illető úriember foglalkozását, ámde korát nem saccolhatjuk meg, mert egy 12 éves és 11 hónapos kislánynak egy húszéves mezőőr ugyanúgy bácsi, mint egy hatvanéves. De mivel állással, hivatallal rendelkező kenyérkereső férfiú ő, a törvényben rögzített kitételek szerint a liliomtiprás, a pedofília, a kiskorúak megrontása még egy igen jólelkű bíró esetében is könnyen ráhúzható lenne.

Azt is sejthetjük a mondat felvezetéséből, hogy ismerték egymást, hiszen olyan természetes utalással írja „A” mezőőr bácsit, mintha a világon azt mindenkinek ismerni kéne, hiszen ő is ismeri.

Menjünk tovább.

A mondat egészéből kiviláglik, hogy ez a 12 éves és 11 hónapos kislány már régebben veszítette el a szegény leányok egyetlen hozományát, ezt támasztja alá az aktusról írott könnyed tollvezetése, továbbá nem csekély jártassága a férfi szerszámának kézzel való kielégítéséről.

Ezért bizton tudhatjuk, hogy az „… először megdugott…” kifejezés nem a szüzesség elveszítésére vonatkozik, hanem csak azt jelzi, hogy a mezőőr bácsival ez volt neki az első nemi kapcsolata. Sejteni lehet ebből azt is, hogy a későbbiekben is folytatódott ez a románc, hiszen az „először” kifejezés sejteti a további alkalmakat is. Különben azt írta volna pl.: mikor a mezőőr bácsi megdugott…

De nem ezt írta, hanem a következőket:

„…12 éves és 11 hónapos voltam, de igen jó volt, nem is fájt,…”

Kiviláglik, hogy magát az aktust igaz kéjérzettel élvezi, s egyben elárulja azt is, hogy volt már dolga férfiemberrel, hiszen szinte utal arra, amikor még fájt neki, ( akkor hány éves lehetett?) de most már nem fáj. Most jó.

Jó annak ellenére, hogy:

„ …pedig igen nagy és vastag volt neki a fa..a,…”

Ismét elárulja magát a kislány, van összehasonlítási alapja, ezek szerint volt már dolga kisebb és vékonyabb örömszerző forrással is.

Tovább menve a boncolással, most jön a tus, a mindenkit két vállra fektető információ:

„…meg ki is vertük utána neki”

Csemege ez a mondatrész, igazi csemege.

A mondat teljesen magyartalan, talán ezt az egyetlen hibát követte el a kislány anyanyelvünk használata közben, de mindez eltörpül amellett, hogy nem vette észre, és más sem mondta el neki, hogy milyen nagy hibát követ el a saját teste és személyisége ellen.

Először, a közlés spontaneitása döbbenti meg az olvasót, ahogyan egy intim műveletet olyan természetes közvetlenséggel ír le, mely sejteti, hogy nem először csinálja, sőt gyakorlottan végzi ezt a tevékenységet.

Kiderül az is, hogy a nemi aktus után a „mezőőr bácsi”-nak még sok erős vágya maradhatott felhalmozódva, mert valószínűen a már kornyadozó szerszámjából még további kéjes érzeteket akar kicsikarni, ezért eme manuális tevékenységre ösztökéli a leányzót.

És erre már nem lehet ráfogni, hogy hirtelen felindulásból születő nemi aktus lenne az egész, nem kérem, ez már egy szinte kifinomult, kéjérzetet előidéző és fenntartó, rafinált szeretkezési forma.

Tegyük hozzá, mindkét részről.

Végezetül, jön az igazi meglepetés, tételesen az, hogy ez a nemi aktus,  nem egy egyszerű szexuális kapcsolat volt, hanem a szó szoros értelmében egy igen derék gruppensex, ami ugye erősen határos az orgiával.

A kulcs a többes szám!

„…meg ki is vertük utána neki.”

Valaki vagy valakik még voltak ott!

 Hiszen ketten (vagy többen, ez a többes számból nem derül ki numerikusan) tették, amit tettek, hogy a „mezőőr bácsi”-nak minél jobb legyen. De ha legjobb feltételezés szerint is csak hárman voltak, akkor értelemszerű az is, hogy ez az aktus, nem egy titokban, félelemtől reszkető környezetben elkövetett szeretkezés volt, hanem több ember (emberpalánta) közös megegyezésén alapuló gruppensex.

A derék mezőőr bácsi biztosan közösült a harmadik személlyel is, amit a „mi kislányunk” végignézett, s tán a jóisten sem tudja már, hogy tétlenül nézte-e végig, avagy mit is munkálkodott közben.

S fordítva is igaz, hogy a teljes kitárulkozás és a szeméremérzet maximális hiánya kellett ahhoz, hogy a feltehetően a kislánnyal  egyidős barátnő szeme láttára fogadja be a mezőőr bácsi méretes tagját, és a kéjérzettől boldogan szemlélje közben, hogy a barátnője is szorgosan buzgólkodik az erdők-mezők őrének hivatalos testi valóján.

Egyszer régebben, egy barátosném kifejezte azt az óhaját, hogy irodalmi barangolásaim során szeretne útitársam lenni.

Nem nagyon örültem ennek, megmondom őszintén, és meg is mondottam neki a következő szavakkal:

- Ha velem tartasz, olyan mélységekbe viszlek, hogy fulladni fogsz, vagy olyan magasságokba repítelek, hogy állandóan szédülni fogsz!

Velem tartott és fulladt az emberi gyarlóság mély bugyraiban, és elszédült az emberi elme lehetőségeinek végtelen kozmoszában, aztán elmaradt barangoló útjaimról.

Mert az író nem attól író, hogy szépen tudja leírni a világ történéseit, és attól sem lesz jó író, ha mindezt dokumentumszerűen írja le a hitelesség erejével.

Az íróember igazi adottsága abban rejlik, hogy más aspektusból is képes megvizsgálni a bennünket körülvevő világot, hogy nincsen rögzített kameraállása, hogy nem a színpadon folyó előadást nézi, hanem kutakodik a színfalak mögötti sokszor sivár, rideg világban, s teszi ezt mint pontos, dolgos kezű munkás úgy, hogy soha nem engedtetik meg számára a történésekkel való azonosulás öröme.

Ilyen írói élményem volt ennek a falevélnek a története is…

       Ş  

Sapienti sat

De visszabarangolva a Demkó-féle könyvhöz, érdemes volt azért is kinyitni, mert volt benne egy elsárgult papír, abból a fajtából, melynek az egyik oldala vonalas volt, a másik oldala sima. A lap oldalán látszik a perforáció, tehát ez valamikor még az én kisgyermekkoromból származó, un. átírótömbből kitépett lap, amelyre géppel írtak egy beszédet. A beszédnek van címe, szövege, de szerzője, dátuma és veleje az nincs, illetve lehet, hogy van, csak én nem látom?