Tartalom

Tartalom, helyesírás, külalak

 BEVEZETÉS

    Bev.: Írtam én már sokat és keveset, rosszat és jót, olyat is, ami csak nekem jelentett valamit, s talán csak egyszer-kétszer olyat, ami mást is érdekelt. De azt még soha nem írtam meg, hogy miként kell írni. Akinek eszébe jutnak még Móra Ferenc gondolatai, azok a kevesek tudják, miként kezdődik az írás. Aki ült ilyen padban, annak ismerős, aki meg nem ült ilyen padban, az már ne olvasson Móra Ferencet. Felesleges.

   Azoknak szeretnék örömet okozni, akiknek eszébe tudom juttatni a tintatartóra ragasztott vinyetta piros cirádáit, aminek közepén a nevünk volt odaákombákolva, hirdetve tulajdonosi mivoltunkat. Persze itt is voltak szegények és módosabbak, az előbbiek a négyszögletes kis csavarosból, míg az utóbbiak a fekvő csőrös módosabból mártogattak. Ez utóbbiba kétszer annyi ténta fért, mint a négyszögűbe, s nem is tudom, miért volt ez fontos, mert a betűt egyformán vetettük mindannyian.

    S aztán a toll! Ha mesélném a gyerekeimnek, bizony igen össze kéne magam szedni, mert miként mondjam el az internettől elrángatott gyereknek, hogy volt egy fapálca a végén egy fém befogó szerkezettel, amelyben egy középen kettémetszett fémdarab volt a tollhegy. A tollhegyen lévő lyuk nagysága határozta aztán meg a paca méretét, de miként mondjam el, mi a paca, mikor az nem csak egy tintafolt, hanem ügyetlenség és kudarc keveréke is.

    És a pad… Régi feliratok bicska által kifaragva, művészi szerelemvallások, hogy én a Vékony Valit szeretem, aki most tanár valahol, és ha olvassa, emlékezik még rám is. Mert azokba a padokba lehetett faragni, egyszál deszkából hasított derék asztalosmunkák volta azok, nem ilyen hűbele rétegelt meg pozdorja komák csőállványon.

     Már akarna a gyerek vissza a számítógéphez, de én meg mondanám, hogy a padló - édes fiam, a padló -, az nem parketta, avagy olcsó linóleum, hanem a régi grófi parkettát beeresztették vastagon fáradt gázolajjal, ami büdös volt, csúszott, és fűrészport szórtak rá takarításkor, hogy a seprű ne ragadjon bele.

     …és, édes fiam, a radiátor az egy Láng-gépgyári szenes öntöttvas kályha volt, aminek én voltam a tűzfelelőse, és aminek a csövét néha eldugtuk ronggyal, hogy elmaradjon a dolgozatírás.

    És mi ebben a környezetben tanultunk. Nem szívesen, nyögvenyelősen mint minden diák, nem voltak jogaink, de ezt nem is firtatta senki, mert a tanár szava szent volt. Az tanult ember volt, a falu krémje, szakmailag, erkölcsileg súlya volt a szavának. Szülői értekezleten bement a paraszt, és csak egy dolgot próbált kivenni az elhangzottakból, hogy neki ma este agyon kell-e verni a gyereket, vagy életben maradhat még holnapig?

    Ez így volt. Hogy ma miként van, nem írásom témája. A betűvetésre Rózsi néni tanított meg, akinek illatos fehér kezét később annyiszor véltem felismerni a németalföldi festők képein. Mert odarakta a kezeit is a szíve mellé, az egyikkel a fejemet simította meg, a másikkal a hibát mutatta. Oly disszonáns mozdulat volt ez, hogy soha nem tudtam eldönteni, hibáért miért jár simogatás? Ma már tudom és értem, hogy a disszonanciában volt a bíztatás: „Fel-fel fiúk, csak semmi félelem!”    

   (Gyönyörű, majdnem derékig érő hosszú, fekete haja volt, melyet csak otthonában engedett alá. Anyám egyszer elküldött valami üzenettel hozzá, és én nem mertem bemenni, mert féltem a férjétől, Győző bácsitól. Kuporogtam egy ideig a tornácon, aztán kijött Rózsi néni. Mondom, fekete haja volt, melyet csak otthonában engedett alá, bőre mint a kréta pora, és mélybíbor fürdőköntöst viselt. Ezt a képet őrizem róla, és ha eszembe jut egy-egy nyári alkonyon, pár percig ismét tisztaszívű, ábrándos gyerek leszek.)

    Aztán elkezdtünk tanulni írni. Írtunk így, írtunk úgy, folyt a tinta füzetre, padra, ruhára, de írtunk. Írtunk diktandót, írtunk fogalmazást, írtunk másolást, de olvasni nem írással tanultuk, hanem felismeréssel. A Népszabadság újságból kellett egy oldalon aláhúzni pirossal a „k” betűket, másnap a „gy” betűt, harmadnap az „e” betűt. De nem ez volt a lényeg. A lényeg az volt, hogy ezt ellenőrizték, és hiába pirosított össze harmincöt gyerek egy kiló újságot, azt átnézték, és úgy a hiányt, mint a felesleget visszaadták javításra. Rossz világ volt, nehéz világ volt akkor is. De éltek olyan emberek, akik pedagógusnak vallották magukat, és ez fontos volt nekik, és volt energiájuk, és volt hivatástudatuk ezt nem elengedni a levegőbe, konzekvensek voltak. 

   Nekünk volt még külön ilyen óránk, hogy fogalmazás: kötött témájú, szabad témájú. Írj erről, írj arról. Mi volt a mesében, mi történt a napköziben. De ezt mind úgy írd meg, hogy annak legyen szerkezete: bevezetés, tárgyalás, befejezés. A stréberek – köztük én is – piros ceruzával egy nagy „B” betűvel kezdtünk írni, lássa az a tanár, íme nem feledtük a BEVEZETÉS fontosságát. Kerekedett is dolgozat belőle, cca. ilyenformán:

 Dolgozat

   Bev.: A Kincskereső kisködmönt azért írta Móra Ferenc, hogy megtanuljuk, mi a körtemuzsika, és mi a bice-bóca.

  T.: Én nagyon féltem a Bice-bóca nagypapájától, a Bűbájos Küsmödi nagyapától. Tetszett, hogy a gyerekek vittek buktát a sánta gyereknek. Az nem tetszett, hogy irigy volt a Ferkó, és nem adott körtemuzsikát. Az is tetszett, hogy szép ködmöne volt, azt az apukája csinálta neki. A bányában féltem.

   Bef.: A könyvből az a tanulság, hogy aki nem ad körtemuzsikát, annak elszakad a kabátja, pedig nincs is neki másik.

       T.:                                                 H.:                                                K.:

     Az utolsó három betű is fontos volt nagyon, mert odaírták az érdemjegyet, a TARTALOM, a HELYESÍRÁS és a KÜLALAK külön osztályozva volt. Engem, mint kezdő író embert csak az első érdekelt mindig, és később már a középiskolában is csak ezzel foglalkoztam, a másik kettő nálam mostoha gyerek volt. Ezért nekem minden dolgozatom eredménye így nézett ki:

        T.: 5                                              H.: 3                                         K.: 2

   Most ötvenéves fejjel visszanézve néha úgy érzem, az életem is ilyen volt, mint a kezdő dolgozataim. Jószándékú gondolatok félkész kivitelben, pocsék külalakkal…

    Hát így írtunk mi.

TÁRGYALÁS

     T.: Aztán felléptünk a nagybetűs felső tagozatba, és a nagysággal együtt megjelent Drinka Józsefné, a kicsit hetyke fekete bajuszával, és azzal a múltjával, amit annyian elszenvedtek azok, akik 44-ben ide szaladtak édes Erdélyből az oroszok elől. Persze erről mi mit sem tudtunk, csak éreztük az idegenségét, azt, hogy nem falubeli.  És még sok-sok dolgot nem tudtunk, és ma is csak azt tudom, hogy azért írhatom le a nevét és történetét sajtóper nélkül, mert oly árván ment el ebből a világból, ahogy jött, és ha én nem írom le a nevét sokszor és ezerszer, akkor elmúlik nyomtalanul, méltatlanul.

      Persze nem Borbála vagy Berta néni, de bizony távolságtartóan Drinka tanár néni volt a titulus, mert féltünk tőle, féltünk attól amitől Tutajos a Fekete István Tüskevár c. könyvében félt, hogy a tanár néni is hol tegezett, hol magázott, és volt ez bizony mondaton belül is, számunkra követhetetlenül. Nagyon nem tűrte a mellébeszélést, attól mindig ideges lett, és bizony kiabált is velünk. De hamar kiismertük, és aztán már emígyen zajlott magyarórán a nevelés:

     - Most akkor mondja meg nekem, Vágvölgyi Jenő, hogy miért szamárfüles ez a füzet, tessék, mondja meg nekem, mindenkinek, hogy halljuk!

     Ilyenkor a legelőnyösebb testtartás az volt, ahogy Milne Micimackójában a Füles engedte le a füleit meg a farkát, és fejemet is mélyre lógatva hangosan mondtam az egyetlen elfogadható választ:

   - Azért, tanár néni, mert rendetlen vagyok.

    És akkor elmúlt a mérge, egy pillanat alatt mosolygott, és mentünk tovább. És elkezdett tanítani és gyúrni minket. Tanított és formált, és mi megtanultuk a levélírás mesterségének alapjait, amit Mikes Kelemen magasztalásával domborított ki, önéletrajz, a kor követelményeinek megfelelően persze, s ahogy múltak az évek, megismertük a naplóírás intimitását is.

    Tanultunk verset, prózát, verselemzést, regényről írtunk olvasónaplót, izgalmas dolgok voltak ezek nekem, de így visszanézve a legnagyobb értéknek mégis azt látom, hogy nem egyes műveket elemeztünk és magoltunk be, hanem metodikát bifláztatott be velünk, amire később az összest rá lehetett húzni.

    Hadd írjam le ide, mert kevesen emlékeznek rá, és talán a maiak is okulnak belőle. Tehát a verselemzés csontváza, amibe csak bele kellett írni a hiányzó adatokat.

     A mű írója:

     A mű címe:

     Műfaja: líra, epika, dráma, eposz, regény, novella, elbeszélés, stb.

     Formája: vers, elbeszélő költemény, stb.

     Versformája:  pl. négysoros, páros rímű, négyütemű, tizenkét szótagos

                           vagy szonett, vagy időmértékes, stb. 

     Mit tudsz az írójáról:

     Mikor írta:

     A mű témája: szerelmes vers, hazafias, tájleíró

     Tetszett neked, vagy nem, és miért?

     Ha ezekre választ tudtunk adni, már nyert ügyünk volt. Ez volt a mi nagy mankónk, amivel bicegve elindultunk a Parnasszus felé. Megjegyzem, még középiskolában is ebből éltem, elég volt elolvasni valamit, és tudtam róla beszélni akár öt percig is. Csodáltak is érte nagyon, én pedig nem árultam el, micsoda varázscsizmában lépkedem át az akadályokat.

      Persze a gond folytatódott, mert ezeket le is kellett írni, méghozzá helyesen! Atyavilág! A helyesírás! És kezdtük elölről a szenvedést a hosszú és rövid magánhangzóktól, a „másként írjuk, másként mondjuk” című teljes és részleges hasonulásoktól, izzadtunk az ikes igék teméntelen hadával, a főnevek kis és nagybetűs változataival. A jelzőkkel és jelzős szerkezetek kokettáló önállóságával, az egybe- és különírás polémiáival, miközben bemagoltuk az igekötőket, amelyeket a mai napig is tudunk álmunkból felverve. A szófajok kérdő szavai. A tőmondat, az egyszerű mondat. A bővített mondat, a többszörösen bővített mondat, és az ebbe belecsempészett közbeszúrt mondat, és ezek központozásai. A mai napig nem tudom ötösre!

      Drinka tanár néni a szomszéd faluban lakott, de ott sem a faluban, hanem attól vagy másfél kilométerre volt egy régi malom, mint menekülteknek ezt adták ideiglenes meghúzódásra, ki hitte volna, hogy egy életre szól majd ez a kiutalás. Szóval itt éltek a férjével, gyermektelenül, magányosan. És itt kezdődik életem legnehezebb dolgozata, mert olyanról kell írnom, amiről semmit nem tudok, nem is tudhatok, mert a történések idején még igen pici voltam, aztán meg korán elkerültem otthonról, és csak harmincnyolc év után hallottam némi beszédfoszlányt erről-arról, minek hitelességében ugye kételkedni nem botor dolog.

      Nem tudom, miért voltak gyermektelenek. Nem tudom, hová húzta őket a honvágy, mikor Isten árváinak érezték magukat. Nem tudom, miért kezdett el inni a férje, és később bizony a tanár néni is, de ez is csak hallomás, mert az én időmben ilyen nem volt.   Kettő dolgot azonban autentikus helyről tudok, az egyik az, hogy azt a düledező fészert meg azt a kis benyíló földutat a tanár néni úgy hívta, hogy a Szerelemvölgye…  (Mennyi boldog vágyórája lehetett itt, ha ezt a nevet adta a helynek, ahol a száműzöttség és a meddőség nászi táncot jártak forró májusi éjszakákon?)

      A másik, amit biztosan tudok, hogy halála közeledtével nagyon félt attól, ha ő hal meg hamarabb, akkor nem lesz eltemetve, és széthordják a vadak, melyek a Börzsöny északi partjáról jártak le az Ipolyhoz inni. Ez tényleg majdnem így történt, mert a férje kilopta a párnája alá dugott, temetésre félretett összeget, és kezdte elinni a kocsmában, amíg jó érzésű emberek - akik tudták, miről van szó - ebben meg nem gátolták. Pénzét elvették, és koporsót vettek rajta, legyen miben nyugodjon majd a tanár néni, ha lejár az ideje. Haza is ment a derék ember, és sértődötten mondta élete párjának: „Van már mibe beledögleni, Berta!”, vagy ehhez hasonló.

    És továbbra sem tudok semmit, nem tudom, melyikük halt meg elébb, ki temette, avagy nem a másikat, azt sem, hol nyugodnak. Persze utána is járhatnék, de nem járok utána, mert felesleges. Ismét úgy járok el, mint kisdiákként vontam le a tanulságot a Móra könyvből, tömören kiveszem a lényeget a történetből, nem érdekel, ha ez másnak zavarosnak tűnik.

      Bef.: Ez az élet arról szólt, hogy volt egy ember, aki a Szerelemvölgyében élt, aztán öreg korában attól félt, hogy széthordják a vadak.

   BEFEJEZÉS

       Bef.:  A Szerelemvölgyében azóta összedőlt a ház, gaz befedi, bozót eltakarja a régi álmokat, csak a madarak járnak arra, és  néha az én gondolataim, ha a falumba hazavezető útról az autóm ablakából jobbra nézek. Az én nevetséges gyötrelmeim, melyek vergődve csaponganak ég és föld, Isten és ember, szeretet és gyűlölet, fény és árnyék között, s melyeket néha papírra vetek.

       Aztán olvasom és olvassák, és sem én, sem más nem gondol arra, hogy a szabályokat már meg sem fogalmazva, de mindig szem előtt tartva teszem a dolgomat, mert ezek az eszembe, a szívembe, a tudatalattimba lettek bekódolva kisgyermekként Berta néni vasszigora és lelke által. Őróla már nem tud senki, azt sem hogy élt, mit tudott, hogy amit tudott azt nekünk adta át, egyszerű kis tágra nyílt szemű gyerekeknek.

     Talán mégis most jön el az ő megmérettetése is, amikor rajtam keresztül tudja meg a világ, hogy élt valamikor a Szerelemvölgyében egy ember, aki csak szeretni és adni tudott. Ezért most egy tízéves gyermek lelkével szedem össze a régi szabályokat, s nézem át azt, amit leírtam. Megnyugtatásul ellenőrizem, hogy volt-e bevezetés, tárgyalás és befejezés, a vesszők a helyükön vannak-e, a hosszú ú és hosszú ó a szó végén tényleg mindig hosszú-e, és írom ide az ítéletre váró örök szavakat, melyek után  nem csak engem feleltet az, aki olvassa ezeket a sorokat, hanem Berta nénit is osztályozza az örök nomenklatúra szerint.

Százhalombatta, 2003. tele