Tartalom

            Egy bögre tea

            Mivel kihűlt a lába, és erősen zsibbadt, ezért bicegve, csoszogva, fájdalmas sziszegéssel fordult be a sarkon, ahol egyszerre vágott arcába a rideg északi szél és a kiáltás. A szelet észre sem vette, de az erős hangtól felkapta a fejét, mikor másodszor érte el arcát a szó.

             - Lajos! Lajoskám! Arany barátom! Héééé!

            Délután öt óra volt, de a háztetőkről már lezuhant a városra a komor, decemberi este. A fal melletti sötétből egy árny indult el feléje kezét lengetve, és ő erősen hunyorított, hogy felismerje az imbolygó alakot.

             - Lalikám! Hát ezer éve…ezer éve… - és az odaérő már hevesen, igaz örömmel rázta a kezét.

       Gárdos volt, a mindig elegáns, több nyelven beszélő Gárdos, építészmérnök abból a csapatból, amelyikben ő mint gépészmérnök dolgozott. Válogatott munkabrigádot hoztak akkoriban össze a városatyák, amikor indult a budapesti szállodaépítési program, és a Duna parton, és a város egyéb pontjain szinte a bambusz sebességével nőttek ki a hatalmas épületek a semmiből.

            Nem volt különösen jóban Gárdossal, aki jól felkészült mérnöktársa volt, és remek kolléga. A magánéletben viszont soha nem találkoztak, néha, és tényleg csak nagyritkán, egy pohár italt megittak valamelyik késő óráig nyitva tartó bárban, ha az éjszakába nyúlóan dolgoztak.

               De most megörült a jó szónak, és jólesett neki a szívélyes kézrázás is.

            - A Béla! A Gárdos Béla! Atyám, ezt nevezem meglepetésnek - lelkendezett ő is, és sokáig veregették egymás lapockáját.

            - Gyere - invitálta Béla gyors beszéddel -, ülj le nálam egy picit! S mesélj, mi van veled? Merre fújt a szél öreg tolózártekerő?

            Nem kérette magát, csak bólintott, és követte Bélát, aki visszafordult a fal felé, és mélyen lehajolva serény matatásba kezdett, így készítvén kényelmes ülőhelyet az ő váratlanul idepottyant vendégének, régi kollégájának.

            Kényelmesen elhelyezkedtek, egy ideig szótlan örömmel nézték egymás arcát, nagyokat lehelgettek a tenyerükbe, majd Béla hátranyúlt, és egy palackot húzott elő szinte a semmiből.

          - Hadd kínáljalak meg, Lajosom, egy pohár borral, nem sok van, de szívesen osztom meg veled - mondta Béla, és még két műanyagpoharat is húzott elő a zsebéből, abba töltötte a fanyar illatú nedűt. - Egészségedre, Lajos barátom, egészségünkre! - És koccantak a műanyagpoharak, halkan, tompán, olyan tompán, mint azoknak a pezsgőspoharaknak a kristálytiszta csendülése, melynek már nem volt ereje idehallatszani a múltból.

            - Itt laksz most, Béla? - kérdezte Lajos, és szétnézett maga körül, aztán Béla háta mögé is vetett egy pillantást, de a sötétben nem látszott semmi.

            - Igen, itt vertem most tanyát, már második éve lakom itt, kissé zajos, kissé szeles, viszont nagyon jók a szomszédok, és az, tudod te is, aranyat ér. S te, barátom? Neked merre kanyarodtak az útjaid?

           Ekkor Lajos kezdett el mesélni, hogy ő a kerület másik végén lakik, az nem olyan zsúfolt, igaz hűvösebb van arrafelé, viszont van egy külön bejáratú szellőzőcsöve, amelyből nyáron hűvös, télen meleg levegő áramlik feléje.

            - Lajos! Nagyon tudsz élni! Mindig is tudtál a jóban hemzsegni! - csapott a térdére Béla. - Mindig kigépészkedted magadnak a frankót, és lám most is. Mesélj, mi van a családdal? Kedves feleséged? Ugye Erzsike volt a neve?

            S akkor Lajos elkezdte mesélni az elmúlt évek történéseit, nem kronologikusan, csak úgy csapongva, darabokban tálalva a darabokra hullott életét, amely olyan pici darabokra morzsálódott, hogy egyben, egészében még elmesélni sem lehetett. Lassan kortyolgatva a borát, monoton, szinte fád hangon mesélt feleségéről, Erzsikéről, akit szinte rajongásig szeretett, aki nyolc évvel volt fiatalabb nála, és már húszéves korában ikreket szült neki, akik most külföldön járnak egyetemre, s talán nem is jönnek haza többé.

            Mikor a gyerekek elmentek, akkor Erzsike még csak harmincnyolc éves volt, ragyogó hófehér bőrére úgy omlott le bodros szőke hajzuhatagja, ahogy csak a napsugár tudja kévébe kötni az izzó nyarakat. Egyedül éltek a nagy villában a város előkelő negyedében, Erzsike tanított egy gimnáziumban, ő a szállodákat rakta tele mindenféle laokonikus csőkígyókkal, esténként pezsgő társasági életet éltek, fogadások, bankettek, nagy menük, kiállítások, ahol mindig fényben és központban voltak, ő, a híres gépésztervező és Erzsike, a gyönyörű, intelligens asszony, aki úgy passzolt a férjéhez, mint az angyalok fejére a glóriák.

            S a fogadások után hazamentek, és megittak még egy italt, és kibeszélték ezt a napot is, az élményeket, az embereket, a ruhákat, és az arcokat. Szinte minden nap szeretkeztek, nagyon szerettek szeretkezni, mert szerették egymást is, és szerették egymás testét is, és szerették azokat az örömöket, amiket adtak és kaptak, hol a nappaliban a földön, hol a fürdőkádban, vagy néha mohó vágyukban már az előszobában.

          Negyvennyolc éves volt Lajos, és negyven Erzsike, mikor Lajosnak a szokásosnál kissé korábban prosztata bajai jelentkeztek, melyet aztán komoly urulógusok hamar megkuruzsoltak, szinte tünetmentes lett teljesen, csak egy gond volt, mely oly gyakran jelentkezik ilyesfajta kórnál, hogy merevedési problémái lettek. S ekkor nehéz időszak következett az életükben, mert Erzsike fiatal, érett, egészséges, mohóölű asszony volt, ő maga pedig tele szerelmes féltéssel és vágyakozással, tehetetlenül állt kínzó vágyának ösztökéje alá. S nem tudtak egymással mit kezdeni.

         Mindent megpróbáltak, serkentő és ajzószereket vettek herbáriákban, orvosokhoz vittek annyi pénzt, amennyit csak egy jónevű tervezőmérnök engedhetett meg magának akkoriban, erotikus filmeket néztek együtt, különféle izgalmas pózokat találtak ki egymást is meglepve, de semmi eredménye nem volt. A mindig visszatérő kudarc leapasztotta a húst a csontjaikról, és lassan kiölte a vágyakozást is a testükből. Egy év múlva már nem is próbálkoztak, csak csendben feküdtek az ágyban, és egymás kezét fogva hajnalig lesték az éjszakát.

        Sok éjszakát hallgattak és beszélgettek át, elmaradtak a bankettek, a társasági élet forgatagai, befelé forduló, zárkózott életet éltek. Egy ilyen éjszakán vetődött fel aztán Lajosban a gondolat, és el is mondta rögtön Erzsikének, hogy nem természetes az, hogy az ő fogyatékossága miatt Erzsikének ilyen önmegtartóztató életet kell élni, és ő teljes mértékben megértené, ha Erzsike kizárólag erre a célra tartana egy olyan embert, aki pótolni tudná azokat az örömöket, amiket az Isten azért adott nekünk, hogy még jobban szerethessük egymást.

         Erzsike akkor egyszerűen lehülyézte férjét, és kifejtette, hogy nem akar más férfivel szeretkezni, mert ő a férjét szereti, a Lajost, aki olyan, amilyen, de az övé, és a gyermekei apja, és tulajdonképpen hogyan is gondolja ezt az egészet? Ekkor ő elmondta neki, hogy fontos erről beszélni, mert a léleknek megvan az igénye, de a testnek is megvan az igénye. És ezt harmonikusan kell kielégíteni, és ezt csak úgy lehet ebben a helyzetben, ha nem bujdokolva, bűntudattal, hazudozva, a másik háta mögött teszi az ember, hanem a szerettével megbeszélve - szinte annak kezét mindvégig fogva - úgy veszi ezt az egész faramuci helyzetet, mint egy igen nagylelkű ajándékot, mert ennél nagyobb ajándék szinte nincs is a világon.

  Erzsike kezdeti tiltakozása lassan érdeklődésbe csapott át, és egy új játék vette kezdetét, amelyben először arról beszélgettek, hogy na jó, ha már bele is menne ilyenbe Erzsike, akkor ki lenne az a férfi egyáltalán? És végigvették az ismerőseiket, barátaikat, kollégáikat, de valaki ellen ez volt a kifogás, valaki mást pedig egyéb fogyatékossága miatt zártak ki az aspiránsok sorából. Aztán azt vették számba, ha lenne is ilyen mindkettőjüknek elfogadható, komoly férfiú, akkor hol, és milyen körülmények között lehetne megcselekedni ezeket a dolgokat? Ekkor Erzsike kategorikusan kijelentette, hogy Lajos ne is gondoljon arra, hogy ő diszkréten elmegy valahová, amíg a felesége mással szeretkezik, mert nem riherongy ő, és nem kíván más férfit, csak a férjét, s ha teszi, amiről most beszélnek, azt muszájból teszi, de a férje kezét fogva, az ő beleegyezésével és megértésével.

Nagyon jól estek ezek a szavak akkor Lajosnak, és már felszabadultabban arról is tudtak beszélgetni, hogy hol, kivel, milyen pozitúrában is zajlanának az események, és ezen mesék alatt erős nemi izgalom vett erőt rajtuk, és egymást szorosan átölelve szerették egymást, kézzel és szájjal pótolva azt, ami az Isten rendeléséből valamiért elromlott. Ismét izzóak lettek az éjszakák, és párásan nyirkosak a hajnalok, és nem is vették észre, hogy hitvesi ágyukban kettőjük közé befeküdt egy árny, akinek még nem volt arca, nem volt teste, nem volt neve, de ezeket a dolgokat majd egyszer megfoghatóvá fogja tenni a vágy.

Megitták a maradék bort a műanyagpohárból, és Béla figyelmeztette Lajost, hogy ne dobja el, ne gyűrje össze, mert az este erre még szükség lesz, nyolc óra felé hoznak majd teát.  Lajos elismerően nézett körül az utcán, és csettintett a nyelvével, hogy lám, a Béla itt is kibulizta magának az élet habját, olyan utcában lakik, ahol esténként teát is hoznak. Béla udvariasan átszólt a szomszédjának, aki már félálomban hallgatta Lajos életének történetét.

- Gyula bátyám, tudna nekünk egy pohár bort lízingelni holnap reggelig?

Az öreg nevetett, és miközben átnyújtotta az üveget, mondta, hogy a főmérnök úrnak itt hitele van, kérem szépen, megbízható, pontos, precíz ember ő. Még annyit tett hozzá, hogy javasolná, hagyjanak annyit az üveg alján, hogy a teába is jusson mindhármuknak egy-egy kanálkával,  ami az ilyen zord időben ünneppé varázsolja az estét. Töltöttek, ittak, összéb húzódtak, és Lajos minden érzelemtől mentes hangon folytatta történetét. Ott folytatta, ahol abbahagyta, hogy már minden szándék megvolt, csak a megfelelő férfiú hiányzott, amikor egy fogadáson egy fiatalabb ember felkérte táncolni a feleségét. Harmincas férfi volt, fekete hajú, kreol bőrű, egyenes termetű, Lajossal azonos magasságú, de sportosabb alkatú.

A büfé mellől nézte a férfi karján suhanó feleségét, és óhatatlanul az jutott eszébe, hogy Erzsike hófehér bőréhez milyen szépen tudna simulni az a barna, olajos bőr? Ekkor elkapta felesége pillantását, akinek ugyanez járhatott a fejében, mert szemöldökét felvonva kérdően nézett a férjére. Lajos elértette a mozdulatot, és lassan kétszer is bólintott, nyugtázva felesége döntését, és egyben pecsétet is téve arra a tényre, hogy választásuk közös választás volt, mindkettőjüknek tetsző. A tánc után a fiatalember Lajoshoz kísérte a kipirult arcú asszonyt, és udvarias bemutatkozás után látható sajnálkozással kezdett el búcsúzkodni.

Ekkor Lajos visszahúzta a kezénél fogva, és meghívta őt a házukba még egy pohár italra, hogy együtt tudjanak örülni a megismerkedésüknek. A férfi örömmel beleegyezett, nem tudni mi járt a fejében, de szeme gyakran kalandozott az asszony hófehér vállaira és ruhájának mély dekoltázsára. Hazaérve Lajos italt töltött mindhármuknak, és a nappaliban fiatalosan a szőnyegre heveredtek le. Ekkor Lajos átölelte Erzsikét, és szorosan magához húzva, kertelés nélkül elmondta a fiatalembernek az ő döntésük okát, mikéntjét, és hogy feleségével a fiatalembert választották ki közös akarattal, beleegyezéssel. A férfi döbbenten pislogott a poharába, zavartan mosolygott, és félszegen rántotta meg a vállát, aztán ismét az asszony szemébe nézett, majd a dekoltázsból kibuggyanó fehér halmokra, s aztán csendesen annyit mondott Lajosnak.

- Hát ha ezt döntöttétek, és így akarjátok, én nem vagyok az a futamodós fajta, de megvallom, kissé zavarban vagyok, mert voltam én már hármasban, de a harmadik nem a férj volt, ezt hidd el, Lajos bátyám!

Erzsike rögtön azt mondta, hogy pedig most a férje lesz a harmadik, de nem is a harmadik, mert ő lesz az első, Erzsike a második, és ha valaki harmadik, akkor az csak a férfi lehet. Miután Erzsike így leosztotta a lapokat, Lajos szelíden átölelte feleségét, lefektette a szőnyegre, és fejét magához húzva csókolgatta a szemét, az arcát és a száját. Oda sem nézve intett a fiatalembernek, hogy kezdheti ő is szeretni az asszonyát, és amikor Erzsike megemelte a csípőjét, Lajos tudta, hogy most került le róla a szoknya, és amikor másodszor is érezte a csípő emelkedését, tudta, már nincs bugyi az asszonyon.

Nem nézte, hogy a másik férfi mit és hogyan buzgólkodik ott alant, csak kigombolta felesége blúzát, és hófehér melleit kezdte simogatni, puszilgatni. Aztán arcát maga felé fordította, és puhán egymásba nyílott az ajkuk. Erzsike légzése felgyorsult, és amikor a szája hirtelen megmerevedett, és a nyelvét egy gyors mozdulattal áttolta az ő szájába, akkor azt is tudta, hogy a fiatalember akkor hatolt az asszonyába. Mindkét karjával átölelte az asszonyt, aki elkezdte a csípőjét ritmikusan föl s alá mozgatni, és ő átvéve ezt a ritmust, ugyanabban az ütemben tologatta a nyelvét az asszony ajkai közé.  Nagy volt a kihagyott idő, az asszony hirtelen felgyorsult, körmeit a férje hátába vágta, teste megfeszült, és élesen felsikoltott. Arca verejtékes volt, erősen pihegett, de ismét elkezdte csípejének mozgatását, miközben férje nem tökéletes szervének szájával szerzett örömet. Kimerülten, pihegve feküdtek még egy darabig, aztán a fiatalember megköszönte a szíveslátást-vendéglátást, Lajos megköszönte a férfi jelenlétét, és Erzsike megköszönte a kapott örömöket.

- Több mint másfél évig mentek így a dolgok - mesélte Lajos-, nem voltam féltékeny, szerettük egymást Erzsikével, ismét jártunk társaságba, szinte minden a helyére billent. Egyszer valamiért haza kellett mennem délután, tudtam, Erzsike még az iskolában van, ezért sietve nyitottam az ajtókat, és siettem át az előszobán, amikor meghallottam a hangokat. Óvatosan mentem a nappali nyitott ajtajához, és ott a szőnyegen, ott, ahol először voltunk mi hárman, ott feküdt Erzsike a már ismert fiatalemberrel, de sajnos még két másik korukbeli férfi is buzgólkodott erősen, ami a feleségemből erős zihálást és fel-felröppenő sikolyokat csikart ki.

Akkor tudtam, hogy valami leesett, valami széttört, és csendben kikullogtam a házból, az ajtót nyitva hagytam, és úgy botorkáltam az utcán, mint Benedek István hőse, miután meglátta, hogy Csineva, a nagy szerelme három férfit elégít ki egyszerre egy nyilvános előadás keretében.[1] Aztán odabotorkáltam egy kukához, beledobtam a személyi igazolványomat, a tb-kártyámat, a jogosítványomat, az elmúlt életemnek minden dokumentumát, és attól kezdve megszűntem létezni hivatalosan. Ha valaki kérdi, hogy hívnak, azt mondom, elfelejtettem. De nem kérdezi meg senki.

Haza sem mentem többé, ezért nem tudom, kerestek-e vagy nem, a munkahelyre sem mentem be, találtam azt a szellőzőcsövet a járdán, az egy remek cső, nyáron hűt, télen pedig meleget ad. Azóta ott van az otthonom, és már tudom, senkinek sem hiányzom. Hosszan hallgattak, a sarkon egy teherautó fordult be, és mellettük lelassítva összehajtogatott dobozokat dobált le egy ismeretlen kéz.  Megelevenedett az utca, Gyula bácsi is fürgén szökkent, nagy öl kartonpapírral jött vissza, amit igazságosan elosztott Bélával. A rossz kabátok alá rakták a járdára, estére erős fagyot ígértek a ragyogó csillagok.

- Azért az a cső, az remek dolog lehet, Lajos ecsém - mondotta Gyula bácsi -, tiszta klimatizált a vackod a mienkhez képest.

- Ó a Lajos, a Lajos mindig tudott élni - lelkendezett Béla -, mindig hemzsegett a jóban, beleült a tuti lecsóba, s lám most is! A vér nem válik vízzé, és a szokás az ember második természete. A Lajosnak meg mindig az volt a szokása, hogy jól él, mint most is.

Egy kis mikrobusz jött végig az utcán, leparkolt, és egy árny kinyitotta az oldalsó ajtaját.

- Megjött a tea! - örvendett Gyula bácsi. - Siessünk, lám milyen jó, hogy hagytunk egy nyelet bort.

Sietve csoszogtak a kisbuszhoz, mégis már kisebb sor állt, mire odaértek. Türelmesen vártak, majd megkapva a teát örömmel melengették a kezüket a forró műanyagpoháron.

- Tea! Forró tea - mélázott Lajos -, azért, Bélám, ti is tudtok jól élni. Sok papundekli alul, forró boros tea belül, nagyon bejött neked az élet, Bélám, nagyon bejött neked. Igaz amit mondasz, én mindig tudtam, hogyan kell jól élni, és most sem panaszkodom, de azért kicsit irigyellek most. Nagyon bejött neked az élet, Bélám!

Csendesen kortyolgatják a teát, lassan, hogy tovább tartson. Gyula bácsi magára húzza a kívül nejlonnal fedett öreg kabátot, és szemét hunyorítva nézi a két hallgató alakot.  Az egyiket, aki mindig tudta, hogyan kell jól élni, és a másikat, akinek nagyon bejött az élet. Moccanó karjával véletlenül meglökte a műanyagpoharat, és az felborult. A kincset érő meleg tea kifolyt a járdára, és egy pillanat alatt fehérre fagyott.

2007. 10. 22.

PLT’