Ima az avaron

Hozzám a jegenyék csúcsáról esnek le a szavak,
S a moha bozontja alatt éled a gondolat.
Léptem nyoma alig-alig látszik,
Míg sétálok  őszi perzsaszőnyegeden,
Uram.
Mi korán vagy későn találkoztunk,
Vagy egyszerre mindkettő igaz?
Emlékszel, engem hogy akartál?
De a vérem és az agyam…
Nem tudtunk egymással mit kezdeni.
Neked kudarc maradtam,
Magamnak talány…

Én nem kardomba, én magamba dőltem,
Nem láttam  ennél gyilkosabb tőrt,
Köröttem a szavak hömpölyögtek,
S érzéseimben csak néha volt erő…

Szeretem a föld takaróit, hódunyhákat,
A tavaszi gyepet,
Sárga búzatáblát,
Felszántott ugart,
Nekem mindegy, majd melyik takar…
Így alkonyórán, ha csendes már a kertem,
Álomóra lett az életpercem.
S hogy itt vagyok mégis,
Az avar figyelmeztet:
Még a lábad alatt vagyok,
S nem feletted!


Soroksár, 2009. 11. 17.
PLT’