Vámosmikola Művelődési Ház, 2009. április 3.

Vágvölgyi Jenő Torzulatok és Az Irgalom Völgye c. könyvének bemutatója.

A könyveket bemutatja: Keresztes József.

A Vágvölgyi-jelenség

            Vágvölgyi Jenő: jelenség. Vágvölgyi Jenő státus. Nem szimbólum - státus. Vágvölgyi Jenő van, és vanságában fontos jelenség. Ezért a státus. Helye van a magyar irodalomban. Helyére kell tenni őt, vansága csak az exo-bolygóké, melyeket rá más bolygók és csillagok anomáliájából lehet felfedezni. Vágvölgyi Jenő úgy látszik, hogy nem látszik. Pedig létezik. Ír, érdekeseket, furcsákat, elgondolkoztatókat: az élet fura oldalát. Napos oldal nála nem létezik. Árnyék, hűvös oldal, az van. Csak az van. Kisiklott életek. Véglényszerű lények. Emberek, akik nem is emberi lények már. Önmagukban élnek, életük élet nélküli lét, létélményüket az író ismeri, jól, bensőségesen; ha kell maga találja ki; teremtményei jóságos megfigyelője, kommentálója. Őbenne élnek, és ő bennük él. Egymásban, szimbiózisban. Szükségük van egymásra. Egymás nélkül meg nem élnének. Kafka és Samuel Beckett a rokonai. Kafkától a légnyomásos elmeműködés sűrítés torzulását látta meg, Beckettnél a véglényes beteg logika abszurdul józan működését. Amikor a lény egyszerre van kint és bent, múltjában és jelenében, agynyomása alatt ide-oda lökődnek a létélmények: a fantázia reálisnak tűnik, a tény logikátlan fantáziának.

             Az olvasó ugyanolyan nyomás alá kerül, mint az olvasott lények. Mert az olvasó átveszi a lények létélményeit, és ők már benne élnek, ő meg őbennük. És ez elviselhetetlen lidércnyomás. Neki igen. A lények keszonos túlnyomásos létük természetes közegében élve virulensek, természetellenesen is azok az olvasó elképed létük létjogosultságán, hiszen abban a közegben ő régen nem élne már. Mintha a lények beleszülettek volna (és legtöbbjük bele is született) ebbe az élhetetlen közegbe, és nem a lét változott volna meg annyira, hogy beletorzultak a külső szemlélő nézőpontjából látva lénységük vanságát, vanságuk lény-létezését.

          Tar Sándort szokás emlegetni a keszon-létben élők hiteles ábrázolójaként. Csakhogy ami Tar Sándornál reális, az Vágvölgyinél szürreális, és éppen attól a fénytöréstől lesz az, ami szürreális benne, amitől a vízbe állított egyenes üvegrúd elcsúszik a törésponton egymáson látszólag, és bekövetkezik a fénytörés reálisnak tűnő szürrealitása, ami maga az irrealitás. Az abszurd. Ennek a mestere Vágvölgyi Jenő.

              Egyetértek Mécse Sándorral, Vágvölgyi méltatójával, hogy Vágvölgyi Jenő műfaja nem a novella - amit ő (Mécse) annak mond -, hanem a kisregény. A novella "megtörténi" magát: az elbeszélés elbeszél: a novella  független az írótól, az elbeszélés az író saját szájából, részvételével kerül az olvasó elé. Vágvölgyi Jenő az elbeszéléseiben láthatóan jelen van: ettől kicsit bőbeszédű, némelykor tudálékos, mivel az író túl sokat ad bele magából elbeszélt történetébe. Rezonőr, narrátor is egy személyben. Lábjegyzeteket készít, semmit nem bíz az olvasóra. A kisregény tovább írt novella, elbeszélés - Vágvölgyi igazi írásformája. Kitűnő példa rá Az Irgalom Völgye és a Torzulatok, amelyekről alább majd beszélni próbálok.

            Majdnem mindent  elolvastam Vágvölgyi Jenőtől, ami elérhető volt számomra. Mindent elolvasni tőle azonban, és arról számot adni, becsvágy lehet ugyan, de becsülettel recenzálni ez kevés.  Egy fél élet minden eddigi munkáját egyetlen agyon átszűrni olyan, mintha Balzacon  akarná átrágni magát az ember. Teljességgel lehetetlen. Ezért ésszerűségből inkább Vágvölgyi legutóbbi két munkájának értékelésére  vállalkozom, amelyek a leginkább sikerültek olvasatomban. Vágvölgyi Jenő munkássága gazdag, réteges - bányász hasonlattal - fekü és fedü alól kibányászható mező. Szénmezőre gondolok, és mégsem képzavar, mivel a szén tele van korábbi élettel: csigákkal, levéllenyomatokkal - volt élettel, volt kézzel fogható valósággal. Tárgyiasult múlttal. Holt élettel, amely tovább él a szénben.

             Az Irgalom Völgye maga a lidérces abszurd. Tulajdonképpen a lehetetlen lehetségességének bizonyítéka; egy kedves, lökött öreg ember emléktudat csapongásai fejlődéstörténete. Egy második világháborús, nyilvánvalóan légnyomásos szelíd őrült mesél, aki túlélte géppuskával lekaszált bajtársait, aki hazakerült, de elméjében nincs hiátus az akkor és most között, tudja, hogy a raj visszavárja a doni dombok közti egyik völgybe, abba a völgybe, ahol a halál irgalmasan megszabadította őket a rettegés poklától, kivéve a túlélőt, aki azt vizionálja éber tudatállapotban, évtizedekkel később is még, hogy tartozik túléléséért bajtársainak, ahol a  csontjaik fehérre lúgozódva várják őt, életben maradt bajtársukat, mivel csak együtt állhatnak az Úr elé; de egyikük, az ő hiánya, megakadályozza őket ebben: kötelességtudatuk erős, akár a katonai esküjük, a szabályzatba foglalt etika, hiszen együtt indultak, együtt is muszáj révbe érniök.

            Jázmin, a szelíd őrült zavaros agya megadja magát, és örök pihenőre készülve visszavezeti Jázmint oda, a völgybe, bajtársai közé, ahol végre jelentheti őrvezetőjének, aki mentve őt elküldte onnan, ahogy' agya ezt sokáig, megszépítve, őrizgette, míg át nem fordult az emlék szökés-bűntudatba, abba az agyát betöltő morális vezeklésbe, amely képzeletet és valóságot összekeverve  visszavitte, mint a gyilkosokat, a tett színhelyére; ahol végre jelentheti felettesének - a paradoxont áthágva -, hogy megérkezett. Bűntudat-komplexusa ezzel mintegy megszűnt, a morális kielégülés megtörtént.

            A kisregényt egy bonyolult szerelmi szál is át- meg átszövi: az író-narrátor meséli el Jázmin  felcsippentett történeteit, magát magáról levált regényhősként ábrázolva, mint aki látta Jázmint úgy eltűnni Az Irgalom Völgyében, ahogy Mózes tűnt el, vagy ahogy Szophoklész Oidipusza Thészeusz szeme láttára: „a föld nyílt meg s magába vette őt jóságosan."

            Az író a faktoid fikciós, többszörösen megcsavart történetet  úgy vési ki az időből, akár a dióbelet a külső, zöld héj, majd a csonthéj és belső rekeszek szorításából. Hatalmas ívű időt fog át, s némelykor mintha kibillenne az időrend a helyéből - például kérdéses, hogy egy, már az első világháborút is megjárt, kb. 64 éves őrvezető lehetett-e aktív rajparancsnok 1943-ban a Donnál -, de ne legyünk ennyire szőrszálhasogatóak. A kisregény fondorlatos, fordulatos története lebilincselő olvasmány. Vágvölgyi Jenő legjobb lapjainak egyike. Igazi írói bravúr. Szereplői ott élnek  a szívünkben mindörökké.

            A bevezetésben használt terminológiák érvényesek nagyrészt a Torzulatok c., 2008-ban, a Madách társaság gondozásában megjelent kisregényre is - a kötetben lévő novellákra nem -, amennyiben a torzulásokat deformációnak, életkisiklásoknak értelmezzük, s nem a pszichiátriai definícióra asszociálunk legelsőképp, ahogy a címből kiindulva következnék.

            Vágvölgyi Jenő előszeretettel érdeklődik különös és megbicsaklott életű emberek sorsa iránt: az alaphelyzet legtöbbször vízbe bedobott kavics által keltett körök hullámaihoz hasonló: minden irányban terjed, egyetlen pontból kiindulva. A csobbanás Vágvölgyinél az expozíció. A mesélő kedv szétgyűrűzik, a mélybe süllyedt kavics finom iszapot kavar föl, a korábbi tiszta víz elhomályosul. Az elindult történet gyűrűket vetve halad tovább, minden irányban, nem tudni, merre, hova.

            Az író tizenhárom fejezetre osztotta a regényt: tizenhárom aforisztikus címmel, mintegy régimódi fogással jelezve a történést, amit összefoglalt vele. Ravasz fogás. Írói lelemény. Az ember akaratlanul is magára az íróra gondol, aki mintha bölcs mondásaival testamentumot hagyatékozott volna az olvasóra, megfáradva sorsa útvesztőit járva. Csakhogy itt nincs az anekdotákkal sorsszálakat felcsipegető író-narrátor; a narrátor maga is szereplője a regénynek, félrecsúszott életű kisember, véglény, aki végigkalauzolja az olvasót saját és sorsa részvevőinek sajátságos életén.

            A Névtelen Senki, a véglény narrátor nem buta: olvasta Dickens-t (legalábbis tud róla, említi), tud Cyrrénei Simonról, aki vállra vette a lerogyó Jézustól a keresztet (azt már én teszem hozzá, hogy vannak, akik - például Mohamed - szerint Simont kapták le a húsz körméről a helytartó katonái a hegyen), ismer minden titkot a regény szereplőiről; az író lelke lebeg fölötte; nincs kétség, hogy az ő életét író írja, nem csak úgy megesnek vele a dolgok; ott vannak az idézetek a fejezetcímek fölött; ezek nem a narrátortól valók, sem a kissé túlzottan akkurátus lábjegyzetek, hogy semmi ne maradjon magyarázat nélkül az olvasó előtt.  Kettős érzésünk van ezek láttán, együtt az aforisztikus címekkel: bujkál az író előlünk, miközben írja a regényt, és az történik, valaki más szájából gördülve elő. Említettem Beckettet. Nincs kétségem afelől, hogy Vágvölgyi Jenő írói fogása akaratlan átvétele az ír származású író technikájának; nem úgy, hogy szándékos adaptáció lenne: inkább a Beckett utáni kollektív tudás magáévá tételéről lehet szó, olyan tudásról, amely már a copyrightról leválva mindenkié.

            Mint olvasót meglepett Vágvölgyi egyedi - majdnem azt mondtam, beszélő neveket sorjázó - névadása regényszereplőinek: egy autista kislány neve például Autentica; egy papé Emerus Stencl; Autentica anyja Continencia; a patikus Theobaldus. A Micin már meg sem lepődtem. Szinte sivár a frivol többiekéhez képest. Csak a bartel dobja fel, a ragadvány név, amit üzletelései miatt ragasztottak rá.

            A regény lassú hullámokban bonyolódik a szemünk előtt. Ami Az Irgalom Völgyében egy Micimackós nejlontasak, az itt egy lepkés falvédő. Szerepe van ennek is. Névtelen narrátorunk maga válik lepkévé, azzá, amit évtizedeken keresztül nézdegélt a konyhai tűzhely fölött a falon, amely lepke titkokat őrzött és árult el Névtelennek, a talánság határán igazolva vissza a fejében őrzött történetet, amelyet tudathasadásosságában a narrátor valóságosnak tudott, s ebben az álomlét-halálban egyesült thériomorph tárgyával, igazolva a régi bölcselmet, és mintegy Kafka novellahőse, Gregor Samsa végzetét, aki féreggé változott az Átváltozásban, hogy: ami ellen tiltakozol, azzá leszel.

                                                                                                                                 Keresztes József