Engem a szerelem is sokszor hajtott, mart és kínzott. S ha volt kit szeretnem, akkor szerettem, s ha nem adódott, akkor ezekkel az érzésekkel keltem fel másnap reggel is. De mióta megnősültem, és asszony van mellettem, egy állandó társ, akire lehet számítani, akire támaszkodhatok, akibe kapaszkodhatok, és aki kapaszkodik belém, már nincsenek ilyen gondjaim.

        Ma reggel is, mikor felébredtem, Cseppasszony tizenhétéves gyermeklányba öltözött. Szőke haja a derekáig ért, bőre olyan fehér volt, hogy átkéklettek rajta az erek, mint légi felvételen a folyók gilisztavékony vonalai. Vérvörös fürdőköpeny volt rajta, ami kissé szétnyílt, és látni engedte egyik kislányos mellecskéjét, amelyen fehéres rózsaszín volt a bimbó. Behunytam a szememet, magamhoz hívtam, és hosszan, lágyan szeretkeztünk.

        Mennyire más volt, mint tegnap délután, amikor negyvenéves érett, molett nő testét hordta, bőre kreol illata összekeveredett fekete hajzuhatagának illatával. Mellbimbói csokibarna bonbonok voltak, és amikor magamhoz hívtam, tüzesen, mohón és nagyon vadul szeretkezett velem. Cseppasszony minden nap más. Szeretem őt, jó nekem vele. De mit is adhatnék én neki a sok, smaragdos pillanatért cserébe, amikor abba a korba értem, mikor az ember már nem akar adni? Senkinek és semmit.

        Persze régebben ez nem így volt, akart és adott is az ember magából, vagyonkájából, munkaerejéből, eszéből, szívéből, lelkiismeretéből. Adott addig, amíg rá nem jött, hogy nem az őt környülvevő embertársainak adja ezen javakat, hanem csak rajtuk át és átcirkuláltatva, saját magának adja. Hogy elfogadják. Hogy ne legyen egyedül.Mert amíg tud adni, addig elfogadják. Aztán megrakják a máglyát neki is. És ott, a máglyán, ismét egyedül van.

        Mint annyi mindennel kapcsolatban, a Mici a fenti teóriáknak sem felelt meg. Nem lehet azt mondani, hogy soha nem adott semmit, de azt sem lehet sarkosan kijelenteni, hogy valakinek is adott volna valamit életében. Talán azért tudott észrevétlenül adni, mert nem akart adni, hiszen azt sem akarta, hogy elfogadják. Valami varázslatos könnyedséggel váltotta valóra a csodát, hogy nem lehetett elválasztani az adok-kapok igéket egymástól a Mici bartel életében, a kettő között könnyed és szét nem választható átjárás volt, ahogyan a nyárdélutáni meleg szellő egyik rózsabokorból a másikba libben át pihegni.

        Soha nem adott semmit ingyen, és nem fogadott el semmit ellentételezés nélkül. Egyszer hozott neki valaki egy szép almát. Nem akart érte semmit, csak hozta. Neki hozta. Akkor a Mici addig mesterkedett, míg az ajándékozó egy szép bőrfotellel ment haza. És többé nem hozott a Micinek sem almát, sem mást. Mint mondtam, az emberek azért adnak egymásnak valamit, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz.

        A Mici, ha adott, azért adott, hogy elrekessze magától az embereket. De miért? Mitől félt? Merthogy magamat vegyem suta példának – és nem etalonnak –, én nem a jövőtől félek, én a múlttól a félek. A saját múltamtól, és a mások múltjától. Mert a múlt mindig ismétlődik, és néha azt mondjuk múltunk módosult darabkájára, hogy jelen, vagy éppenséggel azt, hogy a jövő. Az én jelenem ne legyen a múltam vakbele. A jövőmé pedig egyáltalán ne.

        A nagyon patent emberek, mikor már végleg begombolkoztak nyakig a saját stupidságukba, s már mozdulatlanságig merevek, akkor kitalálják maguknak, hogy ők azért ilyen megbecsült tagjai a társadalomnak, és egyedeik saját maguknak, mert ők konzekvensek. Ezek az emberek, a „Mi szeretjük jobban az Istent” nevű vetélkedőn is mindig első helyezettek. Sok marhaságot hallottam már, de ez biztosan az első helyezettek között lesz a végső listámon.

        Ragaszkodni a múlthoz, annak képeihez, érdemeihez, tévedéseihez csak azért, hogy tegnapról mára ne kelljen változni, és a ma nyugalmát nehogy megzavarja a holnap esetleges kérdése, hát ez kapitálisan van kitalálva. Mostanában nem szeretek visszanézni, félek tőle. Bár ez eléggé érthetetlen lehet más számára, mert félni általában az ismeretlentől szoktak az emberek. Én azért félek a visszanézéstől, mert visszaesnék a „HA” meg a „TALÁN” meg az „ÍGY LETT VOLNA” szakadékokba. Örülök, hogy túl vagyok rajta, és a bíráim nem azok lesznek, akiket hátrahagytam.

        Egyszer azt mondta nekem valaki: „Akik szeretnek téged, azok biztosan nem lesznek a bíráid!” Hogy mekkorát tévedett ez az amúgy jószándékú ember! A legtöbb önjelölt bíró a szeretet jogán bíráskodik. Aztán annyira belefeledkezik ebbe a mutatványba, hogy kicsit később már ítéletet is mond. Így születnek a máglyarakók. Szeretetből, csupán csak szeretetből. Nekem soha nem volt semmim, ezért én nem is adtam, és nem is kaptam soha semmit senkitől. Ez persze ismét nem felel meg a tényeknek, hiszen vagyonosodásom története csak arról szól, hogy mit kaptam a külvilágtól.

        Az én egyéni problémám most éppen az ellenkezője, hogy mennyi, de mennyi mindent kapok én Cseppasszonytól, bájt, derűt, szerelmet, féltést, odaadást, és én azon kesergek, hogy miként tudnám viszonozni akár csak csekély mértékben is neki mindezt, mert nem csak abba korba értem, mikor az ember már nem akar adni, hanem abba a korba is, mikor az ember már nem tud elfogadni sem. Igen. És lehet, hogy úgy járok, mint Mici az almával. Ő sem tudott vele mit kezdeni.