Tartalom

Kata

          Meghalt az öreg János is. Csendben, nesztelenül tűnt el közülünk, olyan halkan, ahogy élt.  Békés ember volt ez a János. A gazdaember nyugodt harmóniája a mezőkkel, a fákkal, a vizekkel és önmagával. Ez áradt egész lényéből, darabos mozdulataiból, mely mögött lágyság húzódott meg. Fészekrakó ember volt ez a János. Nem sokáig koptatta a legények csizmáját, és ha nem is szertelenül kapkodva, de elég gyorsan elvette az intéző lányát, kit szívesen adtak hozzá, mert apai öröksége révén a módos gazdák közé számított.

        Halk életükben némán fogadták a csapásokat is. Jánosból kulák lett, az intézőből osztályidegen, föld és jószág egyformán úszott be a közösbe, szegény János kifulladásig szaladt utána, hogy ő is bévül legyen azon a közös ajtón, mert ott legalább szelet kenyér került néha-néha. Nehezen, de elviselte a kiszolgáltatottságot, azt hogy olyan emberek parancsolgattak neki, akiknek a saját földjén még csőszkunyhót sem adott volna, nemhogy elnöki posztot, aztán ágazatvezető meg anyagbeszerző lett a falu tolvajából, de kár is ezt leírni, mert tudja úgyis, aki élt benne, aki meg nem élt benne, az úgysem hiszi már el ezeket az időket. Apósa beleszédült a földbe, amelyet annyira szeretett, betegség, elgyengülés nélkül egészségesen fonnyadt el szinte fél év alatt. Csendes, rövid temetése volt, a tagságnak megtiltották, hogy elmenjenek.

        A hatvanas évek közepére aztán konszolidálódott az élet valamelyest, már nem emlegették mint kulákot, csakhogy a ragadványnév olyan, mint a bogáncs, viszi magával az ember lerázhatatlanul. Sok derültséget okozott, mikor egy megyei ellenőr elvtárs a pártközpontból Kulák János agronómus elvtársat kereste, vélvén, hogy ez az igazi neve. Mert agronómus lett, illetve nem lett, hanem tanult keményen a dolgozók gimnáziumában, aztán meg Gödöllőre jelentkezett vagy háromszor, mire végre politikai megfontolásból felvették, mondván: a mi proletár hatalmunk már olyan erős, hogy egy kulákot is ki bír tanítani. És ki is tanították, elnöknek is meg akarták tenni, de azt nem vállalta.

           Azt mondogatta, hogy őt csak növény- és állattenyésztésre oktatták az egyetemen, de Istennek egyéb barmaival törődjön más, erre ő alkalmatlan. Kicsit, tényleg csak kicsit unszolták, aztán hamar megválasztottak egy derék öntödei munkás elvtársat elnöknek, hát mellé meg igazán kellett a szaktudása a Kulák Jánosnak. Nem is szólt az bele szinte semmibe sem, mindent Jánosra bízott, egy évben egyszer a zárszámadó ülésen elmotyogta az ostobaságait, azt meghallgatták, megtapsolták, mert tudták, egy évig ismét csendben meghúzza magát. Jó is volt ez így, mert nem volt rosszindulatú ember, csak valamiért őt is kipenderítették a saját világából, itt pedig nem tudott gyökeret verni. De kárt legalább nem okozott, és ez abban az időben igen nagy szó volt.

          Ezért alakult aztán úgy az élet, hogy János ment mindenhová, végezte a saját dolgát, de az elnök helyett is intézte az ügyeket, és úgy a megyénél, avagy a pártbizottságon fennhangon dicsérte a szegény flótást, aki beleszakad a munkába, de olyan emberi és politikai stabilitást ad a tagságnak, hogy kár lenne ebbe az idillbe belerondítani holmi áthelyezéssel, kinevezéssel. És szétömlött a béke a megyénél, a faluban, az elnök elvtárs portáján és a Jánosén is. Egy héten egyszer-kétszer mennie kellett, néha két, ritkábban három napra is, hol minisztériumba, hol valami kiállításra, gépbemutatóra. Ami munka emiatt elmaradt, azt éjjelente pótolta, de gyarapodott is a falu, a tagság és ő maga is.

        Hat gyermeke született  az Intéző Erzsitől, akit ő csak Böskének hívott, s olyan lágyan búgó hangon tudta mondani ezt a Böskét, ahogyan a mély fagottok gurguláznak a színpadi árkok mélyén. Soha nem elégedetlenkedett, korholó szót nem ejtett senkire, semmire. Ha valamit másképpen akart tenni, mint ahogyan az történt, akkor vette elő az ő nagy kitalációját, a frenetikus ötletét, amivel a képzelet világából szinte élő személlyé formált egy alakot, akit az évek során mindenki megismert, elfogadott, később még hozzá is rakott a saját életéhez, mert ez az egész olyan bájos volt, hogy nem állhatott meg csak a szólásmondás szintjén.

         Kata! Ez volt a neve ennek a misztikus lénynek, akinek csak az volt a dolga a világon, hogy a szidó és korholó szavakat ne kelljen kimondani senkinek, és mégis értsen mindenki a szóból, már ha akar érteni. Tehát úgy kezdődött, hogy nehezen nyelve ette a főzeléket az akkor még ifjú János, küzdött, iparkodott, de hát olyan kozmás volt, hogy lehetetlenség volt leszuszakolni. Akkor csendesen félretolta a tányért, és azt mondta:

           - Az én Katám néha azért ránézett volna a spórra, lelkem Böske, ugye nem haragszol?

          - Ki az a Kata? – támadt a Böske rögtön, és János elmagyarázta neki, hogy a Kata az, aki meg meri mondani az igazat, „mert én igazán nagyon szeretem a kozmált ételt, nekem jó, Isten bizony jó, csak hát a Kata, az én Katám, az én igazmondó Katám, az meg nem szereti. Na!”

          Félig értette csak szegény Böske, de látta, hogy az ura nem veszekedni akar, sőt egy képzeletbeli személyt is hozott csak hogy béke legyen, ezért hát hallgatott, és pirult egy picit, mikor János így dünnyögött az orra alatt:

        - Áldott finom ez a gyenge jérceleves, lelkem Böske, bár lehet, hogy az én Katám még félóráig főzte volna, de olyan feledékeny mostanában, csak azért hagyta volna a spóron, bizony, mert nem is rágós ez annyira. Na!

        Eleinte furcsa volt a Böskének is, a falunak is, de az egész olyan békés szándékot sugárzott, hogy lassan kezdték megszokni, és talán két esztendővel később az istállóban már így zajlott a korholás az öreg igáskocsissal:

       - Hát tudja, Pista bátyám, az én Katám elpironkodna az olyan fogatosember mellől, aki csak így porolja ki a lovát. De hát ne adjon rá semmit, mert házsártos asszony az én Katám, csak a szálkát látja mindenben, aztán meg én is úgy látom, hogy jó úgy koszosan ez a ló, ahogy van, nem igaz?

         Akkor az öreg igáskocsis szégyenkezve lesunyta a fejét, picit hallgatott, majd huncut szikrával a szemébe hirtelen mondta:

        - Hát mongya meg a Kata nagyságos asszonynak, hogy ha holnap erre jön, akkorra ezzel a lóval csoda fog történni, mert nem én, hanem tündérek fogják csutakolni az éjjel, és holdvilágból szőnek pántlikát a sörényébe. Mert eztet a csodát én már ma reggel láttam, aztán csak azért nem csináltam a lóval semmit, hogy nehogy elrontsam a tündérek játékát, isten engem úgy segéljen, csak azért. Hát ezt tessék megmondani, mert ezt izenem én a Kata nagyságos asszonynak, meg hogy ne üsse bele mindenbe az orrát - fejezte be az öreg, és János akkor nagy komolyan bólintva megígérte, hogy az üzenetet átadja, szórul szóra, semmit el nem vesz belőle, és hozzá sem rak. Nem tudni mi történt az éjjel, aludtak, avagy dolgoztak a tündérek, de másnap az istálló mint a patika, az öreg igásló meg úgy nézett ki, mint egy huszárló. És ez így volt jó.

         Leperegtek az évek az udvar porába, ahonnan lármás verebek csipegették fel, és ebből neveltek új és új fiakat, hogy az élet ne szakadjon meg soha.És nem is szakadt meg. János is felnevelte a hat gyermekét, óvoda, iskola, betegségek, ballagások, minisztériumok, bankok, kiállítások kavarogtak benne és körötte, és ebben a kakofóniában oly csendesen sompolygott el az élet, hogy észre sem vette.

        A nyugdíjazása után hirtelen megroppant. Nem esett össze, nem kezdett fogyni, csak úgy megállt benne és mellette az idő, és csendesen mondogatta:

       - Na lám, na lám. Így egyedül maradtunk, mi hárman. A Böske, aztán én, meg az én Katám.

      Egyszer még elutazott a városba, ahol már semmi dolga nem volt. Szépen felöltözött, és felesége kérdésére csak ennyit válaszolt:

      - Megyek, és elbúcsúzom az én Katámtól.

     És elment és elbúcsúzott az ő Katájától, az élet lármájától, a régi utaktól, az örök visszatérésektől. Az iskoláktól, a gondoktól és az örömöktől. Amikor hazaért, fáradtan lefeküdt, és már nem kelt fel többé. Talán fel tudott volna kelni, de nem akart. Jó volt feküdni mozdulatlan, fülelni a csendet, és hallgatni a pergő időt az ingaórában.

      Egy hét múlva hívtak hozzá papot. Elkészült, felkészült, aztán csak nyitott szemmel feküdt és várt. A pap magában imádkozgatott, Böske némán nézte azt az arcot, ami neki az állandóságot, a biztonságot, a meleget jelentette, a fiakat, és azokat a nyarakat, melyekre csak nyarak jöttek, de ezután már mindig csak tél jön. Télre, tél.

         Most fölé hajol, mert szólni akar a János, de már nem bír. Most akarna, de már nincs erő. Merően nézi a szemét, és próbálja kitalálni az utolsó mondatot, az utolsó kívánságot, vagy talán búcsúszót, valamit!

          - Találgassak, János? – kérdi, és int a pilla, hogy igen.

          - Itt az idő, János? – s int a pilla, hogy igen, itt van.

          -   Szeretnél valamit, János? – és kétségbeesetten gondolkozik, mit szeretne az embere utoljára, de semmi nem jut eszébe.

         Aztán minden átmenet nélkül megvilágosodik a szíve, és mosolyogva kérdezi:

         - Azt szeretnéd, ha úgy fognám le a szemedet, mintha a te Katád fogná le örökre? - és intett a pilla, hogy igen, és akkorát intett, hogy már nem is nyílt ki többé.

       Pár nap múlva temettük. A tömeg szélén húzódtam meg, ebben a faluban nem szokás a kondoleálás. Valami szemérem tartja vissza az embereket az elkoptatott frázisok vég nélküli mormogásától, helyette szép szalagot festenek vagy festetnek az elhunytnak szóló búcsúszóval, de van, aki a szeretteinek üzen a most elmenővel, és a szép üzenetet írja rá. Ezt aztán az előkészített karókra aggatják, mint gyerekkorunkban a májusfára a szép pántlikát. Nagy kegyelete van ennek, senki hozzá nem nyúlna, és egy idő után összegyűjtik, hazaviszik, és téli estéken olvasgatják, hogy ki mit gondolt, érzett vagy üzent akkor ott a temetőben.

       Nem siettem sehová, már üres volt a sírkert, mikor az én kis szalagommal búcsúztam Jánostól. Sok szalag volt, keresni kellett még egy drótkampót amire én is felszúrhatom a pántlikámat, mikor a szemem megpillantott valamit, az agyam elolvasta, de az értelmem nem fogta fel, nem fogadta be, ezért csak álltam dermedten.

      Egyszerű kék szalag volt, és fekete filctollal egy olyan kéz írta a betűket, amelyen látszott, hogy nagyon gyakorlatlan író ákom-bákolta. Az írás rövid volt, én mégis percekig olvastam: „Ne féjjé, maj menek utánad, a te katád!”

Százhalombatta, 2003. 12. 17.