Mónika húgomnak 50-ik születésnapjára

Radics József  Szászy Paula, Szászy Ella, és Radics Erzsike emlékére

Szeretet

Soha nem sikerült megfejtenem, hogy Szászy Paulának miért volt a beceneve Busza.

Ő volt a Busza, és slussz passz.

Apósom ágán voltam neki rokon, és nővérének, Ella néninek. Akkori, és a mai szóhasználattal élve is - vénlányok voltak. Ella néni 1922-ben első volt Magyarországon, aki principálisa révén egyetemet végzett patikárius hölgy lehetett, a vele járó doktori címmel.

A nagy háború előtt ismerkedett egy snájdig katonatiszttel, aki teljesen vörös volt, és talpig labanc. De szerette Ellát nagyon, és Ella szerette őt nagyon.

A monarchia tisztje volt, Ella pedig egy szekszárdi ügyvéd lánya. Nem lett a szerelmükből semmi, mert a nősüléshez engedélyt kellet kérni Bécstől, és ők nem javasolták a tisztnek, hogy egy magyar polgárlányt vegyen feleségül. Katonai pályafutásának nem tett volna jót.

Nem is vette el.

Maradt Ella a patikában, patikákban egyedül, magányosan, kiszáradtan, magtalanul haláláig. Hagyatékában találtam egy képet a szerelméről. Hátára az volt írva: „örökké a Magáé.” Nem lett az övé soha.

Levelekből kihámoztam, hogy még 1914-ben elesett a francia fronton, a háborúban, ami Elszász-Lotharingia miatt dúlt akkor rettenetes erővel.

Ma a világ olyan, amilyen, de feleslegesen meghalt egy ember, aki szeretett volna szeretni, és meghalt egy lány, aki soha nem ismert meg semmit abból a titokból, amit úgy mondanak röviden: NŐ vagyok.

Húga, Busza mindig gyakorlatiasabb volt. Leánylíceum után postaforgalmi iskolát végzett, és mivel esze, és szorgalma volt, ellenben párja, családja, gyermekei nem voltak, gyorsan emelkedett a ranglétrán. Már negyven évesen - mint vénlányt - kinevezték egy kis falu posta- vezetőjévé. A posta egy nagy házban volt, elől a postahivatal, hátul pedig a szolgálati lakás, és aztán a gazdasági épületek. És a magánélet. Az „L” alakú ház első része volt a hivatal, a hosszabbik szára a magánszféra.

 Ha szemben álltok most a hajdani postahivatallal, akkor attól jobbra volt a Hangya Szövetkezet, és mellette a református parókia. Aztán pár lépés, és a református templom.

Na, csordogált az élet, Ella a patikában, Busza - mint postakisasszony - a postán, mikor a református parókiára új lelkészt neveztek ki. A parókia is egy „L” alakú ház, elől az iroda, a hosszabbik részében pedig a magánélet.

Most kissé zavarban vagyok, mert részletekről nem tudok beszámolni, csak a tényeket tudom. Hogy történt, mint történt, örök titok marad, de a postakisasszony, meg a lelkész úr hozzá- gabalyodtak egymáshoz. Nagy volt a vonzalom közöttük, ami a falu lakosságának rögvest szemet szúrt annak ellenére, hogy a mezőkön rengeteg dolguk lett volna, de éber szemek ezt rögtön kifigyelték. Innen kezdve, már nem csak postakisasszonynak szólították Buszát, hanem „lelkem tiszteletes” asszonynak.

Ismét kiesik sok-sok nap, és én csak az adatokat tudom mondani.

Busza, és a lelkész –Jóska- már frigyre készültek.  És ezért Zoltán beadta a nősülési szándékát folyamodvány képen a református egyházhoz. Busza pedig a katolikus parókiára ment el, hogy házassági szándékát bejelentse.

Na, lett ebből olyan patália, hogy ehhez képest a győri Napóleoni csata csak csecsemő- rivalgás volt:

 A Reformátusok: Nagyon könnyen elveszítheti a fíliát, lelkész úr, ha egy pápistát akar beültetni közénk…

 Katolikusok: Ha a református lelkész úr nem ad reverzálist, mi rád áldásunkat nem adjuk.

 Igen, ma mosolygunk ezen, hogy egy kálomista pap reverzálist adjon Rómának…

Így vívtak egymással, az egyházzal, miközben kinn a fronton Isonzónál ezerszám pusztultak az emberek, magyar részről a katolikus papok által megszentelt fegyverekkel, olasz részről, a szintén katolikus papok által megszentelt fegyverekkel. És folyt a vér, patakokban, hogy az Isonzó csak sírt és könnyezett, hogy a sok vért el tudja takarítani.

 Busza nagyon katolikus volt, Jóska nagyon református. Érzelmük nem szökkenhetett szárba, meddő maradt mindörökre, mint Ella és a monarchia tisztjének üde érzései.

És éltek egymás mellett, a posta, a Hangya Szövetkezet, a parókia, és a református templom.

Változást hozott a világ forgatagában, hogy Jóska megismerkedett Erzsikével. Oly annyira megismerkedett, hogy feleségül is vette. Annyira feleségül vette, hogy szült is neki négy gyermeket.

 És a világ boldog, és kiegyensúlyozott volt. Eltemettek hatmillió embert egyéb okokból, ezeknek sírját be- és megszentelték a protestánsok és katolikusok mágusai. És egy pici csend lett a világban.

Megjegyzésre sem érdemes az a kapavágásnyi sírhant, amiben Busza és Jóska érzései lettek örökre eltemetve.

 És működött a posta, és mondta az igét a lelkész úr, és Busza esténként, mikor a harangok megzendültek, elment a katolikus templomba. Ugyanakkor megzendültek a harangok a kálomistáknál is, és a két harangszó kétfelé ballagott.

 Messze vitte az embereket egymástól.

 Éltek együtt talán száz méteres körzetben Erzsike, Busza, Jóska

Az Élet rendje az, hogy elmegyünk. Így aztán elment Busza, és rá talán fél évvel Zoltán is.

Hogy mi okból, mi okáért, én ezt nem tudom. Én annyi mindent nem tudok.

Erzsike gyermekei szétrepültek, és anyjukkal csak annyit törődtek amennyit kellett. 

 Erzsike nagyon vigyázott magára. Orvos, gyógyszer, folyadékbevitel, kiszáradás, rendszeres evés. Vércukormérés, vérnyomás óránként…

Erzsikével beszélgetem egy pici ház még kicsinyebb lugasa alatt.

Akkor 92 éves volt, már 25 éve özvegy. Brillant agya volt, négy- öt nyelven fejtett keresztrejtvényt.

Zavarban voltam, de megkérdeztem:

­­­­­– Erzsike, a gyerekei elmentek, egyedül van, miért ragaszkodik ennyire az élethez?

 Ekkor hangzott el egy mondat, mely esszenciálta a szeretet lényegét, és azt is, hogy ez miként működik.

 Rám nézett őz tekintetével, és azt mondta:

– Azért ragaszkodom az életem minden percéhez és annak minden pillanatához, mert amennyi időt itt eltöltök, annyi időt adok Józsefnek ahhoz, hogy végre intim magányban lehessen a Buszával.

2015-03-26

Éjjel PLT’

 Éjjel.