Reményke
A sebesen futó laposfenekű partraszállító bárkák közül a legelsőben, amelyik az ék elején haladt, a csónak orrában kucorgó legelső katonácskába, Tom Langersbe költözött ezen a napon a Remény. Persze más katonáknak is volt szüksége arra, hogy őbeléjük költözzön, mert ezrek és ezrek sodródtak akkor a partraszállás napján a halálthozó partok felé, de ő úgy döntött, hogy mindig a legelöl lévő, legnagyobb veszélynek kitett katonába költözik bele.
Ezen a napon sok ezer ember szívében és agyában csak egyetlen fajta reményre volt igény, mind azt szerette volna, hogy túlélje ezt a napot, hogy életben maradhasson. Ezért most azt súgta Tom Langersnek, hogy vegye elő a tárcájából kisfia és felesége fényképét, és tegyen nekik ígéretet. Tom Langers elővette a fényképet, megcsókolta szeretteit, és azt súgta nekik: - Ne aggódjatok, ígérem, visszatérek hozzátok, és elmegyünk még északra a Nagy Tavakhoz, ahogyan azt megígértem nektek.
Ekkor partot ért a bárka, elején lecsapódott a rámpa, a katonák felugrottak, és a part felé fordítva arcukat megindultak a pokolba. Legelöl Tom Langers állt a rámpán, ugráshoz készült, mert tudta, itt semmi esélye, el kell érni a vízen keresztül a partot, ott fedezéket keresni, csak így van némi esélye, hogy egyszer majd eljusson a Nagy Tavakhoz. Hatalmas erővel lökte el magát a víz fölé, amikor egy sorozat egyszerűen kettévágta a mellét, és halott madárként loccsant a vízbe.
A Remény sem volt rest, azonnal Bob High katonába költözött át, aki közvetlenül Tom Langers mögött úszott a levegőben, beleesett a vízbe, és félig elmerülve a szerelvény súlya miatt nagy nehezen elérte a partot. Csak az első drótakadályig kell eljutnom, súgta Bob szívébe a szavakat a Remény, ott beásom magam, jönnek a többiek is, ott lesz valamiféle esélyem. - Ott kell kúsznom, ahol már sok a lövedéknyom, kétszer tán nem üt oda a mennykő - suttogta maga elé Bob High, de nem tudhatta meg, hogy igaz-e a teóriája, mert egy gyalogsági aknára támaszkodva a könyökével felrepült hat méter magasan a levegőbe, és darabjai úgy hullottak alá az égből, mint a tűzijáték csillogó darabkái a július 4-i ünnepi esteken.
David Donovald - akit társai csak Dupla Dének hívtak - elkapta Bob High égből aláhulló géppisztolyát, és a Remény Highből rögtön átköltözött Dupla Dé testébe. - Ezt a gyilkos hajszát! - lihegett a Remény megérkezve, már kora reggel leizzad a magamfajta -, és azt súgta Dupla Dének, hogy ássa be magát egy spanyolló nevű vasgerendából állított akadály alá, amíg nem jönnek utána a többiek, akik még csak most ugrálnak a vízbe, vagy a távolabbi bárkákon várakoznak.
A parttól öt mérföldre horgonyzó csapatszállító hajókról és kísérő hadihajókról éles sivítással vagy tompa morgással zúgtak át a levegőben a nehézgránátok és aknák, porba, füstbe borítva a part meredélyén gubbasztó bunkereket. Itt a védők reménykedtek abban, hogy ez az áradat a tenger felől nem jut el hozzájuk, hogy nem hoznak halált magukkal ide a magas fedezékekbe, mert itt is annyi meg nem valósult remény és álom nyugodott még a szívekben születésre várva, mint lenn a homokos tengerparton, ahol az emberek holttestei úgy szórták be a partot, mint a mák a tésztát.
Majdnem délig gubbasztott a Remény Dupla Dében, mikor egy, a víz felől jövő hernyótalpas páncélozott lövegkocsi átgázolt rajta, hiszen oly mélyen beásta magát a laza homokba, hogyan is vehették volna észre őt? Gyorsan körülnézett, hogy kiben is éljen tovább, mikor megpillantott egy embert, és nem akart hinni a szemének. Ez az ember most lépett ki a partra, csuromvizes volt ő is, mint a többiek, de nem vetette magát hasra, hanem kényelmes tartással, karabélyát lazán az alsó karján lógatva komótosan rágyújtott, ráérősen kifújta a füstöt, és lassan elindult előre, felfelé, a bunkerek felé.
- Hát ez meg micsoda csodabogár? - álmélkodott a Remény, és Dupla Dé testéből rögtön a ballagó katonába költözött át. Itt aztán egyik ámulatból a másikba esett, aztán a másikból vissza az előzőbe, mert egy pillanat alatt megtudta, hogy Jackson Livers irodalom- és történelemtanár nem a harc miatt, a dicsőség vagy valamiféle hazafias pátosz miatt ballag kényelmesen a pokol közepén, hanem azért, mert ő nem élni jött ide, hanem meghalni.
Harmincöt éves volt mindössze, fiatal testébe ezer és ezer alagutat rágott már magának a rák, a legjobb kórházakban sem volt segítség, tehát elhatározta, hogy beáll önkéntesnek, és elkerülve az izzadt kórházi ágyakkal járó fájdalmasan elnyúló elmúlás agóniáját, itt a gyors és könyörületes elmenetel adatik meg neki. - A cica rúgja meg! - bosszankodott a Remény. - Hát ennek meg mit mondjak? Nem mondhatom, hogy vegye elő és csókolja meg a zárójelentését, de akkor milyen reményt súgjak neki?
És nagy bajban volt a Remény, mert ezen a napon, ezen a helyen, ilyen reményigénnyel még nem találkozott. - Hogyan kell valakinek reményt adni a halálhoz? - tanácstalankodott, és álmélkodva nézte, ahogy a délceg járású tanár mellett úgy hullnak az emberek, mint a legyek ősszel. A tanár pedig bántatlanul elérte a szögesdrót akadályt, drótvágó ollót vett elő, és kényelmesen elkezdte vagdosni az akadály szálait. Gondosan, aprólékosan, egyenként vágta el a szálakat olyan precizitással, mintha fogalmazás-dolgozatban javítgatta volna iparkodó nebulók helyesírási hibáit. Mikor elég nagy lett a rés, akkor gálánsan félreállt, és „tessék parancsolni, uraim” felszólítással, újra rágyújtva nézte, ahogy a résen mint a hangyák özönlenek be az utána jövő bajtársak izzadva, koszos-porosan mászva a bunkerek felé.
Aztán elhajította a csikket, és kényelmesen utánuk ballagott, és kis idő múlva már annyit ballagott, hogy lehagyta az előbb átözönlők holttesteit, és ismét egyedül volt legelöl, egymaga. Dél lehetett, mikor a Jackson Livers új cigaretta után kotorászott a zsebébe, de ezt a mozdulatot már soha nem fejezte be, beteljesült a vágya, testet öltött az álma, mert egy repeszgránát úgy vágta ketté vékonydongájú testét, mint érett barackot vág meg a gyümölcskés a desszertfogyasztás idejének eljövetelekor.
- Na - bosszankodott a Remény-, egy ember reménye vált valóra ezen a napon eddig, és ebben sem volt semmi részem. Hogy én akkor mit keresek itt? - kérdezte mélázva magától, aztán elfelejtve a polémiáit gyorsan egy másik katonába szaladt segíteni.
Az égen nehézbombázók húztak keresztül, és ötszázkilós bombákat szórtak a bunkervédők álmaira és vágyaira, és porban és robbanásokban ravatalozták fel a bennük élő reményt.
A horizonton eltűntek a csapatszállító hajók és az őket védő hadihajók, s mire alkonyat lett csak úgy magától a parton, nem volt élő ember sem fenn a bunkerekben, sem lenn a parton.
Kesernyés füstoszlopokat kerülgetve téblábolt a Remény, nem akarta elhinni, hogy ilyen hamar véget ért a munkája, mikor eszébe jutott az apjával folytatott beszélgetés.
- Az rendben van, hogy mi vagyunk a Remény, de mi meddig élünk?
- Addig fiam- válaszolt az Öreg Remény- ameddig ember él a közeledben.
Kongott a válasz a Reményke szívében, és kódorogva a kihalt fövenyen, örömmel hallott meg valamiféle nyöszörgést. Egy sebesültet látott feküdni egy gránáttölcsérben, és örömmel bele is költözött, és súgott neki, és hazudott, mint a vízfolyás, hogy „lám, te maradtál egyedül életben, és ez jelzésértékű is lehet, és holnap jönnek majd újra új a hajók, és jönnek új katonák, és új szanitécek, akik elvisznek téged oda, ahová a szíved kívánja!”
Súgott, súgott, aztán, a fáradtságtól elbóbiskolt picit, és mire felébredt, a sebesült már halott volt, és tágranyílt homályos szemén futott le a meg nem élt életének filmje.
Csend volt a parton.
Csend volt fenn a bunkereknél.
A horizonton nem voltak hajók, és az égen nem úsztak repülők.
Ült csendesen, magányosan, minden érzelem híjával a Remény.
Aztán fáradtan lehajtotta a fejét.
És nem reménykedett tovább.
Soroksár, 2008.10.11.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
