œ  Ş  

Kék háttérben rózsaszínű testtel billeg Micimackó a reklámszatyor oldalán, fejjel lefelé billeg, mert hibásan nyomtatták a műanyagra. Billeg továbbá azért is, mert Jázmin bácsi is billeg a hibás lába és a nyolcvanéves bice-bócasága okán. Most is ketten megyünk a kocsmába. Jázmin bácsi elöl, én mint famulus utána, kissé féloldalt, két lépéssel lemaradva. Itt mindig minden változatlan, mintha törzshelye lenne ez a négy, kopott, füstmarta lambériával körülvett tér a néha betérő, megpihenni vágyó Időnek.

Mélázva nézi, amint Sziszi bácsi átöleli örök szerelmét, Remegős Gizellát, ahogy Kisfeles kér még egy „páleszt” - természetesen hitelbe -, belenyugvóan hallgatja, amint Csámpás szidja a cigányokat, a cigány származású Lármás pediglen ostorozza a régi Ávós börtönőröket. Mert a Csámpás akkor börtönőr volt, amikor a Csárdás börtönben ült, és a Csámpás nem politikai indíttatás miatt volt ott, hanem kenyérgond miatt, és a Csárdás sem politikai ok miatt volt ott, hanem szintén kenyérgond miatt lett elítélve, liba lopás okán.

Néz az Idő a kocsmában, és mosolyog. Kuncog kissé Kisfelesen és Savanyún. Nevet talán jóízűt Büdöskén is, akivel csak hátszéllel lehet beszélgetni, ragadvány nevének illatárja miatt. Jázmin bácsi nem rendel. Nekem sem. Kis cseresznye, egy billentés, és billeg is ki Micimackó a helyiségből a vasalt élnek verődve néha-néha. A szivarkát most is a padon szívja, gondolkozik, teljesen elfeledkezik rólam, de a boltba már nem megy, ezen a traumán már reggel átesett. Egy nagy gondja van csak most, nem emlékezik rá tisztán, hogy volt-e ma már a boltban? Elszunyókál ezen a polémián, és már álmodik.

Most nem Eufémiáról álmodik, nem arról, amit el akar felejteni, amit nem tud feldolgozni a nyolcvanéves lelke, most arról álmodik, azokról az időkről, amikor még haza akart menni, amikor még lett volna hová hazamenni, és ehhez a vágyhoz milyen eszközöket vett is ő igénybe? Most újra álmodja azt a pillanatot, amikor saját elkeseredéséből fakadó bátorsággal a hadnagy fülébe sütötte a pisztolyt, és csodálkozott, hogy a szétmálló agyvelőben a falon nem volt semmi, de semmi remény.

Utána már a sebesülése után, a hadikórházban, a sok kómában eltöltött éjszaka során, és a nappalok álmatlansága alatt is, sokat beszélgetett az Istennel, holott soha nem volt istenes ember. Nem is hitt igazán Istenben, az egész túlvilági ígérgetést csak a papok kecsegtetésének tartotta, mégis mikor álmodott, csak azzal az Istennel beszélgetett álmában, akinek mindig is tagadta a létezését. Azt szokta mondogatni éber állapotában: - Nekem az a véleményem, kérem szépen, hogy nincsen Isten! Nincs! Erről ezerszer meggyőződtem már. Nincs is ezzel az ateizmussal semmi bajom, csak egy kérdést nem tudok megválaszolni, kérem szépen.

- Ha nincsen Isten - márpedig nincsen, s ezt minden felvilágosult ember tudja -, akkor mégis miként tud működni, a NINCS? Ül Jázmin bácsi a padon, feje félrenyeklik, egy kis nyálcsepp gyöngyözik szája sarkán, s látszik még a nem szakértő szívnek és szemnek is, hogy most repül. Álmában repül, mert az életben nem adatott meg neki a repülés, ezért álmában repül. Magasan repül. Nagy köröket ívelve repül. Nagy horizontot befogadva és látva repül. Nem a jövőt álmodja, sőt nem is álmodik semmit, csak újra átéli a múltat. Ez nem álom. Ez valóság, a múlt valósága, ahogyan abban a kicsiny faluban is őrzi egy négyszemélyes sír a fejfa feliratai által a múltat. A fejfa felirata a valóság. Akik a fejfán fel vannak írva, ők az álmodók. Az örök álmodók.

Ezen metodika alapján Jázmin bácsi újra átéli a tábori kórház sivár ridegségét, az agyonhajszolt orvosok és szanitécek lassan közömbös pillantásait a csonkítottak és halottak halmain. Aki haldoklott, ahhoz papot hívtak. Voltak ott papok és örültek, hogy ott voltak, és nem kinn a vonalban, ahol azért százszor több esély lett volna a Teremtővel való találkozásra és a mártíromságra. De - mosolygott álmában Jázmin bácsi - egyetlen egy pap sem akart találkozni a Teremtővel, és egyetlen egy pap sem akart mártír lenni. Ezek a tábori papok maguk is szerencsétlen áldozatok voltak, és akik odaküldték őket, mind, de mind, egészen fel a római pápát is beleértve, csak olyan hitszédelgők. Az egész keresztény világban nem akadt egyetlen keresztény sem, aki merte volna azt mondani a világnak, hogy állj meg ember! Csak tíz parancsolat van mindössze, és abból az egyik az: NE ÖLJ! És a pápától kezdve a legutolsó diakónusig bezárólag senki, de senki nem emelte fel a hangját, hogy be kellene tartani az isteni parancsot.

Permetezett aztán a szenteltvíz a fegyverekre meg a halottakra, de semmi ellocsolt szenteltvíz mennyisége nem volt mérhető ahhoz a mennyiséghez, amit az Isten sírt el igaz búsulásában a fölött a tény fölött, hogy az ő gyermekei mire is pazarolják a szentelt vizet. Jázmin bácsinak nagy orra lévén gyanakodva fel is tette egy káplánocska a kérdést, mikoron végső elkeseredésében és félelmében feladva csontos ateizmusát gyónni és áldozni akart. - Nem vagy te zsidó véletlenül, fiam?

Akkor Jázmin bácsi az egyszerű és igen gyáva lelkével, hallatlan nagy bátorsággal szembe fordult az Istennel, visszatért az ő már-már beválni látszó ateizmusához, dühtől eldeformálódott hangon ezeket a szavakat mondotta a tábori káplán fülébe a gyónás megtisztuló mondatai helyett. - Ne tegezz engem, te csuhás, mert milyen jogon tegezel te engemet? Fiatal is vagy, beszari is vagy, és hamis szavú is vagy, és álnok is vagy! Én keretlegény voltam Galíciában, láttam, ahogy meghalnak az emberek a barakkokban tífusz miatt, és láttam, ahogy meghalnak az aknamezőn, ahová ráhajtották őket. - És az egész II. magyar hadseregben nem volt egy tábori rabbi, aki kaddist mondott volna ezekért a szerencsétlenekért, csak tábori papok és lelkészek voltak, akik locsolták a szentelt vizet, és szórták az óvó-védő áldást azokra a keretlegényekre, akik az aknamezőre hajtották ezeket az embereket.

- Azt mondta az Isten a teremtéskor, hogy megteremtem az embert saját képmásomra. És nem tette hozzá, te csuhás, hogy kivéve a zsidókat, a kommunistákat, a szocdemeket, a békevágyókat, az írókat, a költőket, a másként gondolkodókat, nem, ezt nem mondta hozzá az Isten.  Ezt csak te mondod hozzá, te álszent szarházi bélmosó, és takarodj el a halotti ágyam mellől, mert könnyebb nekem a te istened nélkül, mint a te pápád és fattyúlelkű egyházával együtt lenni ott, ahol a halál jár, mert senki, de senki nem tartja be a parancsot, hogy: NE ÖLJ!  De válaszolok is a kérdésedre, te pap! Valószínűleg keresztény vagyok, és ezt onnan tudom, hogy a vizeletemben a labor vizsgálat szerint is négy keresztes a genny!

Mikor a négy keresztes gennyhez ér Jázmin bácsi az álmában, hangosan felnevet, ettől felriad, és riadva körül nézve kérdezi: - Uramisten! Hol vagyok? Mit álmodtam? Ja igen, már eszembe is jutott, kérem szépen, azt álmodtam, hogy beszélgettem az Istennel, tudja azzal, aki nincs is. Arról kérdeztem őt, hogy milyen volt a Golgotát nézni, mikor a fiába beleverték azt a három szeget a kereszten. És képzelje, ifjú barátom, az Isten nem válaszolt, ahogy szokása szerint nem szokott válaszolni nekem, helyette előlépett a fia, a Jézus, és azt mondotta volt nekem, kérem szépen.

- Nem három szeg volt az, ember, hanem százszor harminchárom - és igen szenvedő volt az arculata neki. - De - ellenkeztem vele - én minden rajzról meg írásból úgy tudom, hogy egy-egy szeg volt a kezeidben és egy közös a lábadban! És ez csak három, akárhogyan osztom-szorzom, nem százszor harminchárom, ahogyan te állítod, te, aki az Isten fiának vallod magad! Hogyan lehet a három, százszor harminchárom? Szomorú, nagyon szomorú volt akkor Jézus arca, és halk hangon, hogy alig hallottam, azt felelte: - Tudod, ember, a rómaiak csak három szeget vertek belém. A többit egytől egyik te! Ez annyira meghökkentett, gondolom e hökkenéstől ébredtem is meg - mélázott Jázmin bácsi, aztán folytatta:

- Szokásommá vált mostanában, kérem szépen, főleg azóta, hogy ateista lettem, az Istennel meg a családjával beszélgetni, és nem mindig komoly dolgokról, néha csak úgy cseverészünk. Ez azt jelenti, hogy én kérdezek, az Isten pedig vagy nem válaszol, vagy csak mosolyog, állandóan mosolyog a beszédemen. A fia, a Jézus, az szokott válaszolni, de különösebben nem szeretek vele társalogni, mert mindig olyan búval bélelt. Az apja, az Isten, aki nincs, az igaz, hogy hallgatag, de mindig vidám és jó kedélyű. Inkább az ő pártján vagyok, kérem szépen.

De nem csak kvaterkázni szoktam velük, hanem néha vitatkozom is velük. Azt mondom a múltkor itt a padon mikor szenderegtem az Istennek: Figyelj ide, Isten! Azt írja rólad a Teremtés könyve, hogy mikoron megteremtetted az egész földet meg az Ádámot, láttad ám, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, s mellé teremtetted Évát. Hát, mondottam is neki, itt a padon, ahogy szenderegtem, hogy szerintem a teremtés csodájában ez volt az első igazi nagy tévedése.

- Hogy mit válaszolt? Szokása szerint semmit, csak nevetett. Olyan gúnyosan, kárörvendően nevetett, kérem szépen, ahogy egy Istennek végképp nem illik nevetni, főleg azok után, hogy ő nincs is. De ez a nevetés eszembe hozta Eufémiát, az egész elfuserált életemet, az elszalasztott paradicsomot, a bimbósan elszáradt reményeket és vágyakat, és akkor tudtam meg, hogy miként is működik az, aki tulajdonképpen nincs is. Csak egy Isten tud így nevetni! De hát, az Isten már csak ilyen…

De vitatkozom én a fiával, a búvalbélelttel is, a múltkor annyira kihoztam a sodrából, hogy azt mondotta volt nekem itt a padon, miközben szenderedtem: - Látod, Jázmin, kétezer évvel ezelőtt azt mondottam volt mindenkinek, hogy ez az én testem és ez az én vérem, egyetek és igyatok ebből mindnyájan. A baj csak az, Jázmin - mondotta nekem akkoron Jézus -, hogy mikor én ezeket neked is felajánlottam, te azt felelted, hogy köszönöd szépen, de most éppen fogyókúrázol, és pontosan azelőtt lévő nap lettél absztinens. És még te csodálkozol a százszor harminchárom szegemen?

Aztán így folytatta: - Te kérsz, és nem veszed észre, hogy tele marokkal kérsz? Számold előbb össze, mit kaptál, és azzal sáfárkodj! S ha azzal jól sáfárkodtál, és úgy érzed, többre vagy képes, akkor kérjél! De ehhez fel kéne ismerni azt a vagyont, amit kaptál. No - vidult meg Jázmin bácsi -, ezek csak ilyen álmok, amelyek egy elaggott ateista agyában képzelgenek, főleg, ha nagy a meleg, és senki nem kérdezi meg tőlem itt a padon, hogy miért ülök itt a padon?

Különben én idealista vagyok, kérem szépen, ez a tény tagadhatatlan. De ugyanakkor ateista is vagyok, mert nekem kell mindig valami, amit tagadhatok. Ez az én világnézetem, kérem szépen, lélekből fakadó mély hit, és atavisztikusan feltörő konok tagadás. Az idealistából és az ateistából kreáltam magamnak egy „izmus”-t, az ateidealizmust, ez egy teljesen egyszemélyes, csak rám szabott forma, amiért egyszer majd megkapom a „ Kérdem én, érdemérem” arany fokozatát. Ez az én hitem, az Egyházam, a menedékem. Látja, ifjú barátom, most már olyanok is vannak, hogy történelmi egyházak. Ezek kapnak mindenféle jogot, meg jussuk is van mindenféle hitszédelgésre. Legyen, de akkor akiket képviselnek, akkor azok történelmileg elismert istenek, akiket meg nem, azok történelmileg nem elismert istenek, azoknak ugye coki?! S milyen jókat derül ezen szerintem az Isten, aki nincs is, csak működik.

Szóval, amint említettem, kérem szépen, ez az ateidealizmus, melynek az a különlegessége, hogy sem az Isten, sem én nem tudunk vele mit kezdeni. Különben én szeretek néha beülni a templomba is ateidealista létem ellenére, egyrészt, mert jó hűvös van odabe’, de tudja, ifjú barátom, csak akkor szeretek bemenni, ha nincsen ottan egyetlen hívő sem, és az Isten is elutazott éppen valahová. Akár történelmi, akár nem történelmi. A múltkor is üldögéltem ottan a padban - már a templom padjára gondolok -, mikor eszembe jutott egy régi beszéd, amit nem is tudom, kitől hallottam, de akkor nagyon megfogott, kérem szépen, mert akkoriban volt szárba szökkenő az én ateizmusom kialakulása.

A történet arról szólt - és ez is olyan fabulaszerűség, mint az almás történet -, hogy volt egy kislány, akinek nagyon szép és drága ajándékot hozott a Jézuska karácsonyra. Egy igazi porcelán fejű baba volt ez kérem, és olyan brokát ruhája volt dúsan skófiummal és gyönggyel megrakva, hogy akármelyik hercegkisasszony cigányszaltót ugrott volna örömében, avagy irígységében, kérem szépen. No de hát, ugye a macska is csak addig boldog, míg el nem törik a tejfeles csupor, nos így járt a kisleány is, mert karácsony másodnapján öltöztetés közben elejtette a babát, ami kényes portéka lévén rögvest ezer darabra hullott széjjel, kérem szépen, de mondhatnám azt is, hogy szerteszéjjel, mert annyira összetört, hogy még felseperni is nehéz volt.

Sírt a kislány, s mondhatom, igaz bánatba esett, de jézuskás lelke nem adta fel a reményt, ezért magához az ajándékozó kis Jézus atyjához fordult segedelemért, javítaná meg valamiféle csoda által az ő összetörött babáját. Amint ottan monotonon mondja a könyörgő imáját - olyan monotonon és hosszan, ahogy Sziszi bácsi szokta a Winnetou történeteit mesélni a kocsmában, kérem szépen, bejön az öccse, és gúnyolódik nővérének naivitásán, miszerint imákat mond az Istenhez, hogy annak reperáló kedvét serkentse. A kislány nem vetett ügyet eme káromoló szavakra, csak mondotta az ő könyörgéseit tovább. Másnap reggel bejön az öccse a szobába és látja, hogy a lányka ottan búsul, kérem szépen, az összetört baba felett, s igazolódni látszott a tétel, hogy a Jóistennek karácsony tájékán csak ajándékozó kedve vagyon, kérem szépen, de a reperáló képességeit pihenteti ő is, lévén ünnepnap, mikor nem ildomos dolgozni, köztudott ez a tény kérem a keresztény és a lusta emberek kultúrkörében.

- Na ugye - gúnyolódik a fiú a leánykán -, nem hallgatta meg az Isten az imádat! S akkoron, ottan, kérem szépen, azt mondotta a leány a bátyjának. - Tévedsz, mert meghallgatta. Hall Ő mindent. - De ha meghallgatta, miért nem javította meg a babádat? Miért nem válaszolt neked? - Válaszolt is - mondta a leányka-, csak azt válaszolta, hogy: NEM! Ebből a történetből én azt a konklúziót vontam le, kérem szépen, hogy az Isten mindenkit meghallgat, a kislánynak válaszol is - igaz, azt mondja, hogy nem, engem meg kinevet, és a nevetésével azt mondja, hogy de bolondos ember vagy te, Jázmin fiam. S teszi ezeket a szerfelett bonyolult dolgokat kérem szépen úgy, hogy közben ő nincs is!

De ezekkel az imákkal kapcsolatban van még egy élményem, ennek akkor voltam személyes tanúja, mikor 1944 őszén már az utolsó zsidó transzportot kísértük fel északra Borsi őrmester úrral, mint későbben megtudtuk, egy Auschwitz nevű lágerbe. Átadtuk a vonatnyi embert a németeknek, s nekünk pár napot kellett várni, amíg elindul vissza a szerelvény Magyarországra. Volt ottan egy SS tiszt, aki többek között a szelektálásokat is végezte az érkező transzportoknál, meg a reggeli appeleket is ellenőrizte a precizitás végett, ami a németeknek nagy sajátja, kérem szépen.

Nem tudni, hol és milyen körülmények között, de megfázott ez az ember, egy reggel mikor felébredt, mindene fájt, láza is volt, szúrt a tüdeje, hát nem akaródzott neki kimenni az appelplatzra, csak itta a forró teát, és húzta az időt. Kinn 16 fokos hideg volt, és a kétezer fogoly ott állott vigyázva több, mint négy órán keresztül, többen a hidegtől és a gyengeségtől meg is haltak. Valahogyan aztán csak elvégezte a munkáját, a foglyokat munkára hajtották, ő pedig ágynak esett. A lágerorvos meg is állapította rögvest, hogy kétoldali tüdőgyulladása van, és maródinak írta ki. Nem volt még akkor penicillin meg más egyéb ilyen csodaszer, hát nagy veszélyben volt a derék ember, kérem szépen.

Igen istenes ember volt különben, igaz hívő, különösen a Szűzanyának volt nagy tisztelője, hát imádkozott is buzgón hozzája, hogy járjon közbe a fiánál - tudja a búsképűnél -, hogy menekítse ki őt ebből a veszedelemből, had’ lássa viszont az ő telt keblű Erikáját, had’ ölelhesse meg Kurtot és Hansot, a két derék hitlerjugendes fiacskáját, és Lisát, a kis gödrös arcú leánykáját. Miközben emígyen vívódott a halállal, az egyik barakkban a zsidó tanács perbe fogta az Istent, mivel szerintük megszegte az egyezséget, a nagy Frigyet, hogy ha őt jól imádják, akkor az Úr meg jól megvédelmezi a héber gyerekeket a bajtól. Hát ez a buzgalom az Úr részéről nem nagyon látszott itt Auschwitzban, ezért volt a nagy tetemre hívás.

Nagyon beolvastak az Úrnak a szerencsétlen halálra ítéltek, aztán meg is hozták az ítéletet, melyben az Urat korrektül elmarasztalták szerződésszegés vétségében. A bírósági eljárásnak aztán a rabbi vetett véget, aki így szólott a bírói tanács harmincnyolc kilós tagjaihoz: - Tanúsítom, hogy az eljárás a Törvény betűi szerint ment végbe, hogy mind a két fél meghallgattatott, és hogy a vádlottat a Tanács elmarasztalta szerződésszegés vétségében. Aztán így fejezte be: - Most pedig induljunk együtt, mert elérkezett az esti ima ideje…

Két hét múlva meggyógyult az SS tiszt, mely csodás kegyelmet minden teketória nélkül a Szűzanya közbenjárásának tulajdonította. Másnap reggel már munkába is állott, és az appel előtt még hosszan imádkozott, hálát adva az égnek gyógyulásáért. Kilépve a térre nagyot szippantott a friss, téli, hideg levegőből. Szélcsendes időt adott az Isten, így a krematóriumok kéményéből kitörő füstoszlop nyílegyenesen bodorodhatott az ég felé.

œ  Ş  

Ül az Idő a kocsmában, és mosolyog. Hogy az Idő miért a kocsmában tölti az idejét, és miért mosolyog, azt csak akkor tudhatjuk meg, ha tudjuk azt is, hogy mi az Idő?

Az Idő pedig nem más, mint az Isten Végtelen Türelme. Miután ezt megtudtuk, visszakérdezhetünk az előzőekre, hogy miért a kocsmában üldögél, és miért nem a parlamentben, a templomban, avagy más prominens helyeken?

A válasz a kérdés egyszerűségében rejlik, ahogy a népi mondás tartja: „ Csak a gyermek és a részeg ember mond igazat.” Sajnos már ennek is csak a fele igaz, mert a három, avagy négy éves gyermek már úgy hazudik, mint a vízfolyás, és nem azért, mert ő hazudni akar, hanem azért, mert mi három, avagy négy éves korára már megtanítottuk hazudni olyan folyékonyan, mint a vízfolyás. S mondjuk, mi azért tanítjuk erre és így, mert ez fogja védeni a társadalom álságos szélsőségeitől, és ez lesz védelme azon katasztrófák elkerülésére, amelyeket mi átéltünk, mert a mi szüleink nem tanítottak meg minket úgy hazudni, mint a vízfolyás.

És senki nincs, aki feltegye a kérdést, hogy miért hazudni tanítjuk a gyermeket és magunkat, s miért nem igazat mondani? A mondat második fele igaz valójában, ahol az igazság is a részletekben búvik meg, mint az Isten szeretete. A részeg ember, és a kocsma légköre… Itt, ezen a mindenkitől lenézett helyen, ahol csak mindenki által lenézett emberek vannak, nem lehet hazudni. Nem lehet hazudni, mert ha hazudsz, ha álságos dolgokkal hozakodsz elő, azok, akik a külső világ hazugságai elől menekültek ide, rögtön lerántják a leplet a te álságosságodról. Ide felejteni jönnek az emberek, felejteni önnön és szeretteik hibáit, mert már nem tudnak, vagy nem akarnak hazudni, mint a vízfolyás.

Ide azért jönnek az emberek, mert belefáradtak abba, hogy másnak hazudjanak, hiszen itt önmagukon kívül nincs kinek hazudni. Ezért ül az Idő, az Isten Végtelen Türelme a kocsmában. Ezek a kocsmák mindenütt azonosak, egyformák. Egyformák bennük a füstmarta lambériák, a lócák kikopott szegélyei, a törzsvendégek.

Minden kocsmában van Csámpás, Doffó, Kisfeles, Remegős Gizi, Lármás, a mélázó értelmiségi beszélget a vakolatos bakancsú kőművessel, az enervált, meg nem értett művész a kőkemény lumpennel, aki mindenkit meghallgat, és mindennel egyetért, mindenre bólogat egy italért. Sok mindent el lehet mondani ezekről a „becsületsüllyesztőkről”, „körbeszarosokról”, „körbefetrengőkről”, de azt, hogy itt demokrácia lenne, avagy egyenlőség, azt nem lehet elmondani.  Ilyen elkoptatott frázisokat, és az ezzel járó szennyet és agymosást, egy tisztességes kocsma nem enged be kényes izlésű, sajátosan szűrő ajtaján. Ezért ül az Idő, az Isten Végtelen Türelme a kocsmában.

És ennyi deviáns, társadalom által lenézett, söpredéknek titulált emberhez bizony az Isten Végtelen Türelme szükségeltetik. Most például azon az örök ismétlődésen mosolyog, ahogy Jázmin bácsi érkezik: kék háttérben, rózsaszínű testtel billeg Micimackó a reklámszatyor oldalán, fejjel lefelé billeg, mert hibásan nyomtatták a műanyagra. Mélázva nézi, amint Sziszi bácsi átöleli örök szerelmét, Remegős Gizellát, ahogy Kisfeles kér még egy „páleszt”- természetesen hitelbe -, belenyugvóan hallgatja, amint Csámpás szidja a cigányokat, a cigány származású Csárdás pediglen ostorozza, a régi

Kis cseresznye, egy billentés, és billegne is ki Micimackó a helyiségből a vasalt élnek verődve, ha nem köti le a figyelmét Sziszi bácsi ordibálása, amint kifejti, hogy a kocsmában nincsenek hősök, és szerinte sehol a világban soha és semmikor nem voltak hősök. Hogy felháborodása, melyet jelen pillanatban ordibálással nyomatékosít, mikor és milyen forrásból indult el, azt már soha nem fogjuk megtudni, de azt láthatta mindenki, ahogy Jázmin bácsi megmerevedik, és életében először szóba elegyedvén valakivel korholóan mondja Sziszi bácsinak:

- Tudja, azért voltak hősök ezen a glóbuszon, én magam is láttam pár embert még a voronyezsi áttörésnél l943. január 12-én, kérem szépen, akik hősök voltak, és nem tértek vissza soha, mert elmentek az Irgalom Völgyébe, kérem szépen. - Hősök!- ordítja Sziszi bácsi az ő hetvenkettő éves vehemenciájával Jázmin bácsi nyolcvanéves arcába -, hát vegye tudomásul, Uram, hogy hősök voltak a Winektu, meg az Old Standerhalt, meg a Nemecsek Ernő, meg a Baradlay Jenő!

- Uram! - mondja Jázmin bácsi igen visszafogott hangon Sziszi bácsinak, de mindenkire nézve egyszerre -, én ott voltam, és láttam, amit láttam. Hősök maradtak ott, nem pedig regényhősök, higgye el, Uram! - Hát igen téved a tisztelt Úr - harsogja Sziszi bácsi -, hősök azok, akik egymagukban álltak ki valamely ügy miatt, és magányosan haltak is meg, lett légyen az élő katona Voronyezsnél, vagy regényhős! De a II. magyar hadseregben nem voltak hősök, csak kihajtott áldozatok! És meggyilkoltattak a kihajtott áldozatok, és meghaltak azok, akiket későbben hősnek tituláltak, és azok is, akikről elfelejtettek megemlékezni, hogy ők csak áldozatok voltak, nem hősök!

- Vegye tudomásul, Uram - ordította Sziszi bácsi -, hogy aki egy emberről el tudja azt mondani, hogy hős, az azt jelenti, hogy ő nem lett hős, mert életben maradt. Akkor viszont lehet, hogy gyáva volt, meg szökevény, meg minden ilyen, aki maga elé tolta a tűzben az áldozatokat, hogy ne ő dögöljön meg, dögöljenek meg mások helyette, és akik megdöglöttek helyette, azokról nyilatkozik most ő, a sokat látott-hallott veterán! Nincsenek hősök, csak lemészárolt és megtévesztett emberek vannak, akikkel elhitették, hogy érdemes másért meghalni! Pedig meghalni olyan könnyű másokért, élni másokért, már kicsit bonyolultabb…

Nagy csend lett a kocsmában, mivel elnémult mindenki egy varázsütésre, de nem azért, mert Sziszi bácsi mondanivalója lehengerelte volna a régen elivott hipotalamuszokat. Lett pedig a kocsmában némaság azért, mert  Jázmin bácsi a pult felé fordult, és csak ujjával mutatta a csaposnak, hogy kér még kettő kiscseresznyét. Döbbent suhant át a csapos arcán, és csodálkozás moraja söpört végig a párás üstökök felett, de az igazi izgalmat mégis a kíváncsiság okozta: Vajon kinek kérte a másik cseresznyét Jázmin bácsi, aki még soha nem fogadott el senkitől semmit, és nem is hívott meg senkit?

Egy pillanatig még én is magamra gyanakodtam, elvégre én ülök napok óta a padon az öreg mellett, hallgatva sokszor összefüggéstelen életmonológját. Jázmin bácsi elvette mind a két cseresznyét a pultról, megfordult, és közelebb lépett Sziszi bácsi asztalához. - Tisztelt Uram - szólt erős hangon Sziszi bácsihoz Jázmin bácsi-, az én szakaszomból egyedül én maradtam életben a voronyezsi áttörésnél, mert Kapor őrvezető úr visszazavart jelenteni, hogy ők elmentek meghalni, és már nem lehet számítani rájuk… Innen kezdve Jázmin bácsi töviről hegyire elmesélte az Irgalom Völgyének történetét, azt, hogy miként került hátra, miként találkozott a hadnaggyal, hogyan került a lüger a hadnagy fülébe, és miért kenődött a hadnagy agya a deszkabarakk oldalára, és hogyan kereste a szétkenődő agyvelőben a reményt, amit végül nem talált meg sehol.

- Ezt a hadnagyot későbben megtalálták, kérem szépen, és mivel potentát rokonai voltak a felső katonai vezetésben, díszes koporsóban hazahozták akkor, mikor ezrek fagytak meg a hómezőkön, mert nem volt mivel hazahozni az élőket. És, kérem szépen, ezt a hadnagyot halála után előléptették, posztumusz kitüntetést kapott, és azt mondták, hogy a hazáért meghalt hős volt, kérem szépen, és én nem mondhattam el senkinek, hogy azért halt meg, mert egy lelkiismeretlen gyáva disznó volt, és azért is továbbá, mert lelőttem, mint egy nyüszítő ebet, kérem.

Az emberek az italukkal a kezükben közelebb húzódtak a beszélgetőkhöz, már szoros körbe vették őket, kíváncsian figyelték, mi lesz ennek a történetnek a vége. Sziszi bácsi is összeszorított szájjal figyelt, és izgalmában nagy szerelme, Remegős Gizella combjait markolászta. - És most szeretném megkérdezni az urakat, hogy ezt a második pohárkát kinek az egészségére, avagy emlékére ürítsem - kérdezte emelt hangon Jázmin bácsi-, egy hős hadnagyra, aki a hazáért halt hősi halált, vagy egy egyszerű bakára, aki sintért játszott a tomboló halálorkán közepette, és lelőtte ezt a hadnagyot, mint egy kutyát? Ez a kérdés, Uraim, ez a kérdés!

Az eddig még csendes kocsmában felmorajlott az emberek véleménye, először mindenki a legközelebb állóval tanácskozta meg a dolgot, ezért kisebb csoportok alakultak, későbben már a csoportok átszóltak egymásnak, a távolabbiaknak pedig átkiabáltak. Pár perc múlva olyan hangzavar volt a helységben, hogy a Jean Valjean-fejű Csámpásnak a hangja sem ütközött ki belőle, pedig ő szinte szederjes arccal hadonászva ordított teli tüdőből.

Egy nyugalmazott katonatiszt annak a véleményének adott hangot, hogy aki a felettesére kezet emel, annak hadbíróság előtt a helye, és majd ő utána is néz, hogy elévült-e Jázmin bácsi ügye, mert ha nem, akkor golyót érdemel a fejébe, nem pedig kiscseresznyét a kocsmában. Meghallotta ezt a véleményt a túlsó sarokban Marecska Lajos sírásó, a Kegyelet Kft. elsőrendű elföldelő szakmunkása, és átvágta magát a népségen, két bütykös kezét a nyugalmazott katonatiszt asztalára támasztotta, és a szemébe mélyesztve a szemét, sziszegte az arcába. - Te is tiszt voltál, méghozzá akkor voltál tiszt, amikor mi bevonultunk Csehszlovákiába legázolni azokat a szerencsétleneket, akik ugyanúgy nyögtek a komcsik jármában, mint mi! És te tiszt voltál, te gané! Már pedig tiszt 1968-ban csak párttag lehetett, tehát egy komcsi tiszt voltál, és nekihajtottál minket a szlovákoknak, akikkel addig sem voltunk jóban, azóta meg szerfelett utálnak minket.

- És tegyük még hozzá - elegyedett a beszélgetésbe Kadarka -, hogy olyan hülye tisztjeink voltak, hogy a térképet sem ismerték. Már két napja kinn voltunk, és mégsem tudtuk, hogy hol vagyunk. - Ez nem igaz - kiabált a nyugalmazott katonatiszt -, mi a Szovjetunióban tanultunk stratégiát, és… - Nekem pofázzon, oficer uram, nekem pofázzon, ha van mersze, mert én is ott voltam, és az első éjjel már annyira össze voltunk gabalyodva, hogy hajnalig egész éjjel két magyar század lőtte egymást, mint a tüzes istennyila - üvöltötte Kisfeles magából kikelve…

A kocsma átelleni sarkában néhány sváb fejtette ki a véleményét, hogy ilyen csak a magyar hadseregben fordulhatott elő, a Wermacht precíz fegyelme alatt ez elképzelhetetlen lett volna. Ez is egy vélemény lett volna a sok közül, de sajnos meghallotta fél füllel ezt a Csámpás, és Jean Valjean-i arcából már dőlt is a válasz kifelé, mint az áradat. - Zsugori svábok! Volksbundista disznók! Náci bérencek! Hogy telepítettek volna benneteket is ki a Hitler imádó anyátokkal együtt oda, ahonnan az a lotyó Mária Terézia idehívott benneteket, mert… A többi belefúlt a hangzavarba.

Ekkor Büdöske, kihasználva az ellenőrzés éberségének lanyhulását, eljött az ajtó mellől, ahová őt illatai miatt száműzték, és jobb kezét, melyen csak két ujj árválkodott, vádlón rakta a svábok ámuló szeme elé. - Ezt nézzétek meg, nagy Wermacht imádók, ezt nézzétek! Ezeket a hiányzó ujjakat egy német bajonett vágta le, mikor a visszavonuláskor fel akartam kapaszkodni a platóra kérem, és a németek, a nagy fegyvertársak ezt nem engedték. - Ezt most másképpen is meséld el, Büdöske - szólt közbe Sziszi bácsi, ölelve magához nagy szerelmét, Remegős Gizellát. - Hogyan másképpen? - ámult el Büdöske.