Tartalom

Látogatás

            Az asszony hetvenöt éves, a férfi ötven. Fia is lehetne, de nem az. Régen, nagyon régen, olyan régen, hogy beledobban a szív, ha belegondol, valamiféle rokonság is volt közöttük talán. De erre valahogy, valamiért soha nem gondol egyikük sem. Nincs már értelme a múlt poros, odvas bugyraiban kotorászni.

 Ritkán találkoznak. Ha találkoznak, csak úgy találkoznak, mint aki csak egy pillanatra ment át egy másik szobába, és onnan dolga végeztével visszatér. Nem kérdezik egymástól, hogy miként és mit érez? Az előbbit látják, az utóbbit érzik. Ma tárgytalanítás van. Ez kedves kifejezése az asszonynak, sok régi limlomtól megszabadulni, halottá tenni élő tárgyi emlékeket, miután meggyőződtünk róla, hogy már senkinek, de tényleg senkinek a világon nem hajtanak hasznot.

        A könyvek halála ez a nap, a polcok aljára vannak akkurátusan egybegyűjtve azon példányok, amelyeket nem vitt el a rokonság, nem kellettek barátoknak, ismerősöknek, és a végső szűrőn, a szomszédok rostáján is átestek. Az ócskás fitymálkodva nézte, az antikvárius végig sem hallgatta címüket, szerzőjüket.

            Egy könyv haláltusája nem az olvasatlanságban, hanem az érdektelenségben gyökeredzik. Ezért hívta a férfit. A férfit, akinek jól ismerte régies szívét, múltba merengő, sokszor fantaszta gondolatait, ódon zöngésű lelkét. A könyvek végső menedéke mindig egy fóliáns ódonász lelke.

          Az asszony az ágyra ül, a férfi nehézkesen négykézlábra ereszkedik. Lassan vándorolni kezdenek régen meghalt emberek gondolatai, memoárjai, történelmi személyek életrajzai.  Egy író könyve, aki éltet egy érát vagy egy eszmét, és ugyanannak az írónak múltba merengése azon sok elnyomatásról és gyötrelemről, amit elszenvedett az általa magasztalt időkben.

       Sok ilyen is van. De kerülköznek itt régi gesták, és „igazán tudományos felfedezések” Szíriát oszlopairól, és komoly tanulmányok angol gyarmatosító konzulok tollából Egyiptom történelmét taglalva abból az időből, amikor Champollion még meg sem született. Értékes dolgok ezek, mert aki ezt mint értéket nem őrzi, hasonlatos azon ostobához, aki a létrának csak a legfelső fokát tartja meg, hiszen – hite szerint - a csúcson álláshoz szerinte csak ez kell.

        A férfi keze nyomán két kupac kezdett nőni, aztán emelkedni testének bal, illetve jobb oldalán. A jobb oldalon gyülekeztek a fentebbiek, a baloldalon pediglen Temesvári Perbál adott helyet Gaius Suetoniusnak, aki már nem olvashatta Marcus Aurélius bölcseleteit, de azért helyet szorítottak Tóth Béla fabuláinak és Takács Sándor könyvtári kutakodásainak. Dr. Gáspár Ferenczre rásimult Hérodotosz és Gül Baba élményeinek tömege, és jótékony szeretettel letakarta őket Hajós Henrik térképeinek elemzése Piri Reis munkásságáról.

           A férfi fáradtan a szőnyegre ült, az asszony nem mozdult.

            - Ezek tényleg nem kellettek senkinek sem? – kérdi a férfi hitetlenkedve.

           Az asszony csak széttárja a kezét, a karjai közé szorult pár liter levegő némaságában rejtekezik a válasz.

- Hol rontottuk el? - igézi a szőnyeg mintáit a férfi -, mikor hibáztunk?

       Átmennek a másik szobába, ez volt régen az asszony férjének dolgozószobája. Antik bútorok, „bennük poros odvak” és rengeteg könyv. A polcok betakarják a falakat a mennyezetig, valahol kettős, néha már hármas sorban állnak olvasóra várva, így is jut belőlük bőven még asztalra, székre, padlóra, ágy alá.

           - Főzök teát – mondja az asszony, és megy teát főzni, holott mindketten tudják, soha nem isszák meg a teát. Egyszerűen nem szeretik, ennek ellenére elkészítik, szépen szervírozzák, mert olyan jó a csendben nézni a tea felszálló, illatos gőzét.

            Beszélgetni nem nagyon szoktak. Az asszony múltja a férfi számára történelem, a férfi jövője az asszonynak – az élet rendje szerint – örök titok marad. A jelenről nem beszélnek, közös jövőjük pedig nincs. A múlt néha szóba kerül, de csak lágy utalásokkal, csak szépre szépen emlékezve, messziről kerülve az esendő dolgokat, olyan óvatossággal említve személyeket, dátumokat, ahogyan egy cérnakesztyűs női kéz simít meg láthatatlan porszemétől egy százéves herendi kosárkát.

            - Neked sem kellenek ezek már soha többé? - int a férfi a könyvhalom felé.

            - Engem már ez nem érdekel – suttogja a nő, és mereven nézi a teagőzt.

            - És mi érdekel?

         A csend az óra kattogása mögé búvik, és oly némán lapul meg, hogy tisztán hallani egy-egy öreg polc helyezkedő moccanását.

         Sok pillanat elmúlik a jövőben kiszabott időből, mire érkezik a válasz:

            - Engem az érdekelne igazán, hogy ami ma még érdekel, holnap is fog-e érdekelni?

        A férfi lassan körbejárja a szobát, átmegy és visszajön a másikból, tétova tekintete befogja az előszobát, a konyhát, a régen nem festett falakat. Vannak itt ódon étekrecept könyvek, régi fóliánsok, az éjjeliszekrényen az asszony kedves könyve, örök olvasmánya, a Kaméliás hölgy. Megakad a szeme egy német-szuahéli szótáron, ezt levéve csendesen mosolyog az asszonyra.

            - Vidd el bátran - bíztatja ő -, nekem már nem kell.

           - Azt hiszem, nekem igazából egy szuahéli-inuit szótárra lenne szükségem hieroglif írással, hogy a mát megértsem - sóhajt a férfi, és a szótár visszakerül a helyére, most már végérvényesen és örökre, az ő idejének végezetéig.

És a leszálló puha alkonyban, mint minden alkalommal, most is megtörténik velük a csoda, melyet sokszor átéltek már együtt, mert csak együtt tudják átélni, külön-külön nem adatik meg nekik. A moccanatlanságban megmoccannak a könyvek, néhol összébb bújnak, máshol nyújtózkodva szorítanak maguknak nagyobb helyet. A nagy atlaszok és lexikonok rátarti aranygerince mögül szeretnének előtérbe kerülni szerényebb kivitelű vászonkötésesek, akik viszont az egyszerűbb puhafedelűekre néznek gőgös fedőlappal..

De amikor bekövetkezik a csoda, minden különbség megszűnik közöttük. A fedőlapok feloldódnak térben és időben, eltűnnek a világi különbségek. A szerzők átlátogatnak egymáshoz, a szereplők ismerkednek egymás sorsával, a sivatagi tájleírásból a nap átsüt a Déli-sarkra, ahol a jó öreg Amundsen küzd a jeges elemekkel. Amíg a fókák megcsodálják a Himalája zord csipkéit, addig a zsiráfok a Marianna árokban tengeri csillagokkal kergetőznek a mélyben, a szavannák helyett.

A tömpe orrú Platon, az agg Phyrron és Anaxagorasz Sartre-al vitatkoznak, egy meghitt zugolyban pedig Euklidész hallgatja komoly buzgalommal Einsteint. Napóleon Toulon bevételét magyarázza Nagy Sándornak, miközben Buddha - végre időt szakítva magának - meglátogatja Jézust a Golgotán.

A festők kicsinyelve biggyesztgetik szájukat egymás képeire, a költők ismét lángolóak és nagyképűek lesznek, Newton dobálgatja az almáit, a szerelmesek még jobban szerelmeskednek, a csalódottak megvígasztalódnak. Csak az öregek lesznek ismét egy nappal öregebbek, és a szegények szegényebbek egy picit. Ezt senki nem érti, miért van így, hogy az öregeken és a szegényeken még a csoda sem segít.

Ennek ellenére varázslatosan mászik az alkony az este felé. A huszonöt éve nem festett falak felragyognak eredeti fényükben, a tükrök vak szeme kinyílik, és a hetven évvel ezelőtt elfújt elsőáldozói gyertya üszkös kanócán napként táncol a régi gyertyaláng. A szekrények mélyén játékok mozdulnak, és Bátor, a kopott hintaló a Mirza csikóval Tündér Ilonát lovagoltatnak.

Csodálatos ez a légiesen átjárható világ, mely olyan áttetsző, mint a mélytengeri medúza teste az elektromos ráják kisüléseinek fényében. Ül az asszony, és ül a férfi. Átjárhatóak egymás számára. Nincs korkülönbség, nincs férfi, nincs nő.  Fények a sötétben, zene a csendben, múlt a jelenben. Szép ez így nekik együtt megélni ezt.

Mikor a meg nem ivott tea teteje megbőrösödik, kialszanak a fények, a könyvek borítói megkeményednek, minden magától a helyére kerül. Az asszony lassú léptekkel kíséri ki a férfit, a kapunál eltétováznak egy kis ideig. Nem beszélnek meg újabb időpontot, annak nem lenne értelme.

-  Ha jövök - kérdi a férfi -, mit hozzak neked?

          Az asszony félrebillenti picit a fejét, gondolkozik. Van valamire szüksége? Hiszen mindene megvan. Örülne valaminek? Már örült mindennek, aminek lehetett örülni. Nem akarja a férfit megbántani, ezért képzelete kétségbeesetten csapong a házban, a szobákban, a polcokon, szükséget, vagy hiányt keres, de nem talál. Az éjjeliszekrényén fekvő Dumas könyv jut az eszébe, és hirtelen elmosolyodik.

          -  Ha jössz, hozzál nekem kaméliát. Egyetlen egy szál kaméliát.

Soroksár, 2006. 02. 08.

PLT’