Mivel a pap felállt, tovább marasztalta, mert most már sejtette, mire megy ki a játék. Itt pénzről van szó, komoly pénzről, de az egzisztencia ugye minden pénzt megér, a többit meg majd bepótolja a terménykereskedő, különben a rosseb mászik rá többet arra az undorító, ráncos, hetvenéves feleségére. Meg is nyugodott ilyen téren, és szinte felháborodva kiáltott fel:

        – No de Atyám, most már én mondom, hogy álljunk meg egy szóra! A hivatal nem tudhat mindenről, és higgye el, utána fogok nézni ennek az erkölcsi fertőnek. De van itt fontosabb dolog is: Miért nem szólnak a szülők, hogy szociális segéllyel ennek az ártatlan gyermeknek az életét meghosszabbítanánk? És ha a hivatalnak nem lenne elég pénze, Isten bizony a saját vagyonkámból is tennék hozzá, Atyám, bizony. Hát nem ettől vagyunk emberek? Hogy segítünk egymáson?

        – Mennyire gondoltál, édes fiam? – kérdezte szürke hangon a pap. Akkor a ficsúr mondott egy olyan összeget, amiért neki kétszer kellett meghágnia azt a csúf banyát. – Rendben! – válaszolta Emerus Stencl esperes-plébános. – Ez az összeg éppen megfelelő, elfogadom.  – Na ugye, na ugye – örvendett az elöljáró, rendet teszünk úgy, hogy segítünk is közben.  – Persze – mélázott a pap –, rendben van a dolog, a hivatal részéről. Tudom, szűk a költségvetési keret, ezért elfogadható ez az összeg. De említettél fiam valamit a magánperselyed mélyéről is, abból mennyit szánsz erre a nemes célra? – Az elöljáró megismételte ugyanazt az összeget, mint az előbb, gondolva, hogy felét a hivatal fizeti, a felét ő, a pap meg elmehetne már végre a fenébe. De nagyot tévedett, mert elemi erővel tört ki a vihar.

        – A kétévi javadalmazásodat akarom, te disznó! – sziszegte a pap a ficsúr arcába. – Most és azonnal és készpénzben. Nem érdekel, honnan teremted elő! További kétévi jövedelmedet kérem a liliomtisztaságú Lucia asszony helyett, mert ő nem tud fizetni, mert nincs vagyona. Nem azért nincs vagyona, mert a Szent Antal-perselybe hordta volna szorgalmasan. Nem! Azért nincs vagyona, te Isten férge, mert ingyen hágatta magát a kupiban, mert hogy örömkurva volt, nem hivatásos. De folytatom tovább. Én nem fogok itt portáról portára kunyerálni meg zsarolgatni. Felhívod a hivatalod alá tartozó területen mindazokat, akik benne voltak ebben a disznóságban. Mind a huszonkettőt. És mondd meg nekik, mire lenyugszik a nap az én piciny templomom tornya mögött, mindenki ottan tolongjon a parókián az egyéves jövedelmével – természetesen készpénzben –, és ha csak egy is hiányzik, mindenkinek visszaadom a pénzét, és utána elsöpörlek a föld színéről benneteket, csótányok, Isten engem úgy segéljen! Ezt úgy is lehetne mondani, te giliszta, hogy kollektíve fogtok rákúrni! Ha ott lesz mindenki, holnap reggel elviszem a kislányt a fővárosba a legjobb klinikára. Ha nem, akkor Isten irgalmazzon nektek, és el fogom temetni a kislányt. Végeztem! – üvöltött az elöljáró arcába a pap, és meglóbálva lapátnyi tenyerét, akkora pofont kent le az elöljárónak, hogy az rögvest a túlsó sarokba repült. Utána ment, felemelte a gallérjánál fogva, úgy sziszegte: – Két órád van te mocsok! Két órád! – és kihajította az ajtón.

        – De nehéz Isten ostorának lenni, de nehéz! – szuszogta, és belekotort a hivatali szekrényekbe, fiókokba, mert aki keres, az talál, és boldog volt ő is, hogy nem csalatkozott, mert csakugyan volt egy rejtett zugban egy liter kisüsti pálinka. Egész kis vagyonnal hömpölygött Emerus Stencl esperes-plébános vissza a Mici házához, ahol az asztalon egy falat kenyér, egy csipet só és tíz szem ringló várta. Nehézkesen leült, és enni kezdett.

        – A kislány? – kérdezte szétnézve. – Alszik – világosította meg a pap elméjét a Mici. – Mióta tudja, hogy meg fog halni, mindig alszik. Azzal indokolja, hogy készül az igazi nagy alvásra. Hogy, úgymond, gyakorol. – No, akkor mi meg vehetnénk a közfürdőbe iszappakolásra jegyet – nevetett a pap, és Mici értetlen szemét látva hozzátette: – Mi meg szoknánk a földet! – és nevetett. – Na, lassan megyek is – szedelőzködött a pap. – Nem marad még picit? – marasztalta a Mici. – Okom volna, de időm nincs! – ropogtatta a derekát Emerus Stencl. Mondd, lányom, ha már így belejöttél a hátmosásba, nem akarnál néha megdögönyözni? – Dögönyözi magát eleget a saját lelkiismerete, meg a hitetlensége – nevetett a Mici, mire a pap fanyar képpel válaszolt: – Hát, úgy valahogy, úgy valahogy. – Sajnálja ezt a kislányt, vagy előre gyászolja, Atyám? – kérdezte a Mici. – Tudod, a gyász, az maga az önzés, lányom, ezért nem gyászolom sem előre, és sem akkor, amikor eltemetem majd.

        Hosszan, sokáig nézte a spór felett a koszlott falvédőt, aminek bal felső sarkában egy lepkébe dermedt már évek óta a Mici lelke. Nem tudta, de érezte ezt ő. – Hasonlítasz ehhez a lepkéhez, lányom – mondta komolyan, mire Mici zavartan nevetgélni kezdett. – Bolondosat beszél, Atyám, hát ez csak egy odadermedt lepke. Talán nem is él, csak van. – Hát pont ezért, pontosan ezért jutott eszembe…–  Aztán köszönés nélkül kiballagott.

        Az úton az járt a fejében, ha majd a Mici egyszer igazán látó szemmel fogja nézni a lepkét, akkor megmozdul az a lepke, és ettől a mozgástól felolvad majd a Mici odadermedt lelke. Ugyanakkor valami azt súgta neki, hogy ez soha nem fog bekövetkezni. Erről eszébe jutott egy másik emlék, amikor a faluban évekkel ezelőtt megfordult egy lepkeárus. Nem eleven lepkét, szép pillangót árult, hanem kis dobozkákban gombostűre felszúrva, tartósító porral beszórva lepketetemeket. Akkor régen arra gondolt, hogy ez a lepkeárus, vagy annak utóda, vagy annak is az utóda, tönkre fog egyszer menni, és megszűnik a lepkeárus szakma.

        Mert a szíve azt súgta, hogy eljön majd egyszer az idő, amikor mindenki olyan látó szemmel tudja nézni majd a lepkéket, hogy attól megmozdulnak, és elhagyják gombostűre felszúrt világukat, és elrepülnek oda, ahonnan jöttek. Ez lesz majd az az idő, amikor megmozdul a moccanatlan, és egyetlen érzés lesz a vágy. És amikor majd mindenki ilyen érző-látó szemmel néz a levegő egy meghatározhatatlan pontjára, akkor megnyílik a tér, és előbb-utóbb megszólal szférikus zenéjével az eolhárfa.5

      5Eolhárfa: szélhárfa