Tartalom

Jaj nektek, igazak!

Hajók, emberek, lovak

Amíg lehet...

Keress magadnak más nótát...

 „Jaj nektek, igazak!”

Egy, csak egy mondat után mennyit kell cserkelni a barangolónak, mire kikutatja, mire megleli, rögzíti és átadja azoknak, akiknek szánja!

Aki a következő mondatot érteni akarja, nem ússza meg, velem kell jönnie, majd ezer évvel korábbra.

I. Andrásnak három fia van: Salamon, Dávid, Adelheid.

Öccsének, Bélának is három fia van: Géza, László, Lambert.

Béla halála után trónviszályba fullad a magyar belpolitika, az ötéves korában megkoronázott Salamon és német hívei az egyik oldalon, és a Lengyelországból hazatérő „Bélafiak”, Géza vezetésével a másik oldalon.

Nem volt az sem egyszerű világ, alig voltunk hatvan éve keresztények, de már igen utáltuk a pogányokat, bizánciakat, a kunokat, a besenyőket, a németeket, az úzokat, csak magunkat nem utáltuk soha.

Erről a korról ír remek történelmi regényt Karcag György, amelyből most idézek, nem is keveset.

Ott tartunk a történetben, hogy Salamon és Géza összecsapása előtt, a Salamon pártiak egy bérgyilkost küldenek Géza herceg ellen. A bérgyilkos, Sebő, egy egyszerű, parasztfiúból lett katona, aki nem hajtja végre a merényletet, hanem a saját eszét használva, kését Géza torkán tartva alkut ajánl:

„ Alkut ajánlok fel! Azt mondtam fizetned kell, s nem azt, hogy az életeddel…Feltételem csak egy: mondj le a koronáról Uram!

- No, azt nem! Az a trónus az örökségem. Atyám is akarná, hogy utána elfoglaljam. A magyariak méltósága követeli: ne gyermek legyen a király! Ezen az áron nem alkuszom tovább. László öcsém majd megbosszul, és a helyembe lép. Valamennyi nemzetség minket vár vissza…

Sebő belátja a vereségét

- Nem öllek meg uram, soha nem is akartalak. Hasztalan lenne. Ti, Árpádok vérei, István utódai, sokan vagytok. Közületek egy sem akadna, aki a hatalomra ne éhezne. Lám, a gyermek Salamon is annyira akart királyunk lenni, hogy nyakunkra hozta régi ellenségünket. A német lovagok harci szolgálata pedig drága. Én aztán tudom. Nekem kellett azt a kincset Ottó német vezér után cipelnem…

- Rablók! - hördült fel Géza herceg.

- Ne szidalmazd őket. Megérdemelték. Trónra segítették azt, akit a nemzetségek Béla úr helyére akartak emelni.

- Álnok valamennyi!

- Ezért aztán ti, három elszánt herceg, ide vonultatok idegen hadakkal, hisz néktek sincsen kisebb vagy kevesebb jussotok a koronára. A lengyel katonákkal könnyű dolgotok lesz, a németek már elvonultak. Igaz, a kincstár utolsó ezüstjét is odaadta Vid ispán a németeknek, de talán ha kivettek tucatnyi új adót, sikerül még annyit kisajtolni a szegény népből, hogy illő ajándékkal övendeztessétek a hű segélyhadakat. Így kívánja ezt az uralkodók becsülete.

- Hallgass! Azért kegyelmeztél meg nekem, hogy a szavaid élével hasogass? Ne vesd egybe a hamis pénzt az igazzal, ne hasonlíts engem Salamonhoz! Senki nincs a magyari mezőkön, aki ne örvendezzen, ha megszabadítják Salamontól.

- Csak nem gondolod Uram, hogy András fia ilyen könnyen belenyugszik a vereségbe? Elmenekül, de Németalföldön újból összekürtöli zászlaja alá a zsákmányéhes harcosokat, és oldalán a sógorával megint csatára jön örökletes úrságáért. Jöhet olyan idő, hogy őt várják vissza majd „hű szívű” nemzetségek, s ti lesztek földönfutóvá! Ám a segítségért újfent fizetni kell. Hát örökkön-örökké így lesz ez Uram?

- Nehéz harc ez igaz, de egyszer elérkezik a végső döntés ideje. Én bízom ebben - fújt nagyot Géza herceg.

- Bizodalmad, Herceg, nem támasztja fel a halottakat, nem ad vigaszt azoknak, akiktől elveszik a holnapi eleséget adó fejében. Amíg táborodba értünk, sok úttalan utat kellett bejárnunk. Túl a Dunán innen már falut sem találni. A cudar időben nem lelni menedéket. Mondják, régen erre sok pásztor legeltetett. Mostanra elrejtőznek, nyájastul. A szolgák felhagynak a földtúrással, vetéssel, aratással. Számukra hasztalan itt minden szorgoskodás. Elfutottak az erdők védelmébe, mert nincs emberfia, aki megvédelmezné őket.

 Árpád nembéliek! Mikor engedtek már nékünk, magyaroknak egy kis békességet?

Mikor lesz az egyszerű vaskardnak is újra becsülete?                           

A kérdés 1074-ben, 932 esztendővel ezelőtt hangzott el, negyvenhárom évvel Szent István halála után.

2006. október 23-ig még nem kaptam rá választ!

œ       Ş  

Hajók, emberek, lovak

Találomra veszek most ki egy könyvet, ismerősen köszönt a címlap, mintha tegnap váltunk volna el egymástól, jó barátom a KÖNYV, aki adott nekem, s én, a rajta csüngő olvasója.

Találomra felütöm, és az alábbi részbe botlok:

„ A hajók, akár csak az emberek, különbözőképpen haltak meg. Némelyek ünnepélyes csendben fogadták a halált, csak később hallatszott a víz alól a hosszantartó baljós zúgás - az izzó kazánok robbantak fel, nem bírták elviselni.

Másoknak panaszosan nyögtek a szirénái, konstrukciójuk recsegve-ropogva tört darabokra. A kettétörött hajók az ég felé nyújtották árbocaikat, mint a halál előtt kinyúlt kezeket.

Néha egyből elsüllyedtek, és az emberek nem tudtak kivergődni a rekeszekből, és a mitológiai labirintusokra hasonlító folyosókból.

Mások viszont szilárdan állták egyik robbanást a másik után, mintha tudták volna, hogy ki kell tartani, míg ez emberek el nem menekülnek.” Gyönyörű a megszemélyesítés, és rögtön asszociálok egy másik író művére, azt is kiteszem az asztalomra, el ne feledjem hozzáolvasni az olvasottakhoz, csak előbb még befejezem a hideg és jeges tenger hullámain és hullámaiban lubickoló halál arcainak olvasását.

„Az emberek, akárcsak a hajók, szintén különbözőképpen haltak meg. Megesett, hogy a mentőcsónakban menekülő tengerészek mellközépig álltak a vízben. A szemük megüvegesedett. Az emberek elaludtak a hidegtől. Az éberebbek megpróbálták felrázni őket, de hasztalan.

A tengeren a halál nem ismer törvényeket: néha az öregek maradtak életben, és életük virágjában lévő fiatal matrózok haltak meg helyettük.

Életben maradtak a mindent feketén látó pesszimisták…

És elpusztultak az optimisták, rózsás reményektől telten.

Az önzők csak üldögélni akartak, semmit nem csináltak, hogy ne fecséreljék az idejüket, és meghaltak.

Akik nem sajnálták az erejüket és evezni kezdtek, életben maradtak.

A halálnak megvolt a maga rendje: először a fekvőket vitte el, azután az ülőket, de nem nyúlt azokhoz, akik sem feküdni, sem ülni nem tudtak.

Ezek az emberek álltak a mentőcsónakban, álltak egy napig, kettőig, három napig, egyfolytában.

Élettani szempontból érthető: a csónak folyton imbolygott, s az állóknak az egyensúly miatt állandóan mozogniuk kellett, így a vér nem dermedt meg az ereikben, a szívük normálisan vert.

Ezek életben maradtak!”

 Most veszem magam elé a közben leemelt könyvet, Szabó Magda Az a szép fényes nap c. remek drámájáról van szó.

Abban a részben, amit ide válogattam, Bönge, a hét gyászvitéz egyike mesél a Lech mezei csatáról.

A vesztes csata utáni képben leírja az emberek halálát, és nem feledkezik meg a magyar ember örök és hű társáról, a lovak haláláról sem:

 „Ott álltak, és volt, akin csak jelentéktelen seb volt, pár karcolás. Ott álltak az árok peremén, és néztek bele, mennyire mély…még nyilat sem pazaroltak rájuk, úgy rúgták bele őket elevenen…és Sur vezér felemelte a jobbját, amivel saját sírját megásta, és megcsodálta, mert soha nem ásott még, és hólyag lett a tenyerén…aztán összekötötték a karját neki is, és beledobták az árokba élve. Mozgott sokáig.

A lovaink…az a sok ló…A folyókanyarban mindenütt mocsár. Úgy sírtak a lovak…úgy tud egy ló sírni, mikor süllyed, meg amikor felmetszik a hasát…”

Hajók, emberek, lovak…

Elmerengek, és a téli alkonyban elhatározom, egyszer majd írok én is ebben a témában. Valahogy így fogom kezdeni:

„ Az álmok, a vágyak és a remények, akárcsak a hajók, az emberek és a lovak, különbözőképpen halnak meg…”

œ  Ş  

„Amíg lehet, amíg lehet…”

Nagyon szerettem feleségem nagypapáját. Úgy érzem, kedvelt ő is engem, a dédunokákat pedig imádta. Gyakran meglátogattuk, hol mind a négy gyerekkel, hol meg csak azzal, azokkal, akik kéznél voltak.

Az üdvözlés szertartásos volt, kívülálló számára ridegnek tűnhetett, mert csak kézfogásra korlátozódott számomra, míg családom többi tagjával bőséges puszi hegyek cuppantak a legnagyobb nátha idején is. E megkülönböztetésnek a szakállam volt az oka, nagyapa elnézést kért, és egyenesen megmondta, hogy nem szereti, ha a szőr az arcához ér. Megbeszéltük, túl voltunk rajta, és sérelem nélkül folyt a világ dolga az életnek mederében.

1985-ben is beugrottunk hozzá váratlanul, csak negyedik gyerekem, az egyéves Máté volt „kéznél”, és kicsit beszélgettünk.

Fogta a csecsemőt a karjában, és egyszer csak váratlanul azt mondta a csöppségnek: „Mire tudnál rám emlékezni, már nem fogsz rám emlékezni.”

Aztán másról beszéltünk, és búcsúzkodni kezdtünk. A családnak puszi hegyek, nekem merev kézfogás, nejem és a gyerek már előre ment, én pedig kissé hátra maradva, nem tudom miért, visszanéztem.

Állt az ajtóban az otthoni szabadidő ruhájában, és nagyon mélyen nézett el valahová, el, magasan a fejem fölött, de nem a semmibe. Belső kényszer hajtott, hogy visszamenjek, megöleljem és megpusziljam.

De elhessegettem a gondolatot, hiszen nem szereti a szőrös arcokat. Még egyszer köszöntem, és elmentünk.

Két nap múlva meghalt.

Azóta így látom magam előtt, áll az ajtóban, egy puszi elindul felé, de nem éri el.

Az előbb olvasott könyvben Brangwen matróz kínlódik így magával, mindig el akarja érni az anyját.

„A tengeralattjáró most közelebb úszott, hogy ne hibázza el a célt, és Brangwen kész volt megesküdni, hogy a gyilkosok nyugodtak. Legjobban ez háborította fel. Hiszen ha ő kezdené sorra lelődözni azokat, ő bizony felizgulna. Ezek meg nyugodtak, vigye el az ördög.

Imádkozni támadt kedve. És elkezdett imádkozni.

- Mama - mondta Brangwen a rekesz csöndjében - bocsáss meg nekem…Sokszor ittam meg balhéztam, de hidd el, nem vagyok én rossz srác. Ritkán láttuk egymást…Ígérem, hogy mostantól olyan gyakran meglátogatlak, ahogy csak lehet.

Ebben a pillanatban a lövedék keresztül lyukasztotta az egész fedélközt. Kis távolságról, jól megszervezve a munkát, a németek pontosabbak lettek.”

………………

„ A rombolón Brangwent megvizsgálta az orvos, és megkínálta alkohollal. Brangwen rákacsintott.

- Davaj, davaj! - mondta az orvosnak.

Az orvos csodálkozott, és töltött neki még egy kicsit. Brangwen kiitta, felmászott a lépcsőn.

- Szóval minden rendben van - gondolta, azon töprengve, hol alhatna egyet.”

……………….

Brangwen Murmankszban elissza minden pénzét, és még éjszaka behajózik a Tuscalaosa cirkálóra, mely hazaviszi Amerikába.

„Kocsiját az kikötőben hagyta, az irodába ment. Ott elmondta, másodszor is Oroszországba akar menni.

- A következő karavánnal! A oroszoknak most még nehezebb, mint akkor volt, amikor az első útra elmentem. Pénzt nem tudok adni nekik, ágyúkat nem csinálhatok. Hát ezzel segítek nekik.

És egyszer csak látni akarta az anyját. Olyan ritkán jutott eszébe, de belül mindig tudta, az anyja állandóan rá gondol… Tetszett neki az ötlet, és Brangwen - keresztül az egész kontinensen - elindította a kocsit a ház felé, ahol gyermekkorát töltötte.

Hol az én házam? - gondolta szomorúan. – És mit mondjak anyámnak? Mindegy, ő majd megtalálja az első szavakat. Majd bevallja neki, hogy egyszer, mikor az óceánon nagyon keservesen érezte magát, megfogadta, hogy visszajön.

- Hogy megy a sorod?

- Jól mama, minden jól megy…Nincs szükséged pénzre, mama? Hoztam neked valamennyit, fogd!

És akkor az anyja majd elsírja magát. És …lehet, hogy ő is elsírja magát.

Egy csinos lány tartotta fel a kezét az útkereszteződésnél, és Brangwen felvette.

 Útközben a lány odabújt hozzá, csókolgatta, és Brangwen csak nem jutott el az anyjához. Részegen összetörte a kocsit, elmulatta a lánnyal minden pénzét, és ősszel újra ott hajózott messze, a hideg, bizonytalan vizeken.

Szomorúan nézte, hogyan tűnik el az eső hálója mögött a gazdag, lármás hazája.

- Bocsáss meg mama…az ördög sem érti hogyan történt, de megint nem sikerült találkoznunk.

 Az óceán ősszel, mielőtt beköszönt a tél, nagyon kellemetlen. Az óceán ilyenkor szörnyű.

 Brangwen sokadmagával elesett a PQ-18-as karavánban.”

Ha hinni lehet az angol forrásoknak, a PQ-18-as karavánt csak a „látszat kedvéért” küldték Oroszországba, „hogy csillapítsák Sztálin marsall haragját".

Szépen szeretném befejezni a gondolatsort, ezért ahhoz a polchoz megyek, ahol a költők várják, hogy egy-egy sorukat idézve, életre keltsem őket álmukból. Persze sántíthat a hasonlat, mert a költő, akinek a könyvét kinyitom, még él, nagyon is él, a remek, népszerű színész, Kibédy Ervin versei.

Valahogy úgy járhatott ő is, mint Brangwen matróz, mert az alábbi szép sorokat írja:

Kibédy Ervin: Ahogy a napok rövidülnek

…………

 Ó mennyi mindent nem tettem meg!

Még nem késő, te még megteheted.

Megőszülve is maradj gyermek,

Mondd meg neki, mennyire szereted.

…………

Amit akkor elfelejtettél,

Talán még jóvá teheted.

Hát menj, rohanj, és símogasd meg

A téged védő két kezet;

Amíg lehet, amíg lehet

………..