Köszönetnyilvánítás
Engem
Ifj. Bartók Béla adni tudásra
Dr. Bozzay László önzetlenségre
Fekete István természetszeretetre
Faludy György rímkezelésre
Gárdonyi Géza múltba nézni
Gellér Zoltán magyar nyelvre
Mészáros István nyelvünk zamatára
Molnár Márta kitartásra
Nyírő József hinni a jövőben
Pális Győzőné betűvetésre
Reményik Sándor alázatra
Révész Anna beszédre
Sík Sándor hitre
Szabó Lőrinc gyermekszeretetre
id. Vágvölgyi Jenő szeretetre
id. Ziegler Károly bölcsességre
Ziegler Márta áldozatra
tanítottak.
Élők és holtak lelkéből ami átfolyt a szívemen, abból lett ez a könyv.
Köszönet az élőknek, és tisztelet a holtaknak. Segítsetek továbbra is!
Vágvölgyi Jenő
„Feje körül álmok csatáztak,
betelni nem tudott velük.
Kövek közt hurcolták a vágyak,
s fel-fel síró hegedűk.
Szúrták a percek és az órák,
ha ébredt, és ha lefeküdt.
A hátán hordta koporsóját,
megbotlott és belefeküdt.”
(Karinthy Gábor: Sírvers)
„...Bocsáss meg testvér, most roskadni kell.
Most el kell esni – ÉRTÜK!
így van megírva.”
(Sík Sándor)
I. rész
ÁLOMÓRA
LÁSZLÓ
Végtelen nyugalom van itt, és átütően harsogó a csend. Hanyatt fekszem, a két kezem a mellemen, a gerinc kinyújtva, a két láb párhuzamos, a fejem alatt kispárna. A testemen fehér, hótisztaságú selyem. Jó anyag ez a selyem, ha akarom, hűvös, ha akarom, meleg. Most éppen semleges.
Érdekes, hogy ez nem zavar, ez a semmi, ez a nemtelen érintés, mert már tudom, milyen nagy az akaratom. Ha akarom. De nem akarom! Már semmit nem akarok. Jó nekem, igen, most nagyon jó nekem.
Csend van. Pár perce még dübörgött egy szál deszkából hasított mennyezetemen a ledobott göröngyök légiója, elkeveredtek a síró, zokogó zajokkal. Egy lapátnak koccanó vétlen kő csendülésének diszharmóniájával.
Fekszem, és a zokogás a lelkemig hatol. Fáj nekem, hogy az egy szál deszkából hasított mennyezetem felettiek nem is sejtik, milyen jó nekem. A szemeim süppedőben, de ilyen élesen még nem láttam. S „hallok”. Így még soha nem hallottam. Érzékeim egy olyan kifinomult síkon mozognak, mint még soha sem. Igaz, tapintani nem tudok. Selymen a kezem, ha akarom hideg, ha akarom meleg. Oda tették, s ez jó nekem.
Fekszem, hanyatt fekszem, két kezem a mellemen, a lábaim párhuzamosak. Már ezer virág van felettem, s lassan elmenő, csosszanó lábak zörejét regisztrálom. Távolba vész az örök utolsó könyörgés mélykék dallama: „Ments meg engem, Uram, az örök haláltól…”
Most egyedül vagyok.
Milyen jó, hogy nagy az akaratom! Most kiröppenek – így mondták a proszektúrán nekem az egy héttel korábban meghaltak, hogy kiröppenhetek magamból, ha akarok -, de nem e végtelenségig, hanem csak addig, míg gondolataim élnek, és ameddig teljesen le nem bomlik az agyam. Elmesélték azt is, milyen nyugalmas a hűtőkamra mámora. Nem gondolkodsz, nem felejtesz, de nem is bomlasz. Csak vagy. Egy hűtőbe zárt öröklét. S aztán jön valaki és kiolvaszt, mert a tisztítótűz Cerberusának véli magát. Vagy egy véletlen áramszünet…
Elhagyom egy száldeszkából hasított mennyezetes hajlékomat, ott lenn hagyom magam – milyen könnyű nekem nélkülem -, s megnézem, mi marad utánam…
Ki volt az a marha, aki azt állította, hogy nehéz az a hat láb föld. Én most áthatoltam a hőfok nélküli fehér szemfedőmön, lenn feledtem halotti ruhámat, az egyszál deszkából hasított mennyezetem szűrőjén fennakadt a testem, és kijöttem az előírásos egy méter hetven centis földréteg alól.
Ez szép! Két szelídgesztenye fasor között ápolt gyöngykavics ösvény, a végén egy kis szabad terület, rajta mályva, boróka, csalán és „ritka növények hasonlóan szép egyedei”.
A kis tér közepén egy régi-régi kőkereszt, attól jobbra fekszem én. A síromra helyezett virágok még remegnek a letevő kéz gyászi indulatától, egy koszorú most csúszik egy kicsit arrébb, s zizegnek a celofánok a szegfűcsokrokon. Minden mozog, minden él, pedig már üres a temető, szellő mozog a sírok felett, tudálékosan bólogatnak a gesztenyefák, a föld is elkezdett besüppedni. És én ezt mind nézhetem.
Nagyon egyedül vagyok, de úgy érzem, jó nekem, igen, most nagyon jó nekem.
Egy kicsit feljebb emelkedek, picit magasabbra, mint a fák koronája. A gondozatlan sírok eltűnnek, lombtakaró takarja gondozatlan szégyenüket. A temetőkapun most lép ki a fekete bogártömeg, a feleségemet ketten is tartják, az egyik a fiam, a másikat nem ismerem. Nejem arcát nem látom, hátat fordít nekem. Másik fiam is körötte lézeng, zavarban a kényelmetlen öltöny miatt. Tudom, soha nem hordtak ünnepit, remélem most sem miattam.
De hát a fekete bogársereg…
Lassan lépkednek ki, a temetőőr behajtja utánuk a kaput, állnak, beszélgetnek, kezet ráznak, valakit bemutatnak valakinek. Zajlik a társadalmi élet. Közelebb mehetnék, szinte „testközelbe”, de nem akarok. Amit életemben mondtak, megmásíthatatlan, amit elhallgattak, visszavonhatatlan. Egy részük biztosan sajnál, van egy pár, aki örül, a többség pedig boldogan sóhajt, hogy még kívül van, a kerítésen kívül.
Feleségem taxiba ül, a fiam mellette. Most látom az arcukat. A nejemé vörös az elfojtott sírástól, a gyerekeké sápadt, megkövült. Mindig erős nép voltunk. A taxi elindul, és ők nem veszik észre mély gyászukban, hogy a pilóta háromszáz forintról indította az órát. Nyert egy kis pénz ezzel, de vajon tudja-e, hogy akaratlanul is hullarabló lett. Mindegy. Remélem, majd a gyerekeire költi…
Elmentek, csend vesz körül. Egy rigó fütyül, rám néz, de persze nem lát engem, éneke mégis úgy érzem, nekem is szól. Ez a kismadár oly szépen tud dalolni, és én ezt egy emberöltő alatt soha nem vettem észre…
Szép ez a hely, és ezentúl már itt fogok „lakni”. Ha tudnám, hogy az mennyi, azt is mondhatnám, az idők végezetéig, de hát nem tudom. A középen lévő kőkereszttől balra vadonatúj kripta, de még üres. Új építmény, tehát nem valószínű, hogy egyedül maradok.
Elrepülök a ravatalozó felé, már zárva van. Az ajtó mellett tábla, a temetési rendet mutatja. Holnap négy temetés lesz az én parcellámban. Milyen érdekes dolog, ahogyan ezt mondtam: az én parcellám. Pedig ezek szerint csak ma éjjel leszek egyedül. Ma még az enyém, holnap már a mienk. Bár itt semmi jelentősége nincs a birtokosragoknak .
Tizenkét sírnak van itt hely, aztán betelt az öreg temető. Talán be is zárják, és ő a réti virágok ezerszínű szemfedőjével takarja el ráncos arcát, hogy elfelejtődjön a sok bánat, gyászkönny, sorsok, tragédiák szüntelen folyamata, és ha egyszer majd „búzaföldbe vész az öreg temető”, egy pacsirta énekére felkacag az Élet Hozsannázó újjászületése. Nélkülünk. Repkedek a sírok között, olvasgatom a feliratokat, ismerősöket keresek.
„Sírok közt bolyongó árva lelkek,
lelketek őrizzétek nekem…”
...Jut eszembe egy új vers kezdősora, de rögtön el is hessentem a gondolatot, már nincs mivel, kinek költészkedni..
Tulajdonképpen haza is mehetnék, itt laktam a közelben, és „megnézném” a halotti toromat. A gyászolók esznek, isznak, néha-néha rám is gondol valamelyik, és egy homályos sarok felé billentve poharát, mondja: Legyen neki könnyű a föld! Én már tudom, hogy az végtelenül könnyű. Ők még nem. De jó lenne még egyszer libacombot enni párolt káposztával! Utána egy rubinvörös félédes egy pipa mellett. De jó lenne, pedig nem vagyok éhes, szomjas, csak a régi emlékek…
Sötétedik, lassan bolyongok hazafelé. A parcellámnál megtorpanok, láthatatlan lelkem mintha falba ütközött volna. Valaki van még itt rajtam kívül. Érzem, olyan erősen, mintha látnám, tapintanám. Ahogy közeledik, a helyét is sejtem. Igen, ott áll a kriptánál, ott van.
- Béke minden léleknek! – köszönök. - Ki az? Engem ma temettek. Én vagyok az Első. Adataim ott vannak a fejfámon.
- Én Vitéz Keresztessy Gál Oszkár lenni, illetve volni. Tegnapelőtt haltam magam, és holnap jönni kriptába.
- Ide?
- Yes.
- És most?
- Megakarni „nézni”, rendben van-e minden. Lenni ez nagyon sok dollárba, és munkások itt nagyon rossz és tudni, milyen rossz munkások munkája, ha embergazda nem nézni őket mindig.
- Miért „beszél” ilyen furcsán?
- Én élni Los Angeles már ötven év. Felejteni itteni beszéd.
- És akkor most miért nem ott van? Nincs hely már Losiban?
- Én jönni haza meghalni magam, bele drága anyaföldbe. Építeni az szép kripta, van ez igen modern. Még hozzá van neki benne villany is.
- Villany! Hát az kurva fontos magának, hogy „lásson”!
- Nem nekem magamnak, hanem majd ha jönni hozzám látogatni Mary, lát engem majd mindig very good.
- Piszok kíváncsi lesz a Mary magára. Pláne pár év múlva. Szépen fog kinézni! Kijön egyszer, kijön kétszer, aztán csak fütyül a szélbe. A villanyvezeték meg ott rothadhat magával együtt a falban. Higgye el!
- No! No! Ez így én leszek nagyon szép, én nekem van négyezer dollár számla, hogy nekem csinálni olyat, mint régen fáraónak.
- Mumifikálják?
- Yes! Már készen is vannak velem, és én lenni nyugodva kérem. Szép munka, és én is szép. Még rakták vissza rám paróka is, és új protézis, fogam helyére.
- Hát az is kurva fontos lehet majd, látom, Uram, önnek különleges érzéke van, hogy kiemelje a lényeget.
- Yes!
- De azért a farka már úgysem áll fel ettől!
- Ez lenni igaz. De ha a Mary jön, majd lát engem szépnek.
- Hány éves a Mary?
- Huszonnyolc.
- Hát, Uram, én úgy érzem, lehet maga olyan szépen kidekorálva, mint egy hősszerepre készülő színész, de a maga Maryje nagy ívben fog erre fütyülni. Felcsípi a biztosítási összeget, aztán a temetés után azt is elfelejti, hol van maga „a drága anyaföldbe hozzá, bele”.
- No, én azt azért nem hinni.
- Én pedig tudom. Ráadásul még a „drága anyaföldbe bele” sem lesz „bele” neki, mert én már régen elporladtam a nyolcezer forintos síromban, ön még száz év múlva is itt fog pompázni a sok dollárjáért, karnyújtásnyira lesz a „drága anyaföld”, és nem fogja elérni soha! Uram, ön jól kilökött magával!
- Gondolja?
- Bizonyosan! Majd holnap én is feljövök a temetésre, és megnézem, a Mary mennyi könnyet ejt. Ha egy könnycseppet egy dollárjával számolok, félek, hogy ön a síron túl is igen gazdag ember marad.
- Ez akkor van nagyon szomorú. És van maga very kegyetlen.
- Ön pedig egy very big marha, ha azt hiszi, hogy itt még van helye önáltatásnak, hazudozásnak, kábításnak.
- Majd holnap lenni nekem nagyon igaz. Majd látni a Marynek nagy-nagy fájdalom szívében.
- Hát … na mindegy, majd holnap meglátjuk. Sötétedik, én is visszamegyek magamba. Ön még marad?
- No! Kell nekem is menni magamba, holnap találkozunk. Good bye! De én azt mondani, maga tévedni nagyon!
Vitéz Keresztessy Gál Oszkár ellibbent, ismét egyedül vagyok. Az alacsony felhők közül úgy esett a hó, mintha láthatatlan gigászok darálták volna morzsáira magát az eget.
LÁSZLÓ
Ma igen korán ébredtem, még napfelkelte előtt, ami nem volt nehéz túlságosan, mert a nap fel sem kelt. Ólomszínű felhők értek a temetői fák lombjaihoz, s dőlt belőlük a fehérpaplanos teher. Hogy jön ebben a nagy hóban ide a Mary? Na, ez nem az én dolgom. Eseménytelenül telt az éjszaka, mint a régi értelemben nem mondhatnám, hogy aludtam, de nem is gondolkoztam, és szó szerint a mélység csendje vett körül.
Most is ugyanúgy fekszem, két kezem a mellemen, a két láb párhuzamos, a fejem alatt kispárna. Hogy ez kinek a morbid ötlete volt, nem tudom, hisz nem érzek sem kényelmet, sem az ellenkezőjét. Zaj, nesz után kutatok, egy felülről jövő lábdobbanásra várok, de ha jár is valaki felettem, lépteit elfedi a hó. Nem tudom, mit csináljak, kiröppenni még nincs kedvem, az amerikás magyarnak csak tízkor van a temetése. Talán felidézhetném elmúlt életem egy-egy eseményét, elkezdhetném a nagy munkát, csoportosítani a jó és helytelen fogalmak szerint. Ez most gigászi feladatnak tűnik előttem, másrészt úgy érzem, rengeteg időm van még erre, továbbá meglegyint a kétely szele, hogy helyesen tudnék-e már csoportosítani?
Egy nap után még nem láthatok mindent olyan helyesen, hogy azt majd az elszámoltatásnál is meg tudjam védeni. Biztosan nem. Akkor meg hová siessünk?
Múlik az időtlen idő, végre elhatározom, hogy hazaugrok körülnézni. Még biztosan alszik mindenki, elüldögélek a régi fotelomban. Kiröppenek magamból, és a fák felett suhanva elhagyom a temetőt. Lassan megyek, már rájöttem, a sebességemet is tudom szabályozni, és mint egy kisgyerek játszom a hópelyhekkel. El tudok-e hazáig jutni úgy, hogy egyetlen hópihébe ne ütközzek? Persze elméleti játék az egész. Az Irhás-árokban egy helyen két méteres hókupacot fújt össze a szél, ebbe felülről mint a stuka vágódok bele. Elmerülök a hóban, lubickolok, mintha víz volna, játszom. Gyerekkoromban múlattam így az időt utoljára, igaz, akkor éreztem a hideget, a nedvességet, és a ruhám csupa víz lett. Kikászálódok a hóból, felröppenve visszanézek, elromlott a játékom, semmilyen nyomot nem hagyok magam után…
Gyorsítok, és már a házunk felett vagyok. A kémény mellett szűrődök át a tetőn, a padláson rögtön szemembe ötlik a régi ágyam, oda van támasztva a nagymama öreg szekreterjének. Hát ez miért volt ilyen sürgős? Hiszen csak egy hete haltam meg. Vagy zavarta volna őket a látvány, és így akarták csökkenteni a fájdalmukat? Lelibbenek, már a nappali közepén állok, az asztalon rengeteg ételmaradék, a konyhában a sok mosatlan, a torom maradékai. Megszokott fotelem leöntve majonézes mártással, sáros lábnyomok a szőnyegen és a parkettán. Lesz mit takarítani…
Átnézek a hálószobába, feleségem embrió formájúra összegömbölyödve alszik, arcát eltakarja kibontott hosszú haja, feje párna helyett egy férfi vállán fekszik. De sürgős volt ez is, s már értem, miért van az ágyam a padláson. Nézem a férfit, nem ismerős nekem, arca olyan tucatarc, de nálam jóval izmosabb, széles mellkasán feketén göndörödő szőr. Horkol, mint az állat. Feleségemet ez nem zavarja, csendesen pihen mellette. Bepillantok a paplan alá, meztelenek. A férfi jobb keze a nejem mellén pihen. Hát mit is mondjak, egészségetekre, kedveseim!
Kisebbik fiam szobája üres, az ágy megvetve, de nem aludt benne senki. A szokásos katonai rend, a kicsi mindig ilyen volt. De most hol lehet? Végigröppenek a házon, nincs sehol. Nagyfiam szobáját hagyom utoljára. No, itt aztán van kupleráj! Nem részletezem, mert minden a régi, ő meg mindig ilyen volt, csak a kutya van itt pluszban, azt én nem engedtem be soha a lakásba. Kutyának, portásnak ajtó előtt a helye, szoktam volt mondani, és épületes rémmesékkel tarkítottam kiselőadásaimat. Ennyi eredménye volt. Bravó. Ha előre tudom, inkább befogom a szám. Ha nincs itthon a macska, cincognak az egerek…
Hát most már annyit cincogtok, amennyit akartok! Valami fájdalomfélének kéne most bennem lenni, de érdekes módon nincs. Ezt is csak rutinból kérdezgetem, hogy miért ilyen sürgős, de végeredményben miért ne lenne sürgős? Ez város, itt a szomszédok megszólása nem jár kiközösítéssel, én meg már nem számítok többé. Akkor meg miért ne lenne sürgős? Már arra is gondolok, hogy ez nem is sürgős volt, hanem valaminek a következménye, illetve beteljesedése. Nem tudom elképzelni, hogy nejem a temetés után otthagy csapot-papot, és elszaladva hamar felhajt magának egy bikát, majd a halotti toron bemutatja a gyászolóknak, mint új szerzeményt.
Ez még az én halotti toleranciámnak is sok lenne. Nem, ez biztosan egy régi-régi kapcsolat, amiről én nem tudtam, nem tudhattam. S természetesen ez vigasztalja most őt. De miért kellett a nejemnek egy ilyen másodlagos kapcsolat? Amikor csak lehetett, mindig én alázkodtam: bújjunk már az ágyba, kedvesem, de legtöbbször visszautasított, durcásan elfordult, és már aludt is. Lehetséges, hogy lelkileg voltam számára kevés? Hiszen alig voltam itthon, napi 14-16 óra munka, hajsza az átkozott pénz után, amiből aztán lett ez a szép ház, a két autó, a belső uszoda, a külső télikert, a satelit-antenna a tetőn, a szobánkénti színes TV, a nejem szeretője, meg az én infarktusom, mely megmentett attól, hogy májzsugorban haljak meg.
Mert nagyvérű ember voltam (amíg voltam), de mivel nejem csak igen ritkán szeretkezett velem, a munkám miatt pedig nem volt módom szeretőt tartani, a feszültség megoldására bizony a legkönnyebb mód egy pohár ital lett. Azzal nem kell beszélgetni, diszkóba, színházba vinni, új ruhát venni neki, és gyorsan kihozták. Nem is értettem, hogy akkor miért nem értettem meg, hogy egy mókuskerékbe ültem bele? Most meg olyan világosan látok. Kezdek tán tisztulni, vagy esetleg egy-két dolgot már tudok jó és rossz oldalra tenni? De miért kellett ehhez meghalnom? Érdekes kísérletbe fogok, megpróbálok behatolni nagyfiam álmába. Ez semmiképpen nem etikátlan, hiszen én már segíteni sem, és ártani sem tudok neki. Összeszedem minden akaratomat, mert tudom már, nagy az én akaratom, és kezdek elmerülni valami puha, ragacsos valamibe, amiről csak sejtem, hogy a nagyfiam tudatalattija:
Sötét vesz körül, halk, finom lüktetés, azt hiszem, zene, de csak a nagyfiam saját szívhangjai szűrődnek át az álmába: ...„a napló, a naplót kinnhagytam az asztalon, és anyu reggel bejön, és elolvassa… nem olvassa el, mert soha nem turkált a holmijaim között… de most elolvassa, mert szeretné tudni, miként hatott rám a mai nap… jobban tisztel engem, nem olvassa el…”
Elhagyom fiam álomviaskodását, kibújok belőle, s nézek körül a szobában, tényleg van-e napló, vagy csak rémálom az egész? Nem kellene félned, arany fiam, ebben a kupiban ha valaki céllal keres valamit, akkor sem találná meg, hát még véletlenszerűen. De kár, hogy nem tudom megrázni, talán felébredne egy tizedmásodpercre, és aludna nyugodtan tovább. Látod, fiam, még az álmodat sem tudom őrizni. Már semmit nem tudok érted tenni. Amíg tehettem, tettem, de ez egyre inkább úgy néz ki, hogy kevés volt, igen kevés. Hopp! Ez nem tankönyv, nem regény. Bőrkötéses mappa, kinyitva, rajta még az odavetett toll. De jó, hogy ki van nyitva, én már nem tudok tárgyi dolgokhoz nyúlni. November 24-én van keltezve a dátum, akkor ez a tegnapi nap lesz, mert még a proszektúrán mosolyogtam rajta, hogy pont a születésnapomon fognak temetni. Pszeudó feltámadás? Na nézzük, mit ír a gyerek?
November 24.
„Ma temettük el Aput. Ennyi népet én még életemben nem láttam. Ott keringtek a ravatal körül mint megannyi varjú, és károgtak veszettül, hogy mennyire sajnálják (már Anyut), és hogy mennyire szerették Aput. Voltak ott rokonok, a felét nem is ismertem, Apu nem volt az a kimondott családfa kutató alkat, meg aztán rengeteg kolléga, akik mind méltatták, hogy Apu így, meg Apu úgy, és hogy mennyit dolgozott, és hogy a családjáért, és hogy a cégért, meg minden baromság. Toszódjanak meg mindnyájan, rokonok, kollégák együtt, nem most kellett volna méltatni, hanem segíteni neki, mikor erőn felül hajszolta magát állati nagy hülyeségek miatt. Én is, öcsém is ellettünk volna nagyház, kerti ház, uszoda, szauna, télikert meg minden istennyila nélkül, és állítom, Anyunak sem hiányzott ez egyáltalán. Olyan jó lett volna, ha velünk vacsorázik! De soha nem volt otthon. Egyszer meg is kérdeztem Anyut, lehet, hogy szeretője van Apunak? Nevetett, és azt mondta, ő örülne a legjobban, ha lenne, mert akkor valami emberit is fel lehetne fedezni Apátokban.”
… No, ezt jól megkaptam.
„Aztán mentünk a sírhoz, és még ott a pap is elkezdte a marhaságait, még el sem temették Aput, már annyi jó tulajdonságát felsorolta, hogy nem is értem, az egész koporsó miért nem repült fel egyenesen a mennyországba…”
… No, ezt én sem értem…
„természetesen még a temetés előtt. Szóval a pap is csak előre betanult dumát nyomott. Aztán az öcsémnek hányingere lett, azt kellett pátyolgatnom, Anyura nem kellett figyelni, mert valahonnan előkeveredett Imre bácsi, és az támogatta őt végig. Érdekes, Imre bácsi mindig akkor bújt elő a nagy ködös homályból, mikor Apu biztosan nem volt a láthatáron. Most, hogy végleg eltűnt, megint itt termett, és én az egész temetés alatt azon gondolkoztam, vajon eltűnik-e ismét szokása szerint, vagy már végleg itt marad? Kérdezte Anyut, olyan fuvolázó hangon, hogy kedves Irén, lehetek-e segedelmedre nagy búbánatodban, persze Imrém, sőt megkérlek, támogass (nagy búbánatában). Támogatta. Csodáltam, hogy Apu nem forog a sírjában”
… ezen én is csodálkozom, de jó, hogy nem jöttem ki magamból a temetés alatt…
„de Apu nem mozdult, és én megint csak azt mondom, toszódjatok meg!
Így aztán segítették egymást nagy búbánatukban, a rokonság meg a kollégák pedig megállapították, milyen derék, melegszívű ember ez az Imre. Ők támogatták végig egymást a temetésen, a halotti toron, aztán úgy elfáradtak, hogy betámogatták egymást az ágyba. Hallgattam az ágy nyikorgását a szomszéd szobából, és azt mondtam, szegény Apu, nem volt jó apu, de ezt azért nem érdemelte volna”
… Te is így látod, fiam? Pedig rosszul látod. Nem a sürgősség a fontos, hanem ami ezt kiváltotta bennük. Abban pedig biztosan én vagyok a hunyó, mert anyád nem volt egy ribanc típus, erről én neked sokat mesélhetnék, illetve mesélhettem volna…
„meg. Szegény Apu, milyen egyedül lehet a nagy hóesésben ott kinn egyedül. Én is egyedül vagyok, mert Imre bácsi csak akkor maradhat itt, ha az öcsémet elviszik a nagymamáék, hogy ő ne tudjon semmiről, nehogy az etikai érzéke valami csorbát szenvedjen. Pedig fog szenvedni, mert én majd elmondok neki mindent, hogyan, milyen körülmények között halt meg az apja, és…”
… ne mondj neki semmit, fiam, mert nincs mit mondanod. Te sem érted, anyád sem érti, én meg végképp nem értem, akkor mit akarsz itt keverni…
„… mennyire semmibe vette mindenki! Álmos vagyok már én is. Anyuék már nem dugnak, lefekszem. Csak a naplót ne feledjem kinn éjszakára, nem lenne jó, ha Anyu belenézne. Bár Anyu soha nem turkált a cuccaim között, de most talán, hogy gondolja, megrázott ez a nap, bár még így sem hiszem…”
Aludj, fiam, és nagyon sajnálom, hogy nem tudom elrejteni a naplódat, s reggel keresnéd, hová is dugtad el a kíváncsi agyak elől. De nem kell félned, mert anyád nem olyan. Szívesen ide írnám neked, milyen nagyszerű ember az anyád, sok-sok árkot ugrott át velem és miattam, néha még önmagán át is. Így volt, most már tisztán látom ezen dolgokat. De sajnos nem tudok írni sem, segíteni sem, csak drukkolni tudok, mert ez a drukkolás egyben az én tisztulásom is. Kettőnkért drukkolok. Aludj jól, fiam!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
