„…A föld reng és ég a szemhatár,
Az acélember néz és konstatál….
…Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek
De rajtunk megy át az Üzenet.
Az ismeretlen Igét hordja vállunk,
Bennünket ide állítottak. Állunk.”
(Sík Sándor: Az acélember)
Szolgálók
Dávid Józsi bácsi háza négy ablakkal néz az utca felé. Középen, szimmetriában, kis bemélyedés van kialakítva, mely egy kicsiny üvegajtóval zárható. Az ajtócska mögött egy Mária-szobor, melyből soha nem hervadnak ki a virágok, és soha nem alszik el benne az örökmécses.
A kántor díjbeszedő volt, a templomatya[1] könyvelő. A kántor neve Dávid József, a templomatya az édesapám volt, Vágvölgyi Jenő. Mindketten korán keltek egész életükben. Józsi bácsi vette az elmaradhatatlan nagy válltáskáját, és miután ellátta a jószágot és feleségét, Ilonka nénit ezer jó tanáccsal, leballagott a buszmegállóhoz. Kezdetét vette egy új nap. Ipolydamásdtól Bernecebarátiig tartott a munkahelye, nyolc faluban járta a portákat, leolvasta a villanyórákat, beszedte a pénzeket. Hóban, sárban, nyárban és esőben.
Apámmal minden reggel találkozott a busznál, mely mindig késett. Volt idejük pár szót váltani, amíg Reitinger Jancsi bácsi bekanyarodott az ósdi Ikarus busszal a megállóba. Akkoriban ez a szakmát is mívelte a többi sok között. Apámnak Kemencén volt a munkahelye, az erdészetnél volt vezető könyvelő. Ő csak egy irányba mehetett. Józsi bácsi járatát a napi körzet határozta meg, volt hogy együtt mentek egy irányba, adódott, hogy csak üdvözölték egymást, s aztán mikor bejött az ellen-busz, az egyik sorsot elvitte Drégelypalánknak, a másikat Szob felé. Józsi bácsi arca ovális és sovány volt, a szemei fürgék, mozdulatai gyorsak, kapkodóak, mintha félne attól, hogy valamikor valahol lemarad valamiről. Orgonálni is emígyen orgonált. Járt a keze-lába a billentyűzeten, a pedálokon, közben a kótás könyv mögül kilesett gyakran, hogy szinkronban van-e a celebrációval.
Édesapám egyszer megkérte, hogy segítsen neki, mert a garázsban álló autója nem akar engedelmeskedni a „gyeplőszárnak”. Józsi bácsi tíz percen belül ott volt, s bár csak negyed óra volt az orgona orgánumának megzendüléséig, bevetette magát az autóba, járt ismét keze-lába, nyomta a kuplungot, kiengedte, behúzta a kéziféket, kapcsolókon babrált, ablaktörlő indult és leállt, reflektorok, indexek ébredtek fel álmaikból, hogy keze nyomán ismét aludni térjenek. Aztán valamit eltévesztett. Vagy a kuplungról csúszott le a lába, vagy nem vette észre, hogy a folyamatos indítózás miatt már régen jár a motor, a végeredmény az lett, hogy az autó önálló életre kelt, hirtelen megugrott, és a garázs végében lévő három ajtós intarziás szekrénybe rohant bele annyi lóerővel, amennyit a tervezői anno beleálmodtak az ő motorjába.
Édesapám álma, a saját autó eleje leporladt alsó és felső borzási, szilágybagosi Dr. Fodor Vilmosné egyetlen hagyatékában; egy pillanat alatt veszett el apám álma és a hagyaték. Józsi bácsi kijött az intarziás szekrényből, tördelte ismét kezét lábát, arca sírásra görbült. Akkor az én apám átölelte, és azt mondta, Jóskám, ez történt, de most már mennünk kell. És a két ember otthagyta az összetört autót, s elindultak együtt oda. A két ember életében több, mint negyven éven keresztül csak két fix időpont létezett. A hajnal ötórai buszvárás, és este a munkából haza térve a portákon elvégzett sietős munka után az esti mise.
Fél hét óra előtt néhány perccel már recsegett a toronyba vezető lépcső Kis Jani bácsi harangozó lába alatt, „mert a harangnak pontosan fél hét órakor meg kell szólalni, kérem!” És meg is szólalt negyven éven keresztül. Ekkor a Dávid házban már melegvíz ömlött a lavórba, Ilonka néni készítette az esti, szolgálati ruhát, mely átmenet volt a nappali díjbeszedő és a vasárnapi öltöny között. A Vágvölgyi házban a gyerekvisítással kísért fürdetés kezdődött. A parókián Kajmó József esperes-plébános kezdte el gombolgatni reverendájának százhét gombját sietősen, hiszen kezdődött a szolgálat, és a szolgálat az hét órakor kezdődött. És ő nagyon számon tartotta a pontos időt, minden nap délelőtt felmászott a toronyba, és kicsit olajozta és igazította a toronyóra lelkét rejtő szekrénykét, s ha nem volt semmi igazítanivaló, akkor csak megsimogatta. Önként vállalt szolgálatának volt része ez.
Hét óra előtt tíz perccel az Isten felülről csak annyit láthatott ebből a faluból, hogy az egyik végén kerékpárra ül egy díjbeszedő, a másik végén egy könyvelő terelgeti a kapun kifelé a gyerekeit, a pap kényelmes léptekkel indul a temploma felé. Kis Jani bácsi sietős léptekkel botorkál lefelé a toronyból, hogy a plébános úr megérkezése előtt még meg tudja erősíteni a lelkét egy kisfröccsel, a szentmise áhítatának kiszolgálásához. Mert Kis Jani bácsi nem csak harangozó volt, hanem valódi sekrestyés, a ministránsok fő dirigálója, és alkalmasint az egyházadók beszedője is a portákon.
Érdekes és furcsa világ volt a hatvanas, hetvenes évek világa, nem tisztem megítélni. De, gondolom, az Isten ezzel a faluval elégedett lehetett. Mi gyerekek szaladtunk, mert sietve kellett a ministráns ruhát magunkra kapkodni, Józsi bácsi tekerte a bicikli pedálját, az apám futott utánunk, mert az egész életét mint árnyék elkísérte őt, hogy mindig és mindenütt késésben volt. És szaladt Kis Jani bácsi is, nehogy a plébános úr megelőzze őt a sekrestyébe való érkezésével. Mondom, furcsa világ volt akkor és ott, de az Isten elégedett lehetett, hogy ennyien futnak a házához a szolgálat miatt. Az utcákon még vánszorgott néhány öregasszony, görnyedt hátukon vitték múltjukat a templom felé. Férfiak soha nem jöttek az esti misére.
A szolgálat! Kajmó József esperes-plébános vezette bele a nyáját abba a karámba, ahol hite és élete szerint az Isten háza nem a kegyelem és megbocsátás háza bizonyos emberek számára, hanem a szolgálaté. - És a szolgálat, kemény! - mondta. - Ide senkit nem hívnak, ide magunktól kell jönni! - Józsi bácsi a templom falához dobta a biciklit, és sebesen dobbant rá a csigalépcső első fokára, mire az feljajdulva kiáltott fel a csigalépcső tizenhatodik fokának:
- Megjött az Isten muzsikása!
- Jaj, milyen új híreid vannak - szólt le a tizenhatodik fok gúnyosan, hát persze, hogy itt van, hiszen kezdődik a szolgálat.
- Az Isten muzsikása soha nem késett még el a szolgálatból - dörmögte a csigalépcsőt tartó központi oszlop -, tehát én sem értem a bejelentés súlyát. Semmi mást nem tesz, mint szolgál.
- És mi mit teszünk itt már több, mint kétszáz éve? - kérdezte az első lépcső.
- Szolgálunk - dörmögte az oszlop -, szolgálunk, hogy a harangozó feljusson a toronyba, az Isten muzsikása pedig a szolgálati helyére.
Mindeközben Dávid Józsi bácsi fellihegte magát a kórusra, rácsapott az orgona motorjának kapcsolójára, mire levegős énekek és himnuszok kezdtek életre kelni a százéves fujtató poros ráncai közé. Kis Jani bácsi szélesre tárta az ajtót a pap előtt, és már adogatta is a kikészített miseruhát, mi már felöltözve álltunk a sekrestye ajtajában kivonulásra készen. Az utolsó öregasszony is becsoszogott a templomba, de volt még egy ajtócsapódás, az apám érkezett meg, és izzadtan, lihegve ült le helyére, jobb oldalon a férfiak helyén az első padban.
Tíz másodperc volt még hét óráig, mikor Kajmó József esperes-plébános az óráját nézve konstatálta, hogy minden szolgálattevő a szolgálati helyén van. Pontosan hét órakor megszólalt a sekrestye mellé felszerelt kis csengő, Dávid Józsi bácsi tíz ujjával belemart a billentyűkbe, járt keze-lába a masinán, és mi kivonultunk. Búgott az orgona, énekelt a kántor, mi tettük a dolgunkat, az öregasszonyok hamisan nyervogtak, de az Isten akkor biztosan elégedett lehetett. Minden szolgálatra szegődött a szegődési helyén volt. Egy olyan kis faluban, amely az Isten szemében még egy porszem sem lehetett. De ott voltunk. Igaz, csak egy porszemen, de ott voltunk.
Mikor véget ért a szolgálat, mi levetkőztünk, a plébános úr visszagombolta reverendáján a százhét gombot. Dávid Józsi bácsi lejött az orgona mellől. Az első lépcső ismét felnyögött:
- Elment az Isten muzsikása - üzente a tizenhatodik lépcsőfoknak.
- Tudom, most nyikorogtam alatta - felelte a tizenhatodik lépcsőfok
- Akkor mi is mehetünk egy picit pihenni - mondta az első lépcsőfok.
- Mi még nem! - szólt le hozzá a tizenhatodik lépcsőfok. - Nekünk még tart a szolgálat.
- Miért - feszítette magát az első lépcsőfok?
- Mert a szolgálat csak nekik járt le. Ők most elmennek, de nekünk még fel kell juttatni a harangozót a toronyba, hogy az esti Angelust és a hallottakért való csendítést elvégezze. Nekünk ez a szolgálatunk.
- Miért fontos a harangszó? - kérdezte az első lépcsőfok.
- Nem a harangszó a fontos - dörmögte az oszlop. A harangszó csak emlékeztet, hogy ahová szolgálni szegődtél, ott szolgálj!
- Mi ide szegődtünk Ez a mi sorsunk. Ők máshová. Ez pedig, az ő sorsuk.
És az elszegődött apám, a harangozó, a pap, a kántor tette a dolgát. És tette a dolgát a toronyba vezető csigalépcső minden foka. Tartotta őket az oszlop. Dörmögve, néha megfedve, korholva lépcsőit, de tartotta. Mert ugye a szolgálat, az szolgálat.
Húsz évvel később, mikor apám váratlanul meghalt, Dávid Józsi bácsi görnyedt be a portánkra. Elesett, összement ember volt, és sírt. - Andikám - mondta anyámnak -, ne haragudj, nem tudom eltemetni a barátomat a kellő orációval. Nincs hozzá erőm, mintha magamat temetném - sírta anyám vállán. Nincs hozzá erőm! - Megvigasztaltuk a lelkét, amennyire lehetett, aztán kikísértük. Apám temetésén egy szomszéd faluból kért kántor énekelte azokat az énekeket, amelyeket minden reggel negyven éven keresztül két ember énekelt egymás fülébe az ötórai busz várásakor, és soha nem vették észre, hogy ők énekelnek.
Tíz évvel később, hallottam, hogy Dávid Józsi bácsi ágynak esett. Magamért, az apámért, a barátságukért, a szolgálat misztériumáért és a tiszteletért elmentem hozzá. Dávid Józsi bácsi háza négy ablakkal néz az utca felé. Középen, szimmetriában, kis bemélyedés van kialakítva, mely egy kicsiny üvegajtóval zárható. Az ajtócska mögött egy Mária-szobor, melyből soha nem hervadnak ki a virágok, és soha nem alszik el benne, az örökmécses.
Ilonka néni int, hogy csak csendben!
- Jóska bácsi nagyon beteg.
Nesztelen lépek az ágy mellé, párás, fülledt a beteg szobája.
- Jóska bácsi - lépek az ágyhoz, - én vagyok
- Ki vagy te? - kérdezte, és szemét nem felém forgatja, hanem az ablakon beszűrődő fény felé.
- Vágvölgyi Jenő vagyok - mondtam az igazságnak megfelelően.
Szeme kikerekedett, az arca eltorzult, elkapta a kezemet, és lihegve mondta:
- Barátom, Jenőkém, nekem azt mondták, hogy meghaltál…
Nem tudok mit mondani.
A nevem ugyanaz, és hasonlítok is erősen apámra, de én nem ő vagyok. Miként mondjam el ezt most Jóska bácsinak?
Hallgatok.
- Figyelj, Jenőkém – mondja apámnak -, most el kell menjek, de visszajövök hamar, addig foglaljatok helyet, Ilonka kínál majd benneteket, otthon érezzétek magatokat, csak otthon. Tudod, van még Letkésen egy villanyóra, amit meg kell olvasnom, és Bernecén egy számla.., azt mondták, hat óra után otthon lesznek. Hamar elvégzem, és jövök vissza. Kérlek, addig ne menjetek el, hiszen visszajövök, de tudod, Jenőkém, a szolgálat, az szolgálat.
- Tudod, Jenőkém - lihegi apámnak -, nem volt erőm, nem voltam elég erős, hogy eltemesselek. Ne neheztelj rám ezért. - Intek, hogy nem haragszom, nem neheztelek, és mivel nem tudom, látja-e a mozdulatot, megsimogatom az arcát. Arca kisimul, szemét lehunyja, és mint aki meggyónt, álomba merül.
Ilonka néni int, hogy menni kéne. A beteg feje visszaesik a párnára, és csak leheli a szavakat. De nincs is szükség magyarázkodásra, mert elkapja a kezemet, görcsösen szorítja, szeme elkerekedik, sovány arcában csak ez a régi énje marad meg. A díjbeszedő. A barát, az apa. A szolgálattevő.
Csak a hangja marad a levegőben. Mea culpa! Nem volt erőm eltemetni a barátomat. Hetekkel későbben hallottam, hogy meghalt. A faluban, aki emlékezhetne még rá, meghalt. Kis Jani bácsi az apám mellett nyugszik. Kajmó József esperes-plébános Esztergomban gombolgatja reverendájának százhét gombját, a papok temetőjében. Dávid Józsi bácsi háza négy ablakkal néz az utca felé. Középen, szimmetriában, kis bemélyedés van kialakítva, mely egy kicsiny üvegajtóval zárható. Az ajtócska mögött egy Mária-szobor, melyből soha nem hervadnak ki a virágok, és soha nem alszik el benne az örökmécses.
Arra gondolok, hogy felesleges volt ígérnie azt, hogy visszajön. Aki itt van velünk, az a lelkünkben tér örök nyugodalomra. Amíg élünk. Amíg élünk. Ez az a ház.
A kórusra vezető első lépcsőfok kérdi az oszloptól:
- Már olyan sokszor elmúlt este hét óra, de nem jön soha az Isten muzsikása. És olyan régen nem jön a harangozó sem. És nem jön a plébános sem, hogy megigazítsa a toronyórát. Mi történt kinn a világban?
S az oszlop komolyan dörmögi:
- Semmi nem történt.
- Szolgálnak, mint mindig.
- Csak máshol.
A tizenhatodik lépcsőfok helyeslően reccsen rá:
- Igen. Csak máshol!
Könnygyöngy
Ha bocsánatot akarsz kérni valakitől valamiért, ne pazarolj erre szavakat, a botlásaidat nyomtalanul patyolattisztára mossa a megbántott szívében egy őszinte könnycsepped. Az édesapámtól tanultam én ezt.
Mikor édesanyám nyugdíjba ment, volt kolleganői néha meglátogatták, elbeszélgettek a délutáni alkonyban múltról, jelenről, csak egyről nem beszélgettek soha: a jövőről. A sok évtizedes robot utáni hirtelen leállás meglepte édesanyámat, nem tudott mit kezdeni a hirtelen rászakadó üres órákkal és napokkal. Mivel közben édesapám is nyugdíjas lett, csak kerülgették egymást szótlanul az egykor zsivalygós, most csendes házban. A gyerekek ritkán jöttek, ők nemigen mozdultak ki, tehernek tűnt számukra már az is, hogy a kapun kilépjenek. Édesapám templomatya lett, mely idejének egy részét szívének kedves foglalatossággal töltötte ki. Édesanyám újra kiolvasta a kölcsönkönyvtárat. Este elmentek templomba, étvágytalanul ettek valamit, aztán szinte kimerülten leültek a fotelba, és ültek sokszor szótlanul, sokáig. „S az unalmas élet harmóniája úgy ült rajtuk, mint por a zongorán”[2]
Változást az életükbe végül is a kolleganők látogatása hozta, akik közül az egyik az akkoriban divatos és kelendőnek számító gyöngyfűzéssel foglalatoskodott. Mindkettőjük érdeklődését felkeltette ez a foglalatosság, édesanyámét azért, mert ezt a tevékenységet fotelban is lehetett végezni, édesapámét pedig rögtön az alapanyagok beszerzésének módja, helye, költsége érdekelte. A hír megöntözte a tespedésüket. Édesapám rögtön a régi helyére, a kormánykerékhez állt, és már koordinált, már szervezkedett, és természetesen dirigált.
– Andriskám – mondta –, te faggasd ki Elvira asszonyt a gyöngyfűzés tematikája, módja, technikája, rutinja felől, én pedig addig felírom a címeket, az árakat, és előkeresem a nyugdíjasigazolványt, mert én már ingyen utazhatok.
És megindult a munka. Édesanyám napokon keresztül görnyedt az ölébe vett nagy tálalótálca felett, és nagy igyekezettel figyelte Elvira asszony útmutatásait az egyelőre kölcsönkapott gyöngyszemekből fűzött nyakláncok, karkötők, fülbevalók fűzéséhez. Ezekben a napokban édesapám már ritkán volt otthon. Lehozta a padlásról a fémkeretre két kis kerékkel ellátott, régen nem használt bevásárlókocsit, pedánsan megtisztogatta, aztán zakója zsebébe tette az ingyenjegyet, s örök szalmakalapját fejébe nyomva csókolta meg anyámat.
- Te csak fűzzél, Andriskám, én is indulok tenni a dolgomat. Megyek, s amit felírtatok, nyersanyagot, azt mind hozom pedánsan és időben.
Kattant az utcai kapu zárja, és édesapám elindult a világ felé. Életében először nem szaladt a buszmegálló felé, már nem kötötte menetrend, nem kötötte idő, minden motort miatta indítottak be, és minden út rá várt. Talán most kárpótolta magát azért a negyven évért, amikor csak a reggel hét órai busz várt rá és a Vámosmikola-Kemence közötti tíz kilométeres út a munkahely és az otthona között. E két pont között ingázott negyven éven keresztül, mint a falióra ingája, észre sem véve, hogy miközben mindennapi húsz kilométeres útját megfutotta, az Isten órája észrevétlenül elketyegte az életét.
De most minden más volt! Életében először számon kérte a kalauztól, hogy miért késik a járat, mire a sofőr is kiszállt a volán mellől, összeölelkezett a kalauzzal, és annyira röhögtek, hogy arcukról az út porát lemosták a jókedv könnyei.
– Drága Jenő bácsi – hörögte még mindig lila arccal a sofőr –, több évtizede tudja mindenki, hogy a Vámosmikola-Kemence járaton nincs menetrend. S ha valaki érdeklődik az indulás felől, a válaszunk mindig az volt: – Majd ha Vágvölgyi úr is fellihegte magát a buszra! Ekkor a parasztok megadóan bementek a kocsmába inni még egyet, mert mindenki tudta, ki az a Vágvölgyi úr, és honnan és hová szalad.
- Most pedig Jenő bácsi itt balhézik két percért – fejezte be a sofőr még mindig nevetve.
- De nagyon pontos lett Vágvölgyi úr, mióta nyugdíjas – jegyezte meg mosolyogva a kalauz, aztán folytatta:
- De mivel nyugdíjas, és most már ráér, most Vágvölgyi úr fogja megvárni, míg a „kalauz úr” bemegy a kocsmába, iszik egy felest, és értesíti az ott üldögélő nagyérdemű utazóközönséget, hogy ezen a járaton megszűnt a szabadság, mostantól menetrend szerint közlekedünk.
Valószínű, hogy neki sem tetszhetett ez az új jövőkép, mert szomorú arccal kiköpött a porba egy hatalmasat, és ráérősen elballagott a kocsma felé. És elkezdődött egy új jelen, ami hátralevő idejének már a jövőjét képezte, ezen túl nem sietett sehová, nem késett el sehonnan, és mégis mindig pontosan hazaérkezett.
Ezeknek a bizsuknak az anyaga üvegből, műanyagból készült, kis rézkapcsok voltak rájuk fabrikálva, és mivel esztétikusak és szépek is voltak, szívesen vásároltak belőle az asszonyok és huncutszemű leányzók, de legfőképpen a férjek és az udvarlók, mert szép, tetszetős és olcsó ajándék volt. Tehát beindult a bolt. Anyám fűzte a különféle formációkat, apám pedig a permanens anyagellátás mellett építette ki a klientúráját, mely az ügyvéd nagyapámmal ellentétben trafikosokból, butikosokból és magánszemélyekből állt.
Kis mintakollekciója volt, melyet bemutatva felvette a rendeléseket, a nála levő készletből pedig vagy eladott, vagy otthagyta bizományba, mert arra gondolt, ha ő bizalmat ad az embereknek, akkor ezt a bizalmat viszonozzák. És nem tévedett. Egész életében könyvelő volt, kicsiny kocsijának a tetején, az árukészlet fölött mindig naprakész könyvelés rejtőzött. Mindig tudta, kinek tartozik, milyen árut kell beszerezni, hová és mikor kell utaznia. Természetesen mi gyerekek is vittünk a késztermékekből, ha otthon jártunk, hiszen mi magunk ajánlottuk fel, hogy baráti vagy kollegális körben segítünk az értékesítésben. Édesapám ezeket is precízen feljegyezte.
Ezekben az időkben nekem nagyon jó állásom volt. A havi átlagfizetés háromezer forint körül lehetett, én naponta kerestem egy-két ezret, így nekem nem okozott problémát gyermekeim ellátása és felnevelése, s ezért is gondoltam arra – és milyen hibásan –, hogy segítek a szüleimnek anyagilag, ne kelljen anyámnak görnyedni a gyöngyök felett, és apámnak járni az országot, húzva maga után a lassan hozzánövő kerekes kiskocsiját.
Soha nem fogadtak el semmit. Kell az a te családodnak, az unokáinknak, mondták. Nem esett jól, és akkor nem is értettem meg, de elfogadtam. Ezért én is felajánlottam, hogy segítek az eladásban. Na, ezt a segítséget már örömmel vette édesapám, és rögtön hozott egy zacskóban körülbelül két kilogram nyakláncot, karperecet, függőt és kösöntyűt, továbbá szépen megmunkált hajpántokat. Mondanom sem kell, hogy az áru mellett volt egy lista, mely darabszámonként felsorolta a készáruk fantázianeveit, anyagát és árát. A lista alján egy léniával húzott kettős vonal alatt szerepelt az összegzés. A mai napig emlékszem az összegre: 3.879 forint volt.
Munkahelyemre érve az egész zacskót beraktam az öltözőszekrényembe, és ígéretemmel ellentétben én nem kezdtem el árulni. Most mondhatnám azt, hogy nem az én lelkemhez, nem az én habitusomhoz nem férkőzött közel az árusítás, és ezáltal szüleim segítésének megvalósítása, de egyszerűen nem láttam értelmét. Pár kolleganőmnek megmutattam a zacskót, abból a szép és jelentősebb darabokat kivették, s ha adtak érte valamit azt bedobtam a briftasnimba, ha pedig nem ajánlottak érte semmit, akkor egyszerűen csak nekik adtam.
Pár nap múlva levelet kaptam, melyben édesapám jelezte, hogy meglátogatna a munkahelyemen, és ha sikerült valamit árusítani, akkor elszámolhatnánk. Belém állt az ideg, mint Galvani békáiba, mikor a tudós áramot vezetett beléjük, és elkezdtem hamisítani az áru mellett lévő pedáns kimutatást. Először is vigyázva arra, hogy ne sorrendben, hanem össze-vissza kipipáljak egyes tételeket, odafigyelve arra is, hogy a pipák különféle színű és anyagú tollakkal legyenek odajegyezve. Dolgoztam ezen oly precízen, és olyan sokáig, hogy a táblázatban végül keresztben-hosszában, akárhogy osztott-szorzott akárki, megjelent a 3.879 forintos összeg.
Nagyon büszke voltam magamra, annyira büszke, hogy elkezdtem hibázni. Az első hibát akkor követtem el, amikor az elszámolási papír mellé nem csatoltam egy lezárt fehér borítékot, melyben pontosan 3.879 forintnak kellett volna lenni. A második hibát akkor követtem el, amikor megérkezett édesapám; átadtam neki az elszámolási listát, és ő örülve a sok különböző színű pipának megkérdezte tőlem:
– És nincs is maradék?
– Nincs – vágtam ki büszkén –, mindent eladtam.
Nem mozdult, fogta a precíz elszámolási ívemet a kezében, és hosszan, kutatóan nézett rám.
– Tényleg nincs maradék? – És én megismételtem:
– Nincs.
Honnan tudhattam volna, amit ő már régen tudott, hogy az édesanyám görnyedése által létrehozott ilyen bőséges árukészletben mindig kell, hogy legyen maradék. Mint ahogy életünk mindennapi elszámolása után marad egy kis maradék, akkor az egész életünk elszámolásánál már mennyi maradék halmozódhat fel… A hibák miatt. Mert a gyöngyök sem voltak hibátlanok, a füzérek sem voltak hibátlanok. Valamelyiken a csat egyik fele nem volt felvarrva, valamelyiken nem azonos volt a csat, vagy csak a vevő igényével nem találkozott egy-egy darab, de az biztos: maradéknak mindig kell lennie.
És elkövettem a harmadik hibát:
– Akkor oda is adom a pénzt, édesapám – mondtam, és a farzsebemből előhúztam egy köteg bankót, s azokból kinyálazva egy ötezrest, odaadtam neki. Forgatta apám a pénzt a kezében, és csak nézte, nézte sokáig.
– Köszönöm – mondta, elrakta a pénzt, s ismét felém fordult.
– És a fennmaradó 1.103 forintot borravalónak adtad nekem?
Megszólaltak bennem a vészcsengők, de már késő volt. Tudtam, hogy elrontottam.
– Csak jót akartam – hebegtem –, csak jót akartam…
– Akkor őszintének kellett volna lenned a velem és a magaddal lévő elszámolással – mondta csendesen.
Aztán felállt, megölelt, nagyon hosszan nézett rám, és nagyon szomorú volt a szeme. Soha többé nem adott nekem értékesítésre egyetlen szem gyöngyöt sem, hiába kértem. Egy keresztet rajzolva jobb kezének hüvelykujjával a homlokomra, szó nélkül kiment az ajtón. Az ablakon át néztem, ahogy kissé hajlott hátával húzza maga után a kis bevásárlókocsiját, és akkor döbbentem magamra és a pillanatra egyben, hogy igen, igenis igaza van édesapámnak, mert mindig van maradék, mindig van elszámolnivaló. Aztán a következő pillanatban az nyilallt a szívembe, hogy nem ő maradt nekem adós 1.103 forinttal, hanem én neki, mert árukészletének legszebb darabját, mely nem üvegből, nem műanyagból, nem rézkapcsokból lett létrehozva, az én maradékzacskómba a sok bizsu közé, amit már örökre elrejt az íróasztalom fiókja, szinte láthatatlanul belelopta egyetlen igazgyöngyét, a szíve szeretetét.
Sok év telt el azóta, és számtalanszor jut eszembe ez a botlásom. Itt ülök a nagyapám székében, bocsánatkérő könnyeim potyognak a teleírt, avagy üres lapokra. Ötvenéves kora után már könnyen pityereg a férfiember, a kor bölcsessége elmossa benne azt a buta társadalmi deklinációt, hogy „egy férfinak soha nem szabad sírni”.
Nézem a hófehér lapokra hulló sós cseppeket, és örülve annak, hogy anyám most nincs a szobában, már le sem írom a méltatlan papírra, amit érzek. Csak egy gondolatot küldök a temető felé, ahol apám már tizennyolc éve körmölgeti lelkének fontos számadásait. Halkan súgom magam elé:
- Tudod, Édesapám, egyetlen igazgyöngyödért sok könnygyönggyel fizetek.
Ha bocsánatot akarsz kérni valakitől valamiért, ne pazarolj erre szavakat, a botlásaidat nyomtalanul, patyolattisztára mossa a megbántott szívében egy őszinte könnycsepped. Az édesapámtól tanultam én ezt.
[1] Templomatya: a középkorból átmenekített egyházi funkció. Az akkori laikus testvérekkel szemben nem szolgáltathattak ki szentségeket: feloldozás, házasság, átváltozatás, de feladhatták az utolsó kenetet, csonka misét tarthattak, és áldoztathattak, keresztelhettek. Minden egyházi liturgiát elvégezhettek. Ezekben az időkben a fellépő paphiány miatt vált fontossá munkásságuk.
[2] Faludy György: Nulla Károly élete
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
