Mina rám nézett, én még a múltban bolyongtam, és ez a nézés, olyan volt, mint a szemetes vödör. Mindent magába fogadó, mindig mindent eltakarító vödör. Nem a gondolatokat, a múltat, a szennyet vette ki a szemétből, hanem az indulatokat, amiket a múlt kiváltott belőlem. Olyan jó volt most ürülni, ürülni, és örülni egyben - fejeztem be.

     – Ezt most miért mondtad el nekem? - nézett rám alulról felefelé Mina egy lapos pillantásal. Pont nekem, és itt és most?

     – Talán a Keszei bácsi miatt. Aki szintén jót akart. Sajátos módján ő úgy látta, hogy Ilonka kufircolatlan marad a kinézete végett, és segíteni akart. Hogy ne maradjon kufircolatlanul. S aztán mi lett a vége, az Ilonkát megkufircolták, és öröme nem volt benne, a Gabit is megkufircolta a patikus, sok öröm abban sem csírázott, de mindenki elégedett volt, mert megtette a dolgát, akkor és ott, ahol neki erre hely és mód adatott. Mint a directorod. Csak jót akart. Menteni, óvni, a működő életet folyammá teljesíteni. Nem jött be nekik. Sem a directornak, sem a Keszei bácsinak.

     – Tudod, Mina, én most nem nagyon értem, hogy miért is vagyok itt, és miért beszélünk régi dolgokról, eseményekről, történésektől, amiknek szereplői már halottak régen? - mondtam Minának. Elhalmozol engem könyvtárral, ódon gondolatokkal, almával, de csak felzaklatsz.

     – Én meg sem mozdultam - mondta Mina - és nem is beszéltem.

     A francos életbe. Igazat kellett adjak neki. Most már idegesített, és hergelt ez a kis töpörtyűmaradék, ahogy ül a Buddha-tartásban, és csak néz. A tartása nem érdekel. A Buddha sem. Csak a szeme. Az olyan, a szeme… Nos, a szeme, az barna.  Ha rám néz, mintha őzgida szeme lenne a pettyes ártatlanságával. És ismét rám néz, és ez a barna már mélyebb, a régi honok moháját idézi betemetett árkok és árnyak falán. Az a barna szem. Csak az ne lenne. Hogy itt hagynám a büdös francba, a törpeségével, a múltjával, a problémáival együtt, de az fogva tart. Mert úgy tud nézni az a szem. Az a barna szem.

     A szem mögött világok is lehetnek és a semmi is. Néha a kettő ugyan az. De amikor egy barna szem mögött egyszerre van ott az őzsuta kiszolgáltatottsága, és a grizzly medve szeme… Megriadtam. Már láttam ezt a szemet. Az ilyen szemet. Tükörben, vagy csak a lelkemben, nem emlékszem rá pontosan. Az őzsuta, és a grizzly medve szeme egyben.  Mintha az én szemem lett volna. Ó basszus hangon szólt az úr, ugye nem? Ugye nem?

     Jobb lenne, ha elmennék most, mielőtt bántanánk egymást?- kérdeztem.

     Ha bántani akarsz, és ezáltal megkönnyebbülsz, maradj - mondta Mina. - De én soha nem azáltal könnyebbülök meg, hogy valaki mást bántok. Tudod, egyszer, azt mondtam valakinek, „hogy ünneplőbe öltöztetem a szívem, hogy méltó örömmel örüljek neked”. Azt válaszolta, „én jelmezbe öltöztetem a szívem, - bohóc jelmezbe - hogy örömet szerezzek neked.” Nekem mondta ezt, aki a cirkuszban született, bohócként kezdtem, artistaként folytattam Később az arcomba vágta, hogy hazug vagyok.  Pedig nem voltam hazug, csak gyáva.

     Nézd nagyember. „Volt egy ügyem”, - mondja egy bíró, - óh, milyen lelketlenek ezek a szavak. „Volt egy betegem” - mondja egy orvos -, „Volt egy ügyfelem” - emlékszik egy ügyintéző. És csak erre emlékszik, semmi másra. Hogy ki volt ő, van-e még egyáltalán? Jó, avagy rossz lett neki azáltal, hogy találkozott velem? Erre már senki nem teszi fel a kérdést saját magának. De nekem volt egy ügyem, egy esetem, egy „betegem”, elmondom neked, és tulajdonképpen nem tudom, hogy miért mondom el neked, és pont neked?

     – Kaczagány Ferenc története banális. Minden év szeptemberében ellopott annyi értéket nyilvános helyen, hogy hat hónapot kapjon érte. Elmondta őszintén: - Drága bírónő, én tudom a BTK- PJT-t, én tudom mennyit szabad lopni. Pontosan annyit, amennyivel április elsejéig engem ön beutal meleg helyre, reggelire, vacsorára. Én már öreg vagyok, nem molesztálnak a hibridek. Így mondta, és én elítéltem április 1-ig. Akkor kiszabadult, és élvezte a napsugarat, a fényt, jött és ment, és szeptember 1-ig övé volt a világ. Ezeket a történeteket már régen megírták, és én ezekről tudtam, és ítéltem, és foganatosítottam, és boldog voltam, hogy Kaczagány Ferenc április 1-ig biztonságban van.

 – Aztán jött a baki, beteg voltam, és más bíróhoz került az ügye. Az a bíró sem volt lelketlen, de még nagyobb lelkű akar lenni. Meg-, és végighallgatva az előzményeket, s felmérve szubjektív látásával Kaczagány Ferenc sorsát, jót akart tenni vele. „Legyen mindig napi háromszori étkezésed, meleg bakancsod, és fekhelyed”- gondolta magában, és berakta két évre a kaptárba.” „Két évnél többet nem húzna ki amúgy se”- gondolhatta magában. Jót akart. Ismertem, jó ember volt annak ellenére, hogy bíró volt. - tette hozzá Mina. - A vége az lett, hogy mikor Kaczagány Ferenc megtudta április 1-én, hogy nem szabadul, nem mehet ki a tavaszba, a nyárba, és az őszbe,- mert neki valaki jót akart, akkor lefeküdt a priccsére, és csendesen elaludt. Egy jó szándékú ember elvette tőle az évszakokat, és évszakok nélkül már nem akart álmodni tovább. Nem tudom a múltját - mondta Mina -, a jövője pedig ez volt. Nyomtalanul jött, ment. Azért én ezek után szeptember tájékán elmegyek előkelő helyekre, és lopok valamit. És akkor Kaczagány Ferencre emlékezem. És jó a lelkem, és azt mondom, „tudja Kaczagány Ferenc úr, ezt ön helyett loptam.”

     – Én a bíró, az ítélkező. És amit loptam, vagy lopok azóta is, azt mindig kiviszem a sírjára a börtöntemetőbe, és nem tudja megfejteni a büntetés-végrehajtás egész belső szolgálata, hogy  szeptember elején, miért esznek a rabok monogramos evőeszközökkel.

     Itt baj van, nagy baj van, összejöttem egy kisemberrel, Kaczagány Ferenc úrral, aztán magammal, aki bíró, aztán egy emberrel, akinek lelke van, aztán egy orgazdával, aki a lopott - orzott értékeit egy jeltelen sírra teszi egy adott napon, nagy fejtörést okozva ezzel a büntetés- végrehajtás belső szolgálatának. Csak nézek, nézek, és nem látok.

     De nagy ember, ez az ember- néztem Minára, ismét elfogott egy rossz érzés. Ez a kicsi testbe befogadott ember mennyivel különb, mint én.

     Néztem Minát, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy az alsógatyámban pillangók kezdtek röpködni. Selymes szárnyukkal körülvették lényem egy részét, simogatták, legyezgették, és lényemnek ez a része reagált. Merevedésem volt. Ezen azért döbbentem meg, mert merevedésem a feleségem halála óta nem volt még. Halála engem annyira megviselt, ahogyan egy férfit valakinek az elvesztése megviselhet.

     Megráztam a fejemet, ott álltam álló farokkal, és tudtam, hogy hazudok. Feleségem nem halt meg, hanem csak közömbösen hagyta, hogy elmúljak az életéből. Elváltunk. De én nem akartam elhinni akkor, és azóta sem, hogy ez velem is megtörténhet. Akkor elhitettem magammal, hogy meghalt. S az óta halottnak tekintem.

     Mina nézett, és látott mindent.

     – Belém akarsz jönni?

    Csak pislogtam. Letolta a szoknyáját, szemérmét bugyija lerántásával felfedte, combjait széttárta, és úgy mondta.

     – Ha belém akarsz jönni, veselkedj neki, mint a férjem, a trapéznak veselkedett neki minden este. Aztán én vagy feldobom a fáklyát neked, vagy nem, és te vagy leesel, vagy nem.

     Talán huszonöt évvel ezelőtt mondtam egy hölgynek: – Meghívhatom egy szép gyertyafényes vacsorára?

     Ő rám nézett, és mosolygott. „Azt nem értettem meg soha, hogy miért minden idióta férfi elképzelése az, hogy ha megakar dugni egy nőt, előtte meg kell etesse?”

     Nos, ez jutott akkor eszembe. És már nem röpködtek pillangók a gatyámban, csak víz volt ottan, és a jeges vízben fókák. Hogyan kufircoljon az ember egy fókával?

     Mina visszaült a Buddha pózába, és merev szemével nézte „holt” nejem szemét. Ismét visszafordultam a könyvtár felé. Ahogy mentem befelé, elementáris harag fogott el, hogy valaki így átlásson rajtam, így játszadozzék a lelkemmel, a testemmel. Ezt kikérem magamnak - mondta a dühöm - és ez akkora nagy düh volt, hogy nem vettem észre, hogy én ezt tettem az elmúlt harminc év alatt mindenkivel.

     Az igazság felismerése agresszívvá tett. Dühvel fordultam felé.

     – Mondd te mindent tudó, mindent látó nagyság ki volt Kukubendu? - némán nemet intett.

     Kukubendu én voltam tizenhét évesen, és akkor sem értettem semmit. Mint most sem. 

     – És ki volt Gebeldus?- üvöltöttem rá. Ismét csak némán rázta a fejét a tudatlan törpe.

     – Gebeldus volt az első szerelmem. Tizenhét éves voltam, ő ötven. Vékony volt, mellei, mint a kilyukadt tejeszacskók, bőre néhol már ráncos. Csúnya volt, éles eszű, és nagyon tudott szeretkezni. De elfogadott, és befogadott, és megtanított a szeretkezésen kívül sok minden egyébre.

     – Elmondjam neki? Méltó rá? - néztem Minára. Sodortam és töltöttem. Ez a sorok rendje. S ekkor megnyílt bennem egy ajtó, és beengedtem ezt a törpét a múltam világába.

     – Rabok vagyunk - mondta Gebeldus réges-régen - a saját lélegzetünk rabjai. Minden kanálka oxigénnel, mit beviszünk a tüdőnkbe, csak meghosszabbítjuk ezt a rabságot, toljuk ki az időt, csak még egy, csak még egy lélegzetvételig, egy szusszanatnyit. Aztán anélkül, hogy észrevennénk, áthörögjük az életünket.

     – Ezt úgy képzelem el, hogy kibújunk a mamánk hasából, és lógunk ottan fejjel lefelé a bába kezében, aki néha rápaskol a fenekünkre, és várja, hogy felríjunk. Na, de a hangadáshoz levegő kell. Nézd meg a fűzfa sípot, a tubát, vagy a sok-ezer sípos orgonát. Eledele mindnek egy, a légáramlat. Belülről, kifelé. Így jön létre, a hang. Na, ezt egy újszülött nem tudja, csak azt érzi, hogy úgy mentálisan, fizikailag, társadalmilag, sőt szociálisan radikális változás ment végre környezetében az eddig megszokott „kilenchónapnyi örökkévalóság” helyett, olyannyira, hogy még ütik is. Kifejezetten hátrányos helyzetűnek vallja ekkor magát, kiragadottnak az eddig megszokott, és adott környezetéből, amolyan menekültnek. És kérne ő menedékjogot, hivatkozva mindenféle múlt béli eseményekre, de nincs hangja. És közben paskolják.

     Na, most ezt képzeld el, mit tehet ez a kicsi lény? Két útja van. Vagy visszafordul, vagy előre menekül. De visszafordulna, de visszafordulna, de paskolják, hogy „sírjon fel mán ez a gyerek, sírjon fel már ez a gyerek”. Pedig nincs tét. Ha nem sír fel, a gyerek hibája, vagy akárkié, innen szabad a pálya. A bába, az orvos megtett mindent. Ők mentesek minden mulasztásos bűn alól.

     Egészen kifulladtam, olyan hévvel mondtam ezt Minának, mondom, tanuljon már egy kis jogot a létezés jogáról is, a vanság jogáról is, és a materializált misztifikumok jogrendszeréről. Néztem rá egy oldalpillantással, de merev arca mögé zárta bírói tekintetét, és amúgy szépen égtek a gyertyák körülötte. Akkor megyek most már végleg - döntöttem el magamban, de az epe az dolgozott bennem, de nagyon. Az anyátok soha semmit meg nem értő istenfáját az irgalmatlanságotoknak. Az nem jutott eszembe, hogy az almás nénivel én toltam ki nagyon. Már csak zakatol a zakatol a zakatoló mozdony, a düh.

     – Mert ez úgy folytatódik, - folytatta Gebeldus akkor -, hogy aztán az esetek többségében az a kicsi, levegőt vesz. Nem a paskolás miatt, hanem azért, mert már úgy fejlődött az anyaméhben, hogy benne volt az életösztön. Na, ez a nagy csapda. Eleve beletették, eleve életre ítélték, tehát nem ő választ. Nem tud múltról, jelenről, jövőről semmit, élni akar. És vesz egy korty levegőt. És akkor ottan beindulnak folyamatok, és sok neki ez a korty, nagyon sok, és ki akarja fújni, mint idegen anyagot, és akkor felsír. Nem tudja, mi az a sírás, mi a hang, mi a panasz, mi a bánat, mi a hüppögés. Az első korty levegővel elhagyta őt a némaság gyönyörűséges páncélburka. A bába, az orvos örömmel rázzák, vágják le a köldökzsinórról, aztán babusgatás, rakják az anya mellére, és aztán mennek összeszedni a paraszolvenciát. Hátrahagynak egy adóst, akinek - most még megnevezhetetlen ideig - törleszteni kell az adósságát. Egy korty levegőért, egész életében. Egy korty levegőt ad a menny, egy életre.

     – És mit kell törlesztenie? Egy olyan korty levegőt, ami eleve bele volt applikálva. Hogy vegye be. Ebben az egészben ez a gusztustalan számomra - tette hozzá ingerülten Gebeldus anno-, és hasonló ingerültséggel töltöttem magamnak, de neki, a faarcú bírónak nem.

     – Szóval. Ez gusztustalan - mondta Mina, és nyújtotta a poharát, már a jogegyenlőség miatt. – Nos, elsősorban azért, mert nem volt választási joga. Benne volt az életösztön. Aztán azért, mert mivel is kell majd gazdálkodnia? Egy korty levegővel. És az elszámolás akkor történik meg, amikor ezt az utolsó kortyot kifújod. Addig csak az életösztön dolgozik, a túlélés ösztöne, a daráló nagyobb poklainak elkerülése. Szabad csak akkor leszel, ha ezt az egy korty levegőt visszaadod. Az pedig mennyiségileg annyi, vagy kevesebb, mint amennyit akkoron beszívtál.

     – Gebeldus beszélt nekem még - vettem vissza a szót Minától - a nagyon felmagasztalt szabad akaratról is. Hogy még a gyomrom is felfordul ettől a maszlagtól. Az én meggyőződésem, hogy nem önszántadból születsz, nem önszántadból vagy itt, és nem önszántadból mész el innen.

     – Valóban - bólintott Mina. - Ami még nagyon gusztustalan ebben, hogy a két korty között, születésed előttről, és halálod utánra is irányítanak, a jelenedet pedig meg sem említem.  Ennyit a világegyetem, a kozmosz, a lélek, a tudat harmóniájának fantasztikusan jól sikerült előadásáról, mely csak Hamlet várára vonatkozik - tette hozzá Mina.

     – Mert a Hamlet várán is volt moha - mondtam nagy hévvel - és a moha látott ottan koponyával sétálgató nem mohákat, de nem érdekelte. Ő arra figyelt, hogy ő élni akar, avagy nem? És a moha úgy döntött, hogy élni akar egy ideig. A koponyával sétálgató pedig úgy, hogy nem. Itt is kettéválik az út a lét két nagyon más eleme között. Vagy a moha lesz úr a kőfalak felett, vagy a koponyát tartó úr ugyanazon kőfalak felett. A tragédia az, hogy nem a koponyával sétálgató úr döntése volt a fontos. Most egy kőhalom áll, az egész mohával fedett. És nincsenek más populációk, melyek koponyával a kezükben sétálnak a vár fokán.  Más volt a moha lehetősége, és más a Hamlet nevű moha lehetősége. Az egész tanulsága: a moha az moha maradt, Hamlet, pedig Hamlet.

     – Mondd – kérdeztem - nekünk hol van, hol van most, a visszafúvandó egy korty levegőnk?

     – Menj át a szobákon - mondta Mina - és ha Kukubendu minden ajtón át tud menni, akkor talán találkozol Gebeldussal. Menj át rajtam, a törpeségemen, a lomtáramon, a gyertyáimon, az én vélt, avagy valós életemen. Vagy, ha akarod, nyiss be a tapétaajtón. Megteheted. Ha a kezemet lefele fordítom, kis kupolát képezve, képzeld el magad alá. Jó lesz ott neked? Elég ennyi védettség? Egy törpe kéz alatt? Egy öregedő, májfoltos, kacska kéz alatt?

     – Mert ahhoz nem volt bátorságod, hogy azt az utolsó, nagyon pici ajtó kilincsét lenyomd, ami mögött én vagyok. Ezért kérdéses, a jog szerint, hogy te lehetsz-e még Kukubendu? És Gebeldus is meghalt már. Aki soha nem feküdt önként, csak veled, a többi száz, az a saját nyomorúságából, és túlélni lakarásából következett. Adni akart, nem kapni.

     Néztem Mina arcát. A tele hamutartót, az üres poharakat, és arra gondoltam, hogy a tisztára mosott hamutartók, és a soha meg nem töltött poharak csak elfecsérelt percek az életünkből.

     Igen, Gebeldus már meghalt. Biztosan. Ez a világ rendje. Köszönök neki mindent. Semmit nem tudok róla, hol halt meg, miként, és hol nyugszik?

     – A Hamlet mohája pedig csak annyi gondot okozzon neked, mint az én, vagy a mi két almánk - mondta Mina, és olyan önelégült mosolya volt, hogy legszívesebben felrúgtam volna. De nem tettem meg, egy óriás nem rúg egy törpébe, ennyi tartásom már akkoriban is volt nekem.

     De Kukubendu még itt van, hintázik a talpain a talpáig zavarban, mert nem tudja, mit kezdjen ezzel a törpével? Nem tudja, miért, és hogyan került ide két alma miatt, de érzi, hogy fogva tartja, és nem a törpe, hanem a törpe nagysága.

     Innen el kell menekülni- mondtam már sokadszor - de nem mozdultam.

     Ha pici bajban vagyok, üvöltözök, verekszem, adok, kapok, ilyen vagyok. Ha nagy vagyok, vagy annak érzem magam, kegyes, elnéző, elmélázó, filozofikus vagyok. Mind a két szerep jó nekem. Egyik az egóm miatt, a másik a másik egóm miatt.

     Ez vagyok én. Majd az adott szituáció kiadja, melyik énemet veszem elő. De ezzel nem tudok mit kezdeni. Egy törpével? Aki egyszerre törpe és hatalmas?

     – Nos? - kérdezte Mina - Két almáért most mit kezdesz velem?- és nevetett.

     – Most elmegyek - mondtam Minának - de csak azért, hogy máshol még rosszabbul érezzem magam. Aztán ha beláttam azt, hogy máshol sem érzem jobban magam, akkor visszajövök.

     – Nem ragaszkodom ehhez sem jogilag, sem élményszerűen, mert jogilag semmi közünk egymáshoz, az élmény számomra pedig az a harmónia volt, amit én a Minivel tettem a porondon. És kérlek, vidd el az almádat is, van saját almám.

     Így hát eljöttem, a zsebemben egy almával, és két szatyorral. Az egyik a szívem volt, a másik a lelkem. Mindkettő üres volt, nagyon üres. Üres város, üres utak, és két üres szatyor. Ezen nagyon elgondolkodtam. Olyan nagyon hideg volt a szépen felépített világom, olyan nagyon lélektelen volt a biztonságom, amit magamnak teremtettem. Csak értelme nem volt. Mert nem volt kiért.

     Átmentem a hatsávos úton, melyen most nem volt zöld, és piros, csak sárga lámpák villogtak, azt mondták, ha át akarsz kelni, nézz körül, ha alszol, akkor ébredj fel, mert itt lehetséges, hogy elütnek, és elütődsz. A piac már nyitva volt.

     Kérdem a kapuőrt, hol van a néni, aki az almát árulta? 

      – Óh, már régen nem jár ide – mondta - Csak két almája volt, azt akarta eladni. Mivel azt eladta, többé nem jött. Azt mondta, az ő kosara már üres, mehet haza. A két eladandó almája, Kukubendu és Gebeldus egymásra, egymásba, és önmagába talált. Neki itt már nincsen dolga.

     Picit éltem még, napot, hónapot, percet, de nyugtalanított a gondolat. Addig nyugtalanított, hogy pár nappal később bekopogtam Minához, és vittem az almámat. Mit vihettem volna, más értékem nem volt, mint önmagam, és az almám.

     Előre nyújtottam, és nem szóltam egy szót sem.

     Mina intett fejével: Befelé.

     Az almámat az ő almája mellé tette, és én újra bekóboroltam a házát, a lomtárát, jó volt nekem itt a gyertyák fényében.

     Megálltam a küszöbön, Mina az ágyán ült, egy mozdulattal beinvitált. Hozzá léptem, csüngő balkezem pont a feje búbját érintette talán. Aztán felnyújtotta a két kurta kezét, átölelte a derekamat az elérhetősége határáig, és álltunk sokáig mozdulatlanul.

     – Tudtam, hogy visszajössz – mondta, és hangjában most nem volt semmiféle hangszer, hanem az időtlenség tremolója búgott jobbról, balról, alulról, felülről, egyszerre mindenütt. És tudtam, hogy elvesztem. Bekerítettek.

     Nem akartam felemelni, mert azt éreztem, hogy nem szabad. És nem akartam lehajolni hozzá, mert azt is éreztem, hogy azt sem szabad. Hát itten már semmit nem szabad?

     Néztük a két almát az asztalon, a 100 wattos világításban.

     Lenéztem Minára aki törpe kezével fogta a derekamat, talán a gerincemet is.

     – Hhmm - mondta Mina. És hogy én is megérthessem, megismételte. – Hhmm!

     És én elindultam, hogy lenyomjam annak a nagyon pici tapétaajtónak a kilincsét.

     – Hhmm!!

     Nem érdekelt az életem múltja, nem érdekelt a törpe múltja, nem érdekelt már engem semmi sem.

     Rátettem a kezem a kilincsre, lenyomtam kissé, hogy óvatosságból bekukkantsak, de ekkor megállított egy ostorszerű hang:

     – Az almák összejönnek. Hamvasságukat, s ugyanakkor férgeiket is átadják egymásnak. De nem leselkednek- mondta Mina és átölelte a derekamat.

     Megfordultam, és felemeltem.

     Magasba, olyan magasba- véltem én- ahol ő még nem volt az én keblemen, aztán meg letettem lágyan, és olyan mélyre tettem le, amit egész nyomorult életében nem tapasztalhatott, ami az én életem volt. És sírt.

     Akkor a cirkuszban kapott fizikumánál fogva ő emelt meg engem olyan magasságokban ahol csak ő járt és a Mini, és dobált fel magasságokba, és fényeket is küldött nekem repülésem közben. Hogy milyen szerencsés volt ez a Mini…

     Miután mindketten leestünk, ránéztünk annak a tapétaajtónak a kilincsére.

     – Érdekel a múltam?- kérdeztem

     – Nem - búgta Mina.  – Van neked is tapétaajtód?- mosolygott rám

     – Nekem bunkereim vannak, barlangjaim, fjordok mélyén eltemetett életeim, jéghegyekbe, évezredekbe bezárt gondolataim, hegyek közé bezárt völgyekben örökre betemetett folyók mélyén - mondtam szomorúan, és szerettem volna sírni, de ugye sírni nem szabad.

     – Miért nem szabad?- kérdezte Mina.

     – Mert akkor embernek néznek, és bedarálnak maguk közé az emberek. És azt akarják, hogy ember módra éljek, a flusztruációjuk, a debilitásuk, az agresszivitásuk stb. stb stb. által.

     – Nem akarsz így élni?

     – Ha így élnék, megszületnem is hiábavaló volt.

     – Akkor mi akarsz lenni - támadott Mina - örök ellentmondás magadban, örök eltaszítás mindenki felé, örök semmi a semmiben?

     – Inkább ez utóbbi, mint bolyongani az ismétlődő hülyeségekben, birodalmakban, királyságokban, rendszerekben, kérészéletű ízlésformákban. Igen, inkább ez. Örök semmi a semmiben. És igen, megmondom neked, mi szeretnék lenni. Szubsztancia, minden létező legbelsőbb lényege, anyaga, és alkotó része.

     – Te isten akarsz lenni? borzadt el Mina

     – Hiszen az vagyok! Lettem a semmiből, teremtettem egy világot, melyben csak hazugságot, kárt, bánatot vért, könnyet okoztam. Ebbe próbáltam magam is applikálni, de kevés sikerrel. A többi az csak szófia beszéd.

     – És az isten,csak ennyi?- nézett rám szomorúan.

     – Ennyi. válaszoltam szomorúan. túlnőttek rajtam a teremtményeim.

     – Nem szeretnél a gleccserek, a mélységek a barlangok helyett egy egyszerű tapéta-ajtót zár nélkül?

     – Hhmm? - kérdezte  Mina.

     – Hhmm! - mondtam én. Olyan messze vannak a gleccserek a barlangok, a hegyek a szurdokok, a búvópatakok,a mélységek, és a magasságok. Olyan messze vannak.Nincs hová elbújni.

     – Hhmm. Hhmm

Kézirat lezárás

2016.jan. 05-én  éjjel

Soroksár.

 PLT’