Fénykép

            Sanyi bácsi 24-ben született, amikor a világválság is bontakozott már erősen kifelé. De a válság, az nem miatta volt, hanem csak úgy fordult a dolog, hogy véletlenül kortársak lettek. A válság aztán elmúlt, ellenben Sanyi bácsi nem múlt el.

            „A négy elemi, a sok rokon, hólabdák az őszi dombokon, hétfőtől szombatig tanterem, vasárnap templom, ez történt vele”.

            Mert tudta ő, hogy miért, és merre zúgnak a folyók, az erdők kinek susognak csendesen, a hegyek hol, és miért kapaszkodnak az ég felé? Talán mert születésükig a föld mélyében éltek?

           De ”tudta ő a századok múlását, birodalmak születését és bukását” a népek harcait históriáját, „és a sok szürke reggelt amiben az ember már régen elveszett”.

           Másik intenzív érdeklődése, az  minden olyan sátáni szerkezet felé irányult, amit motor hajtott, vezetni lehetett, utazni, vagy dolgozni vele.

           Be is gyűjtött mindenféle passzust és bumácskát, hogy ezen masinák nyergébe felülhessen, nyáron megsimítsa arcát a szél, télen pedig a motorok hőjénél melegedett. Autóbusz, Praha teherautó, Pannónia motorkerékpár, neki az mindegy volt, csak haladjon. 21 évet dolgozott a Mávautnál, és úgy ingázott Drégelypalánk és Szob között, mint a metronóm ingája, mikor szép melódiának adja a ritmust.

            Házat épített, jószágot tartott, kevés szabadidejében a földet csiklandozták Böskével, a feleségével.

            Na, ez a Böske még egy világszám  A munkához való viszonyáról annyit lehet hitelesen elmondani, hogy életében talán fél órát nem pihent a mai napig sem, pedig már ő sem táposcsirke. És sok mindent el lehet róla még mondani, de azt, hogy jóban lenne az optimizmussal, azt nem lehet elmondani.

            Bernecén voltam náluk, kertjükben egy szál gazt, egy parajt nem lehetett felfedezni még egy adóellenőrnek sem, dicsértem is igaz szóval.  De Böske csak sóhajtva legyintett: Nézz körül! Csak a pusztulás, a romhalmaz, a világvége mindenütt.

            A spájzban sonkák, sódarok és zsírosbödönök között múlatta az időt vagy negyven szál kolbász, befőttek ármádiájának felügyelete mellett. Ámulva néztem, de Böske csak sóhajtott: „így vagyunk mi a nincsbe’, a jajban, és a bajban”.

           Mondtam neki, megyek Battára - akkor ott laktam,és szomszédunk volt a Böske fia nekünk. -. Erre megegeresedett Böske lelkem és kezdte kifelé hordani a spájznak kincseit. És csak hordta, és hordta.

             Meglökött a kisördög, és beszóltam: „ Erzsike, a konyhaszekrényt nem kéne elvinni a fiataloknak?”

             Lemondóan legyintett. „Mondtam nekik, de olyan fura ízlésük van, nem kellett nekik.

            Mosolyogni kellett már ezen, de nem mertem.

         Ránéztem az Opel fenekére, mely alázatosan ereszkedett lefelé, a kipufogó dob pedig már enyelgett az aszfalttal.  Hála Istennek, hogy a fiataloknak olyan fura ízlésük van… - mondtam.

           Nagy öröm volt, mikor fiának sikerült otthont teremteni, és megmutatták neki a természetesen teljesen üres lakást. „ Jaj istenem, milyen üres ez a lakás, milyen üres,” De fia megfelelt neki rendesen „ Nem üres ez édesanyám, hanem tágas”. Tele is rakták aztán mindenféle fiúcskával, lánykával.

           Sanyi bácsi, és Böske dolgosan, csendben éltek úgy, ahogy a csónak utazik a vízen, és örül az utazásnak, a folyó pedig nem panaszkodik miatta, mert neki is édes ez a teher.

           Sokkal későbben arra gondoltak odafenn, hogy ha Jónást kipróbáltuk, próbáljuk ki ezt a Sanyit is.

           És a Sanyi bácsi tökfájába ültettek egy férget, mely elkezdett rágni. A féregnek nevet is adtak, hogy módosabb legyen a dolog, és elnevezték Parkinsonnak.

           Na, itt már csikorgott néha a harmónia, Sanyi bácsi néha hatalmas mélységeket és szakadékokat vélt látni maga előtt, ilyenkor rémülten hátrált, és Böskébe kapaszkodott. Böskébe, aki világ életében úgy főzött, hogy a mennyországban már most meg van az állása - ha arra kerül a sor - és ő főzi majd ottan az istenek és angyalok eledelét.

          Történt, hogy Sanyi  bácsi valami miatt egy nap nem érezte az étel ízét - tudnak ilyet produkálni ezek a férgek - és eltolva a tányért maga elől megjegyezte: „ Mész már kifelé a főzésből Böske”. Böske  akkor egyszerre értetlenkedett, és ijedt meg.

           Unokájuk szalagavatóján én is ott voltam. Családi összejövetel, ebéd, meg beszélgetések, semmi nem is történik ilyenkor, csak úgy örülünk a napnak, és egymás örömének. És persze sok fotó is készül ilyenkor.

            Az amúgy csendes Sanyi bácsi ekkor megelevenedet. Nehézkesen felállt, és ha látott valakit, hogy fotómasina van a kezében, azt mondta:               „fényképezzetek le, képezzetek le”. Odatotyogott a csoportképekhez, odahívta magához unokáit, szeretteit, és egy arra elmenő, éppen ott lézengő fotós rokonnak szólt, erősen kihúzva magát. „Fényképezzetek le, képezzetek le.”

          Forgatom a régi szalagavatón készült képeket. Egyik képen az asztalnál ül, és „szemei, melyek olyan mélyek, mint éjjeli sorompónál álló mozdonyok lámpái”  a tányér mélyét úgy kutatja, mint ha az valami ijesztően mély kút lenne Aztán az unokájával mosolyog a lencsébe, egy másikon Böskével, harmadikon egy csoportképen csak szerényen a szélről áll, de ott áll.

          Kisebb már, mint tölgy korában, a mérleg sem bolondul meg ha rááll, - esetleg észre sem veszi.

         „Fényképezzetek le, képezzetek le”.

         A jó isten  mosolygott, és elkattintotta a nagy magnézium lámpáját. Lefényképezte, és albumába rendezte illő helyre.

         Mikor erről is meggyőződött, hogy az isten is lefotografálta őt, és illő helyre, albumába tette, akkor a feje alázatosan lehajlott mint a kalász, mikor látja a csodálatos hajnalban, hogy eljött az arató.

• Volt miért élnem, learatnak, nem felejtettek - itt mondta.
• Egy másik kalász hozzátette. Megyünk már, megyünk kenyérnek. A harmadik azt kacagta - végre megértem, hogy végigértem. A sok -sok ezernyi kalász pedig bólogatott, és susogta.

         Megértük, beértünk, aratnak.

         Dicsőség az istennek.

        Nézem a képen Sanyi bácsi arcát.

        Sovány, sápadt, kissé beesett is már talán, haja „megritkult, mint ősszel a legyek” és az jut róla eszembe, hogy milyen igaza van az írásnak- amit ez a fénykép is hitelesen dokumentál.

       Igen.

       Az ő arca is mutatja, hogy az isten saját képmására teremtette az embert.

2015-03-31

Soroksár

PLT’