œ  Ş  

  - Néztem az agyvelőt a barakk oldalán, tudja, azt, amelyikben már nem volt semmi remény, aztán eldobtam a lügert, körülnéztem, nem látott-e valaki, de nem foglalkozott ottan senki mással, csak magával.

  A szanaszét heverő halottak látványát még valahogy el lehetett viselni, de a sebesek ordítozását, és a halál előtti félelemtől átszőtt sikolyaikat a mai napig is hallom éjszakánként, ha este valami nehezet ettem, és nyugtalan éjszakám van, kérem szépen. Szakítsd le valakinek a lábát, karját! Lássa az a szerencsétlen ahogy kifordulnak a belei, lássa, ahogy elvérzik, és rögtön kijózanodik a sok sovinizmusból, nacionalizmusból, antibolsevizmusból, katolicizmusból, mert ezen izmusok egyike sem állította meg az artériából elemi erővel kifrecsegő vért, az életet!

- Hátrahagytam a hadnagyomat, és a halál arató-cséplő karjai között mentem hátra, egyre csak hátra, amely nekem az előre volt, mert haza akartam akkor jutni nagyon, és csak Szabó Szalvátor járt az eszembe, aki úgy járt, hogy nem jutott haza sohasem. Mellettem elfutottak a gyorsabbak, és meghaltak a mögöttem lévő lassabbak, és halkult a zaj is már egy napi gyalogolás után. Hideg volt, nagyon hideg, kérem szépen, és én láttam, amit csak Napóleon láthatott, ahogyan a visszavonuló sereg lelassul, megáll, megdermed és megfagy az örök orosz rónán.

- Már én sem bántam volna, ha valami alakulattal találkozom, de helyette egy német-magyar vegyes tábori csendőr osztagba botlottam, és azok szintén a halált hordozták a fegyverükben. Rögtön nyúltam a nyílt parancs után, amit Kapor őrvezető bízott reám, és be akartam mutatni, hogy engem küldtek, fontos üzenettel küldtek azóta már halott emberek, hogy tudomására hozzák a világnak azt a tényt, hogy ők már meghaltak. De nem volt szükség az igazolásra, mert a magyar szakaszból egy hang kiáltott felém: - Letavai honvéd, de jó, hogy látlak, de jó, hogy látlak… s omlott a két vállamra rögvest Borsi őrmester úr, akivel még a galíciai Jedokovóban voltam keretlegény a munkaszolgálatosok mellett, ott, ahol az a vicces író meghalt, kérem szépen. Már elfelejtettem a nevét…

- És nem kellett nyílt parancs, és semmiféle igazolás, mert Borsi őrmester elmondta a járőrnek, hogy „ez egy tisztességes magyar keresztény honvéd, kérem szépen, ez úgy hajtotta a zsidókat az aknamezőre, mint otthon a kondás a csürhét a határba, és ha a táborban maradt, akkor a kórházban a flekkesek között ritkította a nemzet ellenségeinek számát…” Elmondott minden olyan dolgot rólam, ami nem volt igaz, de én hallgattam, mert a Kapor őrvezető úr nyílt parancsa igaz volt ugyan, de nehezen hihető, a Borsi őrmester úr pedig hazudott mint a vízfolyás, ennek ellenére az volt a hihetőbb verzió a tábori csendőrség számára.

- A magyar osztagot vezető karpaszományos[1] zászlós tisztelgett, és utasította Borsi őrmestert, hogy egy korty vodkával kínáljon meg a faszolt[2] készletből.  A német őrmester csak összeütötte a bokáját, és már más menekülő, futó emberekre vetette rá magát egy véreb precizitásával, én pedig a félelemtől szinte félájultan nem mertem megkérdezni Borsi őrmester urat, miért vállalt ekkora hazugságot miattam. A választ már vodkakortyolgatás közben kaptam meg, mikor Borsi őrmester úr elmondta, hogy neki sikerült megúsznia azt, amit nekem nem, és nem helyezték harcoló alakulathoz, hanem a „keret” feloszlatásakor rögtön áthelyezkedett a tábori csendőrséghez. - Tudod komám - folytatta bizalmasan -, haza akarok jutni épségben, haza az én családomhoz, az asszonyomhoz, a gyerekeimhez, és nem érdekel, hogy milyen áron, és hány hullát hátrahagyva jutok haza, de haza kell érjek, mert várnak!

- Ekkor jutott eszembe ismét Szabó Szalvátor, aki biztosan nem így gondolkodott, és mivel hazajutása érdekében nem akart hullákat hátrahagyni, ezért ő maradt a hómezőkön valahol hullaként. Ekkor léptem arra az útra, amely kizárta a további életem során adódó lehetőségek kiaknázását, hogy belépjek az Irgalom Völgyébe, ahol gyorsan és könnyen lehet meghalni. De hogyan is vehettem volna észre a lehetőséget, mikor Kapor őrvezető úr alig huszonnégy órával ezelőtt zavart el a bejárattól mint érdemtelent?

- A továbbiakban, kérem szépen, az egész életem így tellett el. Mindig elindultam valahová, de ha valami veszéllyel járt, azt nem vállaltam, hanem olyan dolgokat vállaltam inkább, amelyek nem is voltak az én cselekedeteim. Ezért vagyok most nyolcvan éves, és nem tudom, Kapor őrvezető úr ítélete meddig kísért még engemet.

- Jó cimborám lett aztán a Borsi őrmester úr, mindketten haza akartunk jutni, ezért összefogtunk, és mivel 44-ben már megindult a zsidók deportálása, lágerbe gyűjtése, ismét szükség lett tapasztalt kísérő keretlegényekre, amit mindketten kihasználtunk, mert a frontra nem akartunk menni, hiszen nekünk haza kellett jutnunk. Borsi őrmester úrnak a családjához, nekem pedig a lassan fóbiává változó Eufémiához, de mivel nem voltak tiszták a szándékaink, ezért másképpen lett vége a történetnek mindkettőnk számára.

- 1944 végén levittek minket a szerb-magyar határra, és ott fogadtunk egy Németország felé vánszorgó menetet, melyet a bori táborból hajtottak elfelé a nyomok eltüntetése végett. És elkezdődött ismét a halál útjának kísérése, és sok, nagyon sok halált láttam, kérem szépen. Én nem osztottam a halált, én nem öltem, csak néztem és eltűrtem, hogy mások öljenek. Ha egyszer is felemelem a szavamat ezen embertelenségek ellen, rögtön megtaláltam volna az Irgalom Völgyének a bejáratát, hiszen azonnal lelőttek volna engem is. De én nem vettem észre a lehetőséget, ezért vagyok nyolcvan éves, ezért beszélgetek magával ifjú barátom, és nem a Kapor őrvezető úrral.

- A szerb határtól kísértünk végig egy transzportot Győrön keresztül a sopronkőhidai határátkelőhelyig, ahol a nyilasok adták át a németeknek a megmaradtakat. Minket visszavezényeltek a balfi táborba, ahonnan csak 45 elején indultunk el, de innen már kevés embert kísértünk, mert a menet gyorsasága érdekében a gyengébbeket már a táborban agyonverték a keretesek, de csak ők, én nem bántottam senkit kérem.

- Én csak haza akartam jutni, nem úgy, mint Szabó Szalvátor. De ez akkor még igen nagy nehézségnek tűnt, mert kósza hírekből arra következtettünk, hogy a magunkfajta keretlegények körül is erősen szorul a hurok. Azok, akik már leléptek valahogyan, kérem szépen, beleszaladtak az akkoriban hevenyében felállított népbíróságok ítéleteibe, és bizony sokan az Oktogonon hagyták el a szép, vitézi életet.

- Összedugtuk a fejünket Borsi őrmester úrral, akinek ismét volt mentőötlete, és az ötlet megvalósításához szükséges kapcsolata is, úgyhogy alig adtuk át a balfi tábor vánszorgó árnyékembereit a nyilasoknak, már aznap este egy titkos kommunista sejt vezetőjével tárgyaltunk a barakkok árnyékában. Ez az ember - emlékszem, Babos volt a neve -, egy nyilaspárti agent provocateur volt, kérem szépen, sok kommunistát elhurcoltatott már az elmúlt években, de a kommunisták  még mindig nem fogtak gyanút, olyan ügyesen keverte a lapjait. A kommunistáknál „Fuszulyka” volt a fedőneve, a nyilasoknál pedig „Paszuly”. Kész röhej volt ez az egész kérem, de mi bíztunk abban, hogy az ő hátán kimászunk a bajból.

- Be is léptünk a kommunista pártba még aznap éjjel Borsi őrmester úrral, és Fuszulyka elvtárs megbízásából rögtön elkezdtünk egy listát készíteni az addigi bajtársainkról, hogy majd a már működő népbíróságok elé vitessük őket. És el is vitettük aztán későbben őket a népbíróságok elé, hogy ne tudjanak ránk tanúskodni, és annyit vitettünk el, hogy a végén már csak Fuszulyka elvtárs és Paszuly testvér jelentett veszélyt ránk nézve, ezért aztán őt is elvitettük egy névtelen feljelentéssel Babos néven. Így történhetett, hogy az igazi nevén halt meg.

- Aztán voltak mások is, akik szintén haza akartak menni, és ezért bűneiket elkendőzendő elvitettek minket is a Borsi őrmester úrral. Innen kezdve csak börtönökről, verésekről és kínzásokról tudnék beszámolni önnek, ifjú barátom, de minek? Valahogyan úgy alakult a sorsom, hogy amit eddig tétlenül néztem, azt most mind nekem is át kellett élnem, de nem ez volt a nagy büntetés. A nagy büntetés az volt, hogy körülöttem csupa olyan emberek nézték végig a kálváriámat, akik - igaz nem bántottak soha - csak tétlenül nézték az én szenvedéseimet, mert nekik sem volt más céljuk, mint nekem, vagy mint a Szabó Szalvátornak. Haza akartak jutni, mindenáron. Én is.

- Ezért mikor felajánlották, hogy ha rávallok a Borsi őrmester úrra, akkor nekem amnesztiát adnak és egy állást a Térképészeti Intézetben,  akkor és ottan kérem megesküdtem az ősz királyra, az Istenre, a Népköztársaságra, a Szent Koronára, hogy olyan elvetemült ember, mint a Borsi őrmester, hát olyat még a keretlegények között is ritkán láttam, én mint a mindig kívülálló. És mivel eskü alatt vallottam, hogy mindig kívülálló voltam, az élet gondoskodott arról, hogy eskümnek helyt is álljak. Így lettem aztán a mai napig mindig mindenen kívülálló.

 œ  Ş  

- Megöregedtem, kérem szépen, és nem jó megöregedni. Az ember csak figyeli szinte tudományos alapossággal, ahogy fogy az ereje, minden nap egy észrevehetetlen picit, amely annyira pici, hogy csak a hétvégén veszed észre, hogy a hétfői cekker súlyát már nem tudod hazavinni szombaton. Aztán ismét öregszel egy észrevehetetlen picit, és icipicivel később konstatálja az ember, hogy hétfőn már a boltba sem tud elmenni a kopottas cekkerrel. Így van ez, kérem szépen, így van ez.

 - Tíz évvel ezelőtt, még azért fohászkodtam Istenhez - aki nincs csak működik -, hogy adjon annyi erőt, hogy még egyszer, tényleg csak egyszer és utoljára, hadd paráználkodhassak egy jó nagyot, mint a régi szép időkben. Merthogy igen bővérű ember voltam én, kérem szépen.  Nem teljesült ez a kérésem, ebben az ügyben az Isten nem működött együtt velem… A mostani filmek mindegyikében van ilyen pár perces szexjelenet, és ha néha nézem, tudja, miért várom nagy örömmel ezeket a képsorokat? Hát azért, kérem szépen, mert közben ki lehet menni pisilni.

- És tudja, ifjú barátom, nehéz már nekem, mert nézze, vannak most is fiatalok, szinte ugyanolyanok, mint pár évtizeddel ezelőtt voltak, de ott van az icipici különbség a két generáció között, hogy már nem nekem fiatalok. Vagy látta? Látta ezt a csinos ifjú hölgyet, amint elparfőmözött előttünk illatárban, hasában a babájával, már látszik rajta erősen az állapota, de még nem tolat. Ilyenkor a leghelyesebbek a kismamák. A babájukkal együtt.  A babákkal különben csak egyetlen bajom van, nézem, ahogyan itt a ligetben billegnek a kismamák, ábrándozok a pocijukban lévő babákról, és mindig megkeseredik a szájam íze a biztos tudattól, hogy ebben sem én vagyok a rudas, meg ebben sem én vagyok a rudas, és nézd, azt a harmadikat sem Eufémia hordozza, mert abban sem vagyok rudas.

- Ismét előjön az icipici különbség, amit Eufémia úgy fogalmazott meg akkor és ottan Egerben, hogy én soha nem ettem olyan buktát, amit nekem, csak nekem sütöttek. Elgondolkozik az ember, kérem szépen, ebben a korban, hogy a nyolcvan évem alatt már négy generációt láttam felnőni. És látja azt a kicsiny feketerigót, ottan az ágon - igen ottan, egészen balról -, nos feketerigókból pedig negyven generációt láttam felnőni. S a közös dolog az egész életemben csak az, hogy sem a rigókhoz, sem az emberekhez nem volt soha semmi közöm.

- Látja, ifjú barátom, itt ezen a kicsiny promenádon fütyölnek a rigók, szeretnek a fiatalok, kismamák hordozzák az életet magukban, és én azt mondjam megkeseredetten, hogy semmi sem a régi?  Pedig tényleg semmi sem a régi, kérem szépen. Csak én vagyok  régi, nagyon-nagyon régi, kérem szépen. Én olyan öreg vagyok,  hogy hozzám képest már minden és mindenki fiatal. - Igen!

 -  Nem untatom, ifjú barátom? Na, ha nem, én hiszek magának, és ha füllentett, magára vessen! Képzelje el, régebben, de hogy mikor is pontosan, már nem tudnék hitelesen beszámolni róla, egyszer a munkám során egy faluban a templom mögött betévedtem egy órás boltba. Ez persze így nem precíz, ahogyan elmondtam, mert az órás bolt nem közvetlenül a templom mögött volt, hanem az igazán helyes sorrend úgy volt, kérem szépen, ahogyan az Isten - aki nincs, csak működik - és az Élet kialakította azt nagy bölcsen.  Aztán az is lehet, ifjú barátom, hogy a kettő - már az Isten meg az Élet - az ugyanaz, de akkor megdől a teóriám, mert az Isten az nincs, csak működik, az Élet meg van, és néha mégsem működik.

- Belezavarodik ebbe a teológiába a magamfajta öreg esze, inkább menjünk, és igyunk egy kiscsersznyét a kocsmában!  Furcsa egy fiatalember maga, hogy előbb az órás történetét akarja hallani, de hát legyen, mondom tovább, addig meg szomjazunk, kérem szépen, nincs ez másképpen. Szóval, ahogyan az Életisten kialakította, a templom mögött közvetlenül a piac volt, mert étel nélkül nincs élet, és élet nélkül nincs Isten. Utána következett a kocsma, mely a feledés, a menekülés  helye a rossz és jó idők elől, és csak utána következett az órás bolt, melyben lévő szerkezetek hivatottak voltak mérni a jó és rossz időket egyaránt.

- Kissé levágták az épület sarkát, ott volt a bejárat, és már nem  emlékszem, miért is mentem be oda. Geiger! Igen, így hívták az órásmestert, hogy Geiger, a keresztnevére nem emlékszem már, kérem szépen, ottan görnyedt a pulpitusa mögött ugyanúgy, mintha negyven évvel ezelőtt mentem volna be a boltba, vagy húsz évvel később. Az órások már csak ilyen görnyedős szakmát választottak, kérem szépen. Az öreg órás csak felpislantott az üvegkalickája mögül, hümmentett egyet köszönésképpen, és szótlanul dolgozott tovább. A fal mellett négy kárpitozott szék állott, de leülni mégis nehezen lehetett, mert tele voltak pakolva régi lim-lom órákkal, alkatrészekkel, szerszámokkal és ismeretlen rendeltetésű dobozokkal.

- Nesztelenül leültem egy kis üres helyre, mely pontosan két szék közé esett, így két félszéken igen kényelmetlenül ültem, de nem zavart ez engem, kérem szépen, mert nagy-nagy nyugalom fogott el engem. Nézegettem a falon függő órákat, hallgattam a ketyegésüket, tikk-takkolásukat, az állóórák megfontolt lépegetését és zengő ütéseit. Csak nagy sokára tűnt fel, hogy nincs a boltban két óra, amely azonos időt mutatott volna. Csóváltam a fejem, mondtam is magamban, hát ez meg milyen órás, hogy nem figyel, nem törődik ezzel, hiszen az órásoknak ez a legnagyobb reklámjuk, hogy az üzletükben lévő órák mind egyszerre és pontosan járnak.  De szóvá tenni nem mertem.

- Nézelődtem tehát szótlanul tovább, az öreg órás tovább görnyedt a szerkezetei fölött, mikor megpillantottam valamit. Én már sok rondaságot és giccset láttam életemben, de ez az órának csúfolt szerkezet, ami kissé félreesően volt felakasztva, a harmadik szék támlájától pár centire, ez, kérem szépen, maga volt az iszonyat. Úgy képzelje el, ifjú barátom, hogy egyszerű deszkadoboza volt, aminek az elejére egy négyszögletes, méretében nagyobb előlapot helyezett el a régi mester, kis üvegajtóval. Az előlapon aztán volt kakas, papagáj, páva, amint fölszáll a vármegye házára, mondom, elmondhatatlanul ronda volt az egész. A doboz hátulján, a felső részen, egy virtigli biciklicsengő volt felsrófozva, kérem szépen, és ezt verte egy bunkós szeg minden órában.

- Lógtak a súlyok a láncokon, de az óra állt. Sokára vettem a bátorságot, hogy megkérdezzem a mestert, hogy rossz ez az óra, vagy csak elfelejtette felhúzni. Meglepő volt a válasza, közölte velem fejét sem emelve fel, hogy ő soha nem felejt el semmit, s azért nem húzta fel, mert nem akarja. És még megérdeklődte kérem, hogy én miért érdeklődöm? Mondottam volt akkoron neki ottan, kérem szépen, hogy ilyen órát még soha nem láttam - persze jelzőt nem mertem használni -, és megvásárolnám, ha tudnám, mégis miféle luciferi szerkezet ez itten?

- Ekkor emelte fel a fejét érdeklődőbben, aztán lassan felállt, hallatszott az öreg, elkopott izületek kattogása, nyikorgása, pattogása olyannyira, kérem szépen, hogy már-már elnyomta az üzletben lévő muzeális órák kattogását, nyikorgását, pattogását.  Kezébe vette a sátáni szerkezetet, megsimogatta, szelíden rám nézett, és így mesélt nekem sok-sok időn át. Tudja uram, ezek igen régi órák, a múlt század elején tömegesen árulták vásárokon, piacokon, nem volt olyan sváb porta, amelyiknek a konyhájában a fedőtartó és a háziáldás között ne lógott volna a falon egy ilyen „Bauerstunde”. Így mondta, hogy „Bauerstunde”, és mesélt az 1910-es, 20-as évek világáról, a tárgyakról, az emberekről, az emberek életéről, vágyaikról, terveikről.

Arra gondoltam, megveszem ezt az órát,  de az órás nem javasolta. Kisebb hibája is volt, egy-két alkatrészt kellett volna pótolnia, és tapasztalata szerint ezeknek a régi időmérőknek olyan kényes ízlésük van, hogyha egy idegen alkatrészt kapnak, úgy érzik, mint az ember, aki az elvesztett lába helyett műlábat kap. Mozogni mozog tőle, csak nem az övé. Tudja - mondta bizalmasan-, ha az ember felhúzza az órát, és meglöki az ingát, a vén szerkezet nagyot hördülve életre kel, és szülni kezd. Az idő képlékeny vattapaplanát katonás glédába állítja, másodperceket, perceket, órákat hoz világra, és az inga egyetlen egy lengése után már gyilkol is. Az első lengés után megöli az első másodpercet, aztán a másodikat, harmadikat. A soron következő órák pedig bánatosan nézik, ahogy fogy az idejük, aztán elmúlnak ők is. Az elhunyt órák aztán napokat fogyasztanak sovánnyá, a napok heteket, hónapokat, éveket. Jár az óra tikk-takk, tikk-takk, s öli monotonon a belehúzott Időt - merengett el a mester.

Bevallom, megriadtam. Az ember izzó szeme elé mintha köd ereszkedett volna, amiből az én számomra érthetetlen, ismeretlen lelke költözött volna. Még jobban magához ölelte azt az ocsmányságot, és így folytatta: - Vannak szerencsés szerkezetek, Uram, melyeket csak egy napra lehet felhúzni, de itt van például ez az öreg-öreg állóóra, talán havonta ha hozzá kell nyúlni.  Fiatalabb korukban még örülnek a saját hangjuknak, szinte részeg örömmel csengetnek, kakukkolnak, zengnek harangjátékot, csörögnek, zörögnek.  De minden óra lelke elfárad egyszer - súgta meg a titkot -, és lelkesen folytatta: - Már örülnek, ha megfeledkeznek róluk, a súlyuk a láncokon leér a földig, és megállnak az ingák. Ilyenkor nagy tanakodás kezdődik az Időben, most akkor mi lesz a soron következő percekkel, órákkal?

- S a vén, álmos szerkezet csak reccsen egyet, és szeretettel mondja: „Ők életben maradnak. Őket nem mértem le, nem lengtem ki, senki nem számol velük el, nem adnak nekik nevet. Nem lesz belőlük hat óra, vagy hét óra, egyszerűen csak elmúlt idők lesznek az idők végezetéig.” Nekem az ön öreg Bauerstundéja azt súgja, hogy nem szeretné, ha megjavítanám. Pedig nincs is nagy baja, talán egy kis tisztogatás, olajozás, egy srófot kéne meghúzni, de nem akarja! Azt súgja, belefáradt a gyilkolásba, a monoton számolásba. Szeretne megpihenni, csendben lenni, csak úgy céltalanul lenni, lógni a falon, álló ingával, csüggedt láncokkal, soha többé meg nem zendülő harangjátékkal.

- Hát ezért mondom én magának, uram, hogy nem javítom meg ezt az órát. Ha meg akarja vásárolni, azt lehet, de csak két feltétellel. Az első, hogy megfizeti a vételárat, a második, hogy megígéri nekem, ha hazaviszi, soha nem húzza majd fel. Akassza fel a helyére, és hagyja meghalni békén, csendben. - Megdöbbenve hallgattam a mestert, és zavaromban csak hebegve mondtam: rendben van, én hazaviszem, nem húzom fel, és nézem, ahogyan várja a halálát, ahogyan reménykedik, hogy elérheti ő is az Irgalom Völgyének a bejáratát.

Ebből a célzásból viszont az órás nem értett semmit, ezért folytattam sebesen, hogy akkor az első kritériumnak is megfelelhessek, mi az ára ennek a lélekkel rendelkező mechanizmusnak? - Drága, nagyon drága - mélázott a mester -, nem is tudom, van-e ilyen lehetősége, ennyi kincse? Mert uram, én nem pénzben kérem az ellentételezést, nekem már nem kell pénz, mire is költeném? Tehát ne nekem fizessen, hanem az órának, és adjon vételárként a saját életéből egy-két órát az órának! - Nem tudtam, hogy bolond, kérem szépen - én órásnak néztem -, hiszen minden körülmény erre vallott, de ezen dolgokat már nem tudtam elmondani, mert elindult, ömlött belőle a szó.

- Látja, én az egész életemet ebben a műhelyben éltem le. A falon lévő, az asztalon meghúzódó, avagy terpeszkedő órákat vásároltam, de vannak itt olyanok is, amikért nem jött a gazdájuk. Lehet, nem volt pénzük, vagy az ő belső órájuk is megállt már örökre. Nem tudom, nem tudom… Amelyik óra nem akarja mérni tovább az időt, hasonlatos ahhoz az emberhez, aki nem akar már tovább élni.  Mert nézze meg például ezt az öreg órát! Először lassulni kezd, késik, mint az öregedő ember. Aztán meg-megáll néha, és elfelejt dolgokat, például nem üt ki a tizenegy órából csak kilencet. Az embert ilyenkor orvoshoz visszük, és gyógyszert adunk neki, az órát pedig elvisszük az Idő Műhelyébe, ahol olajozzák, portalanítják, és cserélgetnek rajta ezt-azt. Az öregember ha tudna sem akarna már emlékezni, az öreg óra pedig egy új szerkezettel sem akar már időt gyilkolni. Mert kérem, az ember és az óra lelke egyre jár!

  Ivott egy korty vizet, nagyot sóhajtott, arcán a pergamen kissé megtüzesedett, majdnem olyan volt, mint az élő bőr. Mikor én kicsiny gyermek voltam - folytatta lázas lihegéssel -, szüléimtől mind csak azt faggatóztam, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Én tűzoltó, rendőr, katona meg kukás szerettem volna lenni, meg mozdonyvezető, meg persze vadakat terelő juhász, sőt néha titokban a „Rákóczi Hadnagya” is, ők pedig orvost, ügyvédet, professzort, bankárt mondtak nekem, hogy az leszek. Ők nem azt mondták el nekem, ami én szerettem volna lenni, hanem az ő álmaikat mondták el nekem, amit nekik nem sikerült megálmodni, és az ő arcaikat szerették volna az arcom helyén látni, mely arc nekik nem adatott meg a saját tükrükben.

- Leéltem egy életet, és most, az utak végének porát látva úgy érzem, talán nem is kellett volna felnőnöm. Nem az lett belőlem, amit én akartam, és az sem, amiben ők látták volna boldogságomat, hanem egy mutáns, az álmok egy elképzelhető variánsa. Ez lettem? Ez lettem! Órás lettem. Felneveltem belőle a gyerekeimet, éltem és élni hagytam. De könyörgöm, uram, az óra lelkének még választása sem volt, erre gyártották, ezt tette, amíg tudta tenni. És most kérdezem én: engem mire „gyártottak?” Mi végre? Hogy megfelelő ember legyek más álmainak pótlására, vagy az én álmaim megvalósítására? Hiszen egyik sem sikerült!-

Nagy lélegzetet vett, próbált megcsillapodni, a homloka verejtéktől csillogott, már féltem, rosszul lesz. - Az is közös dolog az órában és az öregemberben - folytatta elhúzott hangon-, hogy mindkettő elfárad egyszer. Én is, az óra is. És azok is, akik nem elfáradtak, hanem csalódottak, mert nem lettem olyan, ami az álmaikat pótolhatta volna. S csalódásaik közben anélkül, hogy tudtak volna róla megölték az én vágyaimat is.  Most hogy megöregedtem, ismét kérdéseket teszek fel azoknak, akiknek réges-régen tettem fel a nagy kérdésemet. De a kérdésem már más! Most az idők elmúltával azt kérdezem, milyen voltam én kicsinek, kiszolgáltatottnak, álmokkal teli lévőnek, mert én nem emlékszem.

- Kérem, mondják meg a választ! Azok, akik élnek még közülük, és azok is, akik már meghaltak. A válasz fontos, nem az, hogy élő, avagy holt ember mondja. Mert ez az egyetlen igazán lényeges válasz a sok millió közül, amire várok! És mert e két kérdés között fogyott el az életem! Hasztalanul, avagy hasznosan, minőségében jó, avagy minősíthetetlen formában, ez már lényegtelen. A lényeg, hogy elfogyott, és már arra sem emlékszem, hogy mi akartam lenni, és arra sem szeretnék emlékezni, hogy mivé lettem! Az öregedő embernek nézze meg a mozgását! Lassul, lassul, mind több és több idő kell neki a döntéshez, a véleménynyilvánításhoz, az elhatározásokhoz, a mozdulásokhoz, öreg, öregszik, még öregebb, és neki már nem kell semmi más, mint több idő, még több idő, rengeteg idő, ami nincs! Ezért megáll. Az óra is, de őt újra indítják, mint némely öreget. Pedig mindkettő csak mozdulatlanságra vágyik, mert már tudják, hogy az időt csak úgy lehet legyőzni, ha mozdulatlan vagy, mert a mozdulatlanságban nem létezik az idő. -

Fáradtan felállt, s némán elkezdte sorra járni az órákat. Kinyitotta a nagy állóórák ajtaját, és óvatos kézzel megfogta az ingát. Kicsit tartotta, mintha a haláltusa utolsó rángásait akarta volna leföldelni, aztán lágyan becsukta az ajtót. A falakon lévő faliórákhoz kicsiny sámlit vitt, és erről folytatta tevékenységét, majd az asztali órák következtek. Kíváncsi voltam, miként állítja le ezeket a felhúzós masinákat, ezért feszülten figyeltem. Óvatosan fogta meg a felhúzó fület, és érzéssel az ellenkező irányba tekerte. De nem is tekerte, inkább csak nyomta enyhén, amitől a ketyegés kezdett lelassulni, a hangja halkulni, majd kis idő után, amit már nem mért senki, beállt a csönd.

Napokkal később otthon én is megpróbáltam, és sikerült, mint ahogyan sikerülhet mindenkinek, akinek van egy régebbi vekkere. De ott és akkor csak ámulva figyeltem, amint egymás után szinte megfojtja az órákat, nem ridegen és kegyetlenül, hanem mintha az eutanázia könnyes szemű zászlóvivője lett volna. Mikor a műhelyben felsírt a csend, behajtogatta az ablaktáblákat, leoltotta a műhelyasztal kis lámpáját, és az üzlet mennyezeti csillárját. A csend beburkolózott a sötétség paplanával, és elkezdte aludni jól megérdemelt örök álmát. Én pedig ebbe a csendbe burkolózva, kisompolyogtam új szerzeményemmel az öreg órás boltjából.

Az utcán megnéztem a karórámat. És elmosolyodtam a vén órás ravaszságán. Anélkül, hogy tudtam, akartam volna, csak kifizettette velem a vételárat. Pontosan két óra hosszat voltam az üzletben… Otthon, a konyhámban óvatosan akasztottam helyére a Bauerstundét, és meg sem próbáltam elindítani. Ültem a csendben a lócán, néztem a néma órát, s már majdnem azt gondoltam, hogy sikerült megállítanom az időt, mikor meghallottam a szívemet. Jaj, miként dobogott, dobolt, lüktetett ez az Isten teremtette belső óra! Hallgattam a ritmusát, és éreztem, hogy kicsit siet - mert kilencvenet ver hetvenkettő helyett -, s én milyen tudatlan vagyok, mert nem tudom beállítani. Az is eszembe jutott, milyen kár, hogy nincs rajta inga, akkor megállítanánk a rossz órákra, percekre, aztán újra meglöknénk, ketyegj, járj tovább a jobb időkben, de tulajdonképpen mindegy, hogy rossz, avagy jó időt mér, monotonon fogyassza az időmet.

És igazat adtam az öreg órásnak. Ha nem mozdulsz, nincs idő. Ha nincs idő, nincs tér. Ha nincs tér, nem is tudsz mozdulni. És megölted az időt, mely eddig csak téged gyilkolt, de már nem teheti tovább. Az óráknak és az igazán öregeknek négy lételemük van: a tér, az idő, a mozdulatlanság, a végtelen. Ez az örökkévalóság. Ülök a lócán, a falon az én mozdulatlan Bauerstundém, és örülök az örömének. Egy pók kapaszkodik fel rá, és lassan elkezdi befonni az időtlenség hálójával, amelyik elfeledteti velem, ővele, mindenkivel a késéseit, a félreütéseit, az inga sántításait. Ülök a lócán, és arra gondolok, ha most kimerevednék, méltó társa lehetnék időm mérőjének, de nekem ki felejtené el a késéseimet, botlásaimat, félreszavaimat, hamis hangjaimat?

A gondolattól dobol a vér az agyamban, hallom a szívem ütéseit, és ezzel együtt hallom egyre gyakrabban a késéseit, a tétova meg-megállásait is. De nincs félelem bennem. Tudom, ha megadom az óra lelkének azt a kegyelmet, hogy nem indítom újra, akkor én is elérem a belső órám leállása után azt, amire kicsiny koromtól vágytam, amit mindig szerettem volna elérni, nem tudatosan,  de rejtett csatornákon keresztül mindig bennem lüktetett: a tér, az idő, a mozdulatlanság, a végtelen gyermekkincses birtoklását, melyet úgy hívnak, hogy vágy a jóra. Péter! Geiger Péter! Igen, eszembe jutott, így hívták az órást. Ah, fiatal barátom, micsoda memória, micsoda memória, ha szomjas az ember!

œ  Ş  