„…miként ébreszd őket, barátom,

               kik éltek őseink korában

               s kiket nem ért már senki sem,

               mert egy kakasszóval korábban

               rebbentek szét a semmiben…”

(Faludy György: A vadkacsa)

            II.

         Abba a korba értem, amikor az embert már nem érdekli a saját temetése.        

        Nekem – megmondom őszintén – akkor régen furcsa volt, hogy a Mi­ci hagyta magát így felfúvódni, alaktalanná, deformálttá válni. Ma már nem furcsállom. Megértem. Nem hagyta el magát a Mici, nem egyfajta nemtörődömség volt ez ma­gával, avagy a környezetével szemben, egyszerűen csak nem ér­de­kel­te. S milyen igaza volt. Életében lényeges volt a lényegtelenben, és lényegtelen a lénye­ges­ben. Aztán rájöhetett az újabb titokra. Amorffá válni, szublimálódni, elillanni, mint a kámfor…

        Lényeges elemnek lenni a lényegesben. S lényegtelennek a lényegtelenben… Talán emiatt a felismerés miatt büdösödött olyan sokáig…  Nem könnyű dolog a halállal alkut kötni. Sőt azt is mondhatnám, hogy lehetetlen, mert nem az az alkuvós fajta. Némelyek azt mondják, olyan nehéz meghalni. Mások azt mond­ják, olyan nehéz könnyen meghalni. Meg szépen…! Szegények, vajon mit érthetnek ez alatt?

        A legnehezebb dolguk azoknak van, akik nem akarnak sem szépen, sem gyorsan, sem könnyen, hanem egyszerűen csak nem akarják az éle­tet. No, ezeknek teljesen halálszaguk van már, és a halál az ilyet nagy ív­ben elkerüli, mert nem szereti a saját szagát. Korán eljött a Micihez is, de hiába reménykedett a Mici, nem érte jött, hanem csak kerülgette, lecsapott előtte, mellette, néha mögötte, de a Mici az nem kellett neki.

        Miután elvitte a férjét, a Tisztességes Kereskedő idősebb fiát, ugyan­e­zen marokszedő mozdulattal egy év alatt ellopkodta a pe­res­ke­dő test­vé­rek életét is, ezért a Mici kis lélegzethez jutott kicsiny árva fi­á­val. Volt annyi ájer ebben a kis lélegzetben, hogy nyolc év múlva a ki­csiny fiacskája minden egzáment sikeresen letéve már önálló keresetre tett szert, ezzel is támogatva édesanyját, a Micit, és saját tétova első lép­teit az életének útján. Ezek a tétova léptek aztán minden nappal biztosabbá, fér­fi­a­sab­bá, céltudatosabbá értek, amin nem is csudálkozott senki, mert ezen lép­tek a céljukat tekintve mind egy irányba, a szomszéd falu most ki­ne­vezett szösz­ke tanítónőjéhez vezettek, ki maga is szinte csak futri lyány­ka volt azon időkben.

        Sokat mosolygott akkoriban befelé a Mici, látván fiának izgő-moz­gó örök koslatását izzó vágyainak nyomába. Persze sokáig nem mosolyoghatott, mert neki nem mosoly sza­ba­tott ki élete hosszú útjára, és nagyon hamar beleharapott a vadkörtébe, mi­kor a már alvó fia elemózsiás kosárkájából 10–15 szem sárga ring­lót ko­tort össze annak aljáról.

        Összeomlott ekkor a Mici, mert világossá vált számára, hogy ezek a sárga ringlószemek elviszik az ő piciny fiacskáját egy olyan világba, ahon­nan őt már egyszer kiakolbólintották azon tény alapján, hogy nincs pén­ze. Ismét érezte a mézédes ringló ízét az ínyén, amint a hazafelé ve­ze­tő, szégyennel kísért úton kilométerenként evett egy szem, az udvar po­rából felvett ringlót. Tíz szem ringlót evett akkor egész nap.

        Reggel aztán elment Emerus Stencl esperes-plébánoshoz, minden nyá­jaknak őriző pásztorához, és tanácsot kért tőle, hogy miként le­het­ne megakadályozni ezt a szégyent, hogy az ő fia a nagy tiszteletben ál­ló jogtudós lányának kezéért rajongjon, mikor élete nagy meg­a­láz­ta­tá­sa pont azon a portán esett meg vele, ahol – mint azt már mindenki tud­ja – az a nevezetes ringlófa áll. Joviálisan mosolygott az Isten embere báránykájának panaszos bé­ge­tésén, és felvilágosította a Micit, hogy a nagy tiszteletben álló jog­tu­dós már csak Isten előtt állhat esetleg nagy tiszteletben, merthogy ott pró­kátorkodik most saját peres ügyében, mivelhogy már egy éve is an­nak, hogy meghalt.

        – Hatféle rák marta, meg azoknak mellékzöngéi – bólogatott de­rű­sen az Isten embere –, amiben az a jó, hogy el is bandukolt két rövid hó­nap alatt az égi tárgyalóba. A felesége, aki igen istenfélő asszony volt, egyszerre kapott kegyelmet és büntetést. Kegyelmet, mert egy hó­nap alatt utána halt a nagy jogtudósnak, és büntetést azért, mert most fe­lülről nézheti az árván itthagyott gyermekük vergődéseit. Nagyon elámult ekkor a Mici a sorsnak eme ténfergésein, el­gon­dol­kodva felkéredzkedett egy fát szállító szekérre, és átment a szom­széd faluba megnézni még egyszer utoljára megszégyenülésének szín­helyét.

        Mozdulatlanul állt sokáig a ház kapuja előtt, maga a ház elhagyott volt és néma. Valaki elment mellette, és meg sem állva odavetette:

        – Itten hiába vár, jóasszony. A sok tiszteletnek örvendő jogtudós már meghalt.

        – Meghalt! – riadt meg akkor a Mici. – Pedig volt pénze, és mégis meg­halt! Lám, nekem nem volt pénzem akkor sem, most sem, és mégis élek. És a férjem testvéreinek is volt pénzük, mégis az enyémet is akar­ták, és meghaltak ők is.

        A régen elmajszolt ringló mézédes ízét érezte a nyelvén szétfutni, mi­kor kimondta hangosan is a szót:

        – Meghalt!

        És még egyszer és majd még százszor:

        – Meghalt! Meghalt! Meghalt!

        Nem tudott betelni a bosszú és a káröröm egy szóban esszen­ci­á­ló­dott igéjével, ezért már ő állított meg arra menőket, és érdeklődött ud­va­riasan, hogy vajon mikor van ügyfélfogadása a nagy jogtudós úrnak, mert neki peres ügye lenne.

        – Nem mondja! – csodálkozott a válaszokon. – Tényleg meghalt?

        És olyan édes érzés volt más szájából is hallani:

        – Igen – válaszolták neki –, rövid idő alatt, és igazából meghalt a jog­tudós úr, legyen neki könnyű a föld!

        Komor, gyászos arccal, a szívében tiszta derűvel kiment a te­me­tő­be, és sok keresgélés után ismét ott állt a nagy jogtudós előtt a régi, meg­szégyenült Mici. Hosszan nézte a súlyos márványlapot, az égbeszökő méregdrága, fe­kete obeliszket, és halkan sziszegte maga elé:

        – Hát még itt is volt pénzed, nagy jogtudós, még ide is elkísért a gő­göd! De lám, kitoltál magaddal, mert a pénzedért súlyos már­vány­töm­böt kaptál, és súly ez a te melleden. Nem lett könnyű számodra a föld, ahogy azt a parasztok kívánják neked. Tudod, arra gondolok, ha elvállaltad volna a pört kisebb fizet­sé­gért, akkor is meghaltál volna az Úrnak akaratából – vagy ke­gyel­mé­ből, ezt nem tudom –, de nem tellett volna márványkőre. Nem nyomná a melledet, föld lenne csak rajta, tiszta humusz, amibe a parasztok ár­vács­kát ültetnének, és én is hoznék neked erdei ibolyát, mert azt tudok lop­ni, mert venni nem tudok, tudod, azért, mert most sincs pénzem.

        És akkor a Mici visszaballagott az elhagyott házhoz, benyúlt a ke­rí­tésen, és nehezen szuszogva, egy bot segítségével összekotort az ud­var porából tizenegy szem mézédes, sárga ringlót. Gondosan megtörülgette mindet, aztán visszaballagott a temetőbe. A legszebbet, a legérettebbet, melynek héját átszúrta már a mézga, rá­helyezte óvatosan a vakítóan fehér márványlapra.

        – Mikor nem segítettél nekem, nagy jogtudós, akkor elhoztam a por­tád porából tíz szem ringlót, mert nagyon éhes voltam, és még gya­lo­golnom kellett tíz kilométert, és ezért vittem az útra magammal ezt a bő­séges kosztot, és megettem kilométerenként egyet. Nem szeretnék adósod maradni, ezért hozok a sírodra minden al­ka­lommal egy szem ringlót, mikor meglátogatlak. És még kilencszer fo­gok eljönni, hogy ne legyen tartozásom. Hát csak majszolgasd, és nyugtalankodjál csendesen! – fejezte be orá­cióját a Mici, és elindult ismét a hosszú tíz kilométeres úton ha­za­fe­lé, és kilométerenként megevett egy ringlót.

        A mindig tébláboló és ténfergő sors azonban nem adott neki lehe­tő­séget, hogy fogadott zarándokútjait bevégezze, mert mikor hazaért, a fia sugárzó arccal fogadta őt.

        – Jöjjön már, lelkem Édesanyám, jöjjön már, de nehezen vártuk! Mer­re kóricált maga ilyen későig? No, jöjjön már, had’ mutatok be va­la­kit Édesanyámnak!

        Zöld erdészruha volt a fián, tollas, jelvényekkel ékesített va­dász­ka­lap, sugárzott az arca, és átölelve anyja vállát, így mondta, amit mon­dott:

        – Édesanyám! Nagy hírem van, had’ mutassam be szerelmemet, az én nagy kincsemet, akit szeretek teljes szívemből, és ő viszontszeret en­gem teljes szívéből.

        És bemutatta a Micinek a lócáról felhúzott leányzót, akinek fehér volt a bőre, mint a gödölyének, vakító kék a szeme, és szőke haj­zu­ha­ta­ga jóval túl ért a derekán.

        – Ő lesz a feleségem, Édesanyámnak kislánya, a gyermekeim any­ja! – sugárzott a fia. – Árva leány ő, Édesanyám, se’ kutyája, se’ macskája, a szülei ko­rán meghaltak váratlanul, hirtelen. Jogtudós volt az édesapja, akinek az iro­dája a szomszéd faluban van, és olyan sárga ringló van az ud­va­rán, mely egyetlen ritkaság az egész vidéken. De erről mit sem tudhat Édesanyám, nem volt nekünk pörünk, per­patvarunk soha senki ember fiával, meg Édesanyám sem lépte át a fa­lu gyepűjét soha, mióta Édesapám meghalt.

        – Tanító néni különben, gyermek- és erdészszerető leány! No, ölel­jék meg egymást, és kérem, fogadja szívébe a leendő unokái any­ját! Mert a maga unokái, Édesanyám, azok lesznek a mi folytatásaink – böl­cselkedett a fia, és tuszkolta két szerettét egymás felé. Akkor a Mici hidegen megcsókolta két arcát a tanító kis­asszony­nak, és közben azt gondolta: Unokák! Folytatás! Hát fel fog támadni az a gané? És pont az én fi­am támasztja fel? Sötétedett már, és a fia kiment befogni a szolgálati hintót, hogy ha­za­vigye szerelmét a tíz kilométerre lévő faluba.

        Mikor elbúcsúzott a lány, a Mici a fia elemózsiás kosárkájából ki­vet­te a maradék sárga ringlót, és a lány kezébe adta.

        – Hosszú az út hazáig – mondta –, tíz nagyon hosszú kilométer. Egyél közben ringlót. Úgy hasznos, ha beosztod. Kilométerenként egyél meg egyet!

        – Mire jó ez? – kérdezte a lány.

        – Semmire – válaszolta Mici mély meggyőződéssel.

        – De Édesmama, ha semmire nem jó, és mégis ajánlja, akkor mi el­len jó?

        – Az emlékek ellen! – kongotta Mici akkor az ő lelke hangját.

        A fiatalokat elröpítette a két jó ló és álmodó szívük, a Mici pedig le­rogyott a lócára, és mereven nézte a spór fölötti falvédőt. Betévedt a lámpafényre egy éjszakai lepke, cél nélkül röpködött a szű­kös térben a lámpa körül, a homályos sarkok felé, aztán megpihent a falvédő bal felső sarkán. Nézte a lepkét a Mici, mereven nézte, sokáig nézte. Olyan látó volt akkor a nézése, olyan hideg, olyan ridegen meg­kö­vült, hogy a lepke soha nem tudott elrepülni onnan többé. Belefagyott akkor a lepkébe a Mici lelke, így lett a Micinek az idők vé­gezetéig lepkelelke.