II. rész

A remény fészke

     1999 ősze

     Póka Károlyné sz. Perlaki Zsófia nehézkes, lassú léptekkel men­de­gélt hazafelé.

     Emelgette lábait, mint a gép, haladt is valamennyit otthona felé, de na­gyon nehezek voltak ezek a lépések. Mintha mézben, avagy kelt­tész­tában járt volna.

     Előre tette a lábát, rálépett, de a másikat már fogta valami, ami nem engedte délcegen, fürgén, apró, kiszabott lépésekkel haladni.

     Így hát alig haladt, és menése vánszorgássá változott.

     Kissé megszusszant Lutykó úr hentes üzlete előtt, és a mindig für­ge­ szemű Lutykó Gizellának ez alkalmat adott arra, hogy kiröppenve a pult mögül, asszonyos beszélgetést kezdjen Zsófi nénivel.

     – Hát elment a férje, Zsófi néni?

     És Póka Károlyné sz. Perlaki Zsófia csak fáradtan bólintott reá.

     – Látja, Zsófi néni, az én uram, a Zsigmond, az is akart volna men­ni, én nem is tudom, mi ütött az én uramba akkoron, mikor hallotta a hírt itten a bótba’, hogy a kanonok úr, meg a Dabi bácsi elmegyen a gó­lák után.

     – Na, ne szaporítsam a szót, mondja nekem, te Gizella, mi lenne, a ha a sok sódar, disznó, meg ürü után én is utána néznék a madaraknak is, hátha lendítene az üzleten?

     – De én rögvest eszembe vettem, Zsófi néni, hogy csak kur­vál­kod­ni akar ismét menni, hát megállítottam rögvest az én Zsigmondomat, és bevittem neki tíz libát a hátsó kertből.

     – Mondom, vagyon itten elég liba, meg szárnyas, gólyahúsra meg sen­ki nem kíváncsi az emberség életfolyamodványában.

     – Nos, eztet mondtam én neki.

     – Meg aztat is, hogy, te mán megcsináltad, a sáregresi te­he­nes­lányt, elég lenne a madarászásból, Zsigmond! Továbbá – folytatta Gi­zel­la…

     De ezt már Póka Károlyné sz. Perlaki Zsófia nem hallgatta végig. Ar­­ra gondolt, hogy milyen áttetszőek, meg- és visszafordíthatatlanok az utak, hiszen amikor fél órának előtte elment az állomásra, úgy hogy az öreg – magában így nevezte mindig a nála tíz évvel fiatalabb férjét – ne vegye észre, mert abból baj származott volna.

     Fájdalom volt a lelkében, mert elment tőle az, aki „Ő”.

     De azt is tudta, ill. csak sejtette, hogy Őt irányítani, befolyásolni nem lehet, és ha észrevenné, hogy kikíséri-elkíséri, jóvátehetetlen nagy hibát követne el.

     Belenyugodott lelkének súgásába, és csak távolról nézte a fel­ka­pasz­kodó „öreget” a kicsiny tisztelendővel nyomában.

     Istenem, de régen volt.

     Az öreg már tényleg öreg, a kicsiny papocska meg kanonok.

     Nem volt már több dolga.

     Piciny időig nézte az utolsó vagon piros lámpáját, s aztán még so­ká­ig a semmit. Ürességet, magát az űrt, amit elvitt a vonat.

     A vágy?

     A Barangolás kényszere?

     Ugyan, ki tudja ezt már?

     Most meghallgatván Gizella szavait, döbbent rá, hogy mi a kü­lönb­ség a valóság, a pletyka, a beszélgetés, és az űr között.

     Semmi.

     Mindennek egy a célja-vágya, hogy ne legyen űr körülöttünk.

     Zsófi néni lassan ért léckerítéséhez, benyomta, szeme végigvillant a portán, jobbra a nagyházban minden aludt, balra a kisházban pis­lá­kolt valamely fény.

     Odament, a fényhez. Vagy az után ment, amit fénynek látott?

     Ki tudja már?

     A spórban egy göcs siratta utolsó perceit, a platni még meleg volt, a ler ajtaja nyitva, minden elmosva, elmosogatva, ragyogó rend, tisz­ta­ság mindenütt.

     Rakni kéne a tűzre – gondolta Zsófia, aztán görcsbe rándult a gyom­ra – kinek, és miért?

     Hagyta a tüzet, kiment az udvarra, és egy pillanatig eszébe jutott, mi­lyen jó, hogy végre egyedül van.

     Nem kell palacsintát sütni, kukoricát főzni, buktát sütni, al­ma­kom­pótával és citromfűvel.

     És nincsenek gyerekek, akik nem az ő gyerekei, és nincs senki, aki­nek meg kéne felelni már.

     Megnyugodott.

     Kiment a kisház ajtaja elé, beszívta a por illatát, ami az ő létének-lé­tezésére rendeltetett pora volt.

     Felette csillagok világítottak, de ezek e csillagok most mások vol­tak, mint amikor Póka Károly jött meg az életébe.

     Ámulva nézte az eget Zsófi néni, miként változhat meg az ember szem­lélete attól, hogy valaki megjön, vagy valaki elmegy?

     Ténfergett még picit a kisházban, elmosta a tiszta hamutartót, de mo­sogatás közben annyira hiányzott valami a lelkéből.

     Csak egy mondat.

     És ez annyira hiányzott neki, hogy ki is mondta, az immár néma ház­ban:

     – Na, maga Póka Károly, esmég telebüdösítette, meg koszlotta a por­tát, nem beszélve a sörszagáról!!

     Néma csend volt a mondat után!

     Nem tiltakozott senki, nem vitatkozott senki, csak csend volt a kisház­ban.

     Akkor Zsófi néni általment a nagyházba, és próbált nyugodni.

     Álom jött a szemére, melyben Póka Károlynak tett vallomásai vissz­hangzottak térben, időben és tettekben.

     „– Én szinte a kastélyban nőttem fel, ha nem jönnek az oroszok, meg a demokrácia, akkor sem tudom, jobb lett volna nekem, vagy sem. A gróf úr anyámat hozzáadta egy Perlaki Gáspár nevű nincstelen dzsent­rihez, aki adta a nevét anyámnak és nekem, aztán a kelengyével meg sem állt Párizsig. Azóta sem láttuk.”

     …Aztán a „nászéjszakájuk” Dabi bácsival…

     …akkor ment be Póka Károly először a nagyházba. Póka Károly sze­rette volna, hogy soha meg nem ismert anyja melegéhez bújjon vé­dett­ség-igénye nyomán, és Póka Károlyné, sz. Perlaki Zsófia szeretett vol­na, a soha meg nem ismert apjához bújni gyermekkori ki­szol­gál­ta­tott­ságának vélelme miatt. De nem lehetett. Akkor még nem lehetett.

     Ezért maguk közé vonták a gyermeket, mint csonkulásuk hegeinek fáty­lát, Károly megsimította Zsófi néni vállát, és ő megsimította Póka Ká­roly vadász berepülőpilóta vállát.

     Zsófi néni szorosan magához vonta a csecsemőt, Póka Károly át­ö­lel­te, és megkérdezte:

     – Most akkor miként leszen az elhálás, Zsófia?

     – Nézzen rám – mondta Zsófia –, és nézzen magára, maga Póka Ká­roly! Van egy kicsiny élet, mely nem a maga ágyékából fakadt, és nem az én méhemből jött elő, de itten van közöttünk.

     – Nem ellenünk, hanem értünk!

     Akkor Póka Károly vadász berepülőpilóta átnyúlt az éj sötétjén, és is­mét megfogta Perlaki Zsófia vállát.

     És akkor nem volt már sötét, mert közöttük szuszogott egy élet, mely­hez mindössze annyi közük volt, hogy valahol, valamiért, igaz­ta­la­nul, avagy igazságnak megfelelően sérülten született egy gyermek, aki szeretni akart.

     Mikor pitymallott, és a gólyák elkezdtek kelepelni, az ég alján csak annyi fény szűrődött át kelet felől, amennyit az isten szeme át­en­ge­dett rebegő pillái mögül, nos, akkor Póka Károly szemérmetlen mó­don, és orcája pirulását a vánkosba rejtve megnézte felesége, perlaki Zsó­fia karjait, melyek oly gyakran fenyegették őt egy moslékkeverő fa se­gítségével.

     Megdöbbent, mert szép volt.

     Azok a karok fehérek voltak, formásak, lágyan kemények, és fel­fe­lé haladva, arca felé, a hónaljában, a már gyérülő, már-már őszes pihe alatt egy szőrös kis gombóc fúrta, fúrta egyre beljebb és feljebb magát – a kicsi gyermek.

     Póka Károly elérzékenyedett, gondolt arra is, hogy ő miért lett ki­tett lelencgyerek, és arra is gondolt, hogy milyen jó beszívni az ágy­ne­mű illatát, amelyből már keveredetten gomolygott elő a gyermek, Zsó­fia, és az ő testének illata.

     És jó volt ez az illat, kedves az ő kaszárnya-lelkének, szívének.

     Ekkor pillantott fel Perlaki Zsófia, mert minden változást meg­ér­zett, annyi magányos és hideg-rideg éjszaka után, mit egyedül szen­ve­dett végig.

     Suta mosollyal nézte Póka Károlyt, aki csendesen kelt fel mellőle, nesz­telen öltözött, majd visszafordulva, nehogy Zsófa felébredjen, meg­simogatta a karját.

     Dehogy ébredt fel Zsófia akkor, inkább még jobban tettette az al­vást, a gyermeket magához vonta, és rémülten konstatálta, hogy áll a mell­bimbója, de oly peckesen, miként a gyalogok masíroznak a pro­me­nádon ünnepnapok alkalmával.

     Jó és kellemes érzés volt ez, először érezte együtt a csodát, amit csak az érezhet, akinek megadatik, hogy egyszerre lehet nő, és anya.

     – Az Isten áldjon meg téged, te nem tudom honnan ideténfergett, min­dig sör- és bagószagú istentelenség, az isten áldjon meg!

     Emígyen szólott Zsófia reggeli imája, melynek utolsó szavait már fél­hangosan motyogta ki eperszínű ajkai közül.

     Póka Károly visszafordult, és racionálisan Zsófia szemébe nézve kérdezte.

     – Mi most akkor férj és feleség vagyunk, nem de ugye?

     És Zsófia rábólintott akkoron.

     – De bizony, úgy a!

     Kettejük között Póka Csaba szuszogott, az előtérben Naca várta a szop­tatás idejét.

     Minden a helyén volt, és minden rendjén valónak tűnt. Ez történt az ő nászéjszakájukon, a hiteles krónikák szerint.

      Most nem kelepelnek a gólyák, elmentek már tegnap, és elment Pó­ka Károly is, azzal a gyerek pappal, aki immár kanonok lett, annyi is­tenes tudományt tömött a fejébe ráérő idejében.

     Zsófi néni gyorsan öltözött, teregette az ágyas neműt ki a reggeli nap­ra, szellőztetett, majd vad takarításba fogott.

     Lebegő szoknyával szaladt hátra, magot szórt a csirkéknek, szí­vé­ből kussolt egyet a visító malacokra, és lisztet öntött a közepső vajd­ling­ba, hogy harangszóra legyen bukta a leves mellé, melyet ma szil­va­lekvárral szándékozott megtölteni. Az udvaron alágyújtott azt üst­nek, krumplit, és korpát szórt bele két veder vízzel –, amíg megfő, el­ké­szíti ennek a bagószagúnak a fölöstökömjét.

     Szokásához igazodva lótott futott az udvaron, mint a mérgezett egér, s mikor idejét érezte, benyitott a kisházba, hogy megkezdje dör­ge­delmeit a naplopó, semmit nem tevő, sör- és bagószagú emberekről for­mált véleményét kifejezve, egyszerre leesett a karja.

     A kisházban csend, rend, tiszta levegő, az ágy katonásan bevetve, és némaság. Nagy-nagy némaság.

     – Elment! – riadt meg –, hát mégsem csak álmodtam, elment.

     Most tudatosult benne csak igazán, hogy annyi év után ismét egye­dül van.

     Nem lehet megfejteni, miért és mi késztette erre, a létrát ne­ki­tá­masz­totta a ház falának, felhágott a fokokon, és a padlás langyos me­le­gében régi dobozokat pakolt elő, és tartalmukat kiborítva a földre, ke­resett, keresett, lázas, esztelen kapkodással, amíg elő nem került egy ré­gi, már megfakult katonai gyakorlóruha, melyben anno Póka Károly meg­érkezett a faluba.

     Magához szorította az avítt ruhákat, beszívta dohos illatukat, és úgy hüp­pögte maga elé.

     – Ha ezt itt hagyta, akkor visszajön!

     – Ugye akkor visszajön, istenem?

     – Add, hogy visszajöjjön, én édes istenem!

     A létrát otthagyta a falnál, szinte álomkórosként ment be a nagyház konyhájába, és könnyeivel küszködve visszatöltötte a zsákba a ki­mért lisztet.

     – Nincs kinek dagasztani. Nincs értelme sütni buktát. Sem szil­va­íz­zel, sem barackízzel, porcukrosan, kicsiny fahéjjal a tetején.

     Lekuporodott a kis sámlira, és csendesen, hangtalanul sírni kezdett.

     Legyek zümmögtek a rézsútos napfényben, és a házban tanyát vert a csenddel kevert magány.

     Póka Károlyné sz. Perlaki Zsófia ettől kezdve szinte álomban élt. A rendet, tisztaságot, mint mindig, most sem hanyagolta el, időben fe­küdt, időben kelt, tette dolgát a házzal, jószággal kapcsolatban, de mind­ezt csak olyan révedezve, szinte félálomban. Léckapuját ritkán reccsen­tették rá, Gizella jött néha-néha, olykor Szedlár szomszéd fe­le­sé­ge, meg a Naca.

     Napjai hosszát az emlékek töltötték ki, és a szombat délutánjának vá­rása, mert Póka Károly elmenetele után először hetente, aztán már csak kéthetente Csaba hazautazott anyjához.

     Egyetemista volt a fiú a székesfővárosban – mint azt szokta büsz­kén mondani a kisboltban bevásárlásainak idején.

     Póka Károly katonai akadémiára akarta adni fiát, amikor le­é­rett­sé­gi­zett, Zsófia viszont mezőgazdasági mérnöknek álmodta meg, hogy so­ha ne éhezzen. Így lett aztán Póka Csaba, saját elhatározásából: or­vos­tanhallgató.

     Mikor közölte elhatározását apjával, az sokáig tekergette bajuszát, míg végül kimondta, amit gondolt.

     – Tudod fiam, a te életeddel te rendelkezel, azzá leszel, amivé dol­go­zod és képzed magad, de azért gondold meg ezt a medikusi pályát, nincs anyád még olyan rossz állapotban, hogy erre tanuljál, nem de ugye?

     Akkor Zsófia nagyon kikelt magából, és Póka Károly alig tudta be­húz­ni maga után a léckaput testi sérülés nélkül.

     És most orvostanhallgató a székesfővárosban. Talán a Naca tejétől, ta­lán a sok szeretettől olyan gyorsan nőtt a gyerek, alig bírták a szan­dált és a bakancsot váltani a talpán.

     Póka Károly rendszeresen eltűnt egy-két napra, és mikor megjött, so­ha meg nem vallott úti céljainak valamelyikéről, csomagok gar­ma­dá­jával érkezett, melyből a hombár feltöltése, és a kinőtt ruhák cseréje is kiadódott.

     Bölcsőde, óvoda nem volt ebben a faluban, a gyermekek hét-nyolc éve­sen rögvest oskolába mentek, ahol számtan, olvasás, írás, ének mel­lett volt még fogalmazás és tornaóra is.

     Bár ez utóbbira nem volt igazán szükség, mozgott minden gyerek ak­koriban annyit, mint csík a vízben, mert az elképzelhetetlen volt, hogy a ház körüli munkákból bárki is kivonhatta volna magát. Fát, vi­zet hordani, lábasjószágnak zöldet, magot vetni, fát aprítani, behordani – ebben a korban már kötelesség volt.

     Minden portán eszerint éltek, így Póka Csaba is ezeken a hét­köz­na­pokon izmosodott.

     Nem volt eminens tanuló, csak azt jegyezte meg, ami érdekelte, és ami nem érdekelte, arról meg is mondta véleményét, hogy őt ne un­tas­sák felesleges dolgokkal. Póka Károly nagyokat derült a tanítónő ész­re­vételein, és kissé kidüllesztve mellét, büszkén mondta: „az én vé­rem, színtisztára az én vérem”. Addig-addig mondogatta, hogy a vé­gén már teljesen fogalomzavarban volt, amikor Zsófia néha csendesen meg­jegyezte, hogy – no, meg a papé!

     Ezen Póka Károly sokszor megbántódott, ezért aztán elmaradtak Zsó­fia megjegyzései, és az idő múlásával teljesen birtokba vehette a „fi­át”.

     A nap huszonnégy órájában tágította az értelmét, az agyát, rálátást adott neki a faluról, a földről, a világról. Elmesélte neki a madarak röp­tének titkát, és az éjjeli lepkék fényűző táncainak rejtélyét.

     Lelkének formálásáról Zsófia gondoskodott, nem észérvek, hanem szí­vének hangtalan és mindig áradó csobogásával.

     Sokat járt a paplakba is, ahol Szentgyörgyi plebános úr min­den­ko­ron szívélyesen látta, oktatta, marasztalta, reverendája mögé rejtve öröm­könnyeit, hogy ilyen derék gyermeke van neki.

     Persze, problémák is adódtak, főleg felső tagozatban, ahol már nem csak a jóságos Rózsi néni oktatott, hanem egyéb kavalkátorok (3) is, akik nem nagyon békéltek meg Dabi bácsi különc és deviáns éle­té­vel, s mivel ezt a gyerekkel is éreztették, sokszor verte fel az oskola csend­jét Dabi bácsi ordítozása.

     Egyszer az osztályfőnöke beírt Csaba ellenőrzőjébe, hogy:

     – Kedves Szülők! Értesítem Önöket, hogy fiuk tegnap reggel, az el­ső órán „rendetlenkedett.”

     Dabi bácsi nézte, forgatta a könyvecskét, aztán csak hümmentett egyet, aztán kiöltözött méltóképpen, pizsamájára felkapta Zsófia für­dő­köpenyét, és mivel hideg volt már, gumicsizmába ugrott, és fejébe szúr­ta az elmaradhatatlan szalmakalapját.

     Emígyen bekocogott a tanári szobába, ahol éppen tantestületi ülés volt, és mikor az álmélkodástól szóhoz jutottak, kérték, várjon oda­künn, amíg ők megváltják a gyermekeket és a világot.

     Na, ebből a megváltásból nem lett semmi, mert Dabi bácsi ki­fej­tet­te, hogy ez nem tűr halasztást, hiszen az ő gyereke már tegnap óta bün­tetlenül éli világát olyan vétek miatt, amit rendetlenkedésnek, avagy rakoncátlankodásnak is neveznek egyes törvénykönyvek.

     Próbálták nyugtatni, hogy ez nem olyan komoly dolog, mire Dabi bá­csi agyát elöntötte a vér, belsőségeit pedig az epe.

     Most nem ordítozott, hanem sziszegve kifejtette, hogy ha az ő fia ra­koncátlan volt tegnap, az első órán, akkor mit csinált közben a ta­ná­ ra, hiszen talán neki kellett volna a gyereket fegyelmezni.
      Aztán, ha nem olyan komoly dolog, akkor miért leveleznek vele?

     – De nem ez történt – és már ordított –, hanem irkafirkákat kül­de­nek neki akkor, amikor ő még Geri bácsi bádogbódéjánál issza reggeli sö­rét, ebből is látszik, hogy elfoglaltsága miatt nem az ő dolga fe­gyel­mez­ni a gyereket, hanem annak, aki nem a Geri bácsinál van, hanem it­ten lopja a napot.

     – Mert kérem, hogyan vágjam szájon a gyereket a tegnapi vétekért, amit tán el is felejtett? Hát a dicséret is akkor jogos, amikor kiér­de­mel­jük, és a büntetés is akkor, amikor vétkezünk! Nem???

     Aztán rájuk vágta az ajtót oly keményen, hogy a vakolat csak úgy hul­lott a keret mellől.

     Megivott egy sört Geri bácsinál, aztán hazamenve, csendesen mond­ta a fiának:

     – Én ma kiálltam érted, de ha te nem állsz ki magadért helyes vi­sel­kedéseddel, akkor nagyon szájon kaplak, és nagyon hamar. Érted, fi­am?

     Csaba megszeppenve hallgatott, érezte, hogy most nem tréfa a be­széd, és apjával soha nem volt tanácsos szórakozni. Többé nem volt ma­gaviseleti probléma, és az ellenőrző könyvecske ezen lapjai iskola vé­géig üresek maradtak.

     Csaba Póka Károlyt természetesen Papának hívta, Zsófiát pedig Anyu­nak. A plébános urat pedig plébános úrnak titulálta, és így volt ez rendjén.

     Napközi sem volt ebben az időben még a faluban, a gyerekek os­ko­la után hazamentek, és akinél otthon voltak, azok otthon ettek, akik a mezőkön, réteken izzadtak, azok a pincéből hoztak fel maguknak ételt, de ez ritkán fordult elő. Szokássá vált, hogy akinél voltak otthon, azok meghívták a többi gyereket is egy tál meleg ételre, amit aztán a szü­lők számon tartottak, és más úton-módon viszonoztak egymásnak.

     Történt pedig, hogy Csaba hazajőve ebédet kért anyjától. A szóra Da­bi bácsi felkapta a fejét, és szúrós szemel kérdezte:

     – Neked ma nem Kutyás Miska bácsinál kéne enned?

     – De igen – mondta Csaba –, de náluk csak krumplifőzelék van ke­nyér­rel, anyu meg mondta reggel, hogy tojáspörköltet csinál. Így hát in­kább itthon eszem.

     – Na, figyelj ide, fiam – erősödött a hangja Dabi bácsinak. Most sze­ded a cókmókodat, és visszamész Miska bácsiékhoz. Bocsánatot kérsz a késésért, aztán eszel egy tányér krumplifőzeléket, és ha marad még a lábosban, akkor kérsz még egyszer, és azt is kitörülöd kenyérrel olyan tisztára, hogy mosogatni ne kelljen utána.

     – Megértetted? – üvöltött rá a gyerekre olyan hangerővel, hogy sze­rencsétlen csak a szelétől egy pillanat alatt már Kutyás Nagy Mi­há­lyék portáján kunyerálta a krumplifőzeléket.

     – Mindig bántja a gyereket, Károly – szólt közbe Zsófia, de vesz­té­re, mert emberség dolgában Dabi bácsi nem ismert tréfát.

     – Ne szóljon bele a nevelés dolgába Zsófia, ha kérhetem – szi­szeg­te Dabi bácsi.

     – Az én gyerekem is – nyelvelt Zsófia – miért ne szólnék bele?

     – Hát csak azért – válaszolta csendesen Póka Károly, mert ez a gye­rek nem a maga gyereke Póka Károlyné sz. Perlaki Zsófia!

     – Mert persze a magáé, ugye? – sivította Zsófia

     Póka Károly, akkor nagyon sokáig hallgatott, aztán alig hallhatóan mond­ta.

     – Mindketten tudjuk, hogy sem az enyém, sem a magáé Zsófia. Ép­pen ezért kell nagyon ráfigyelnünk. Nem szabad kétfelé nevelni.

     – Mert ez a gyerek a mienk!

     Nagyon elcsendesedett akkor Zsófia asszony, és elcsendesedtek az in­dulatok is.

     Nyáron megmaradtak a fahéjillatú palacsintasütések, télen pedig a kisházban a meleg spór mellett leckéztek, játszottak a szomszéd gye­re­kek, mint régen, Dabi bácsi sakktáblákat hozott rejtélyes útjainak egyi­kéből, és egyéb társasjátékokat. Estefelé elballagott az alszegi kocs­mába, de gyakran nem ért el odáig, erre, avagy arra a portára is in­vitálták egy kupica pálinkára, pohár borra. Csendesen, ráérősen be­szél­gettek közben. De régen volt, amikor még idegen volt a faluban!

     Már nem idegen régen. Elfogadták, befogadták, s tulajdonképpen Per­laki Zsófiának is miatta lett könnyebb az élete. Igaz, előtte sem bán­tották, csak elridegültek tőle, nem keresték a társaságát sem ott­ho­ná­ban, sem boltban, templomban. Az is igaz, persze – és nem mel­les­leg –, hogy Dabi bácsi kíméletlenül darálta le személyiségéről azokat a durva faháncsokat, melyek sértőek voltak, vénkisasszonyos al­lű­rök­kel díszítve.

     S lassan, de biztosan kezdett Zsófi néni változni. A falubeliek rá­jöt­tek, hogy a durva kéreg alatt alapjában egy nagyon érzékeny, jó szí­vű ember rejlik, aki pont emiatt vált sebezhetővé.

     Mikor Dabi bácsi hazavitte a pap gyerekét, és elkezdték a ka­nász­tán­cot járni a különböző hivatalokkal az örökbefogadás kapcsán, még volt egy-két félénk hang, amelyik sejtelmesen megjegyezte, hogy mi­ért kell örökbefogadni gyereket, miért nem csinálnak maguknak egyet?

     Akkor Geri bácsi halkan kiszólt a pult mögül.

     – Lassabban járjon az eszetek kereke, halljátok-e? Avagy nem em­lé­keztek Kutyás Nagy Mihály nadrágnélküliségére, annak okán, hogy Da­bi bácsi nemi életével foglalkozott?

     Elhallgattak a besenyők akkor, édesdeden felidézték azokat a régi szép emlékeket, mikor Kutyás Nagy Mihály tehetetlen madárként ver­gő­dött gatyában, de nadrág nélkül, Dabi bácsi markában. Aztán az édes emléken túltéve magukat, megfogadták Geri bácsi tanácsát, és min­denki bezárta gondolatait a harminckét foga mögé. És ez nagyon bölcs elhatározás volt részükről.

     Nos, lezajlottak az utolsó gyámügyi tárgyalások is – és mivel Pó­ka Károly húgának nyomát nem találták az egész fődglóbuszon –, vég­re Dabi bácsi nevére vehette a gyereket. Állandó gyámnak ki­je­löl­ték még Póka Károlyné sz. Perlaki Zsófiát is, kiknek esküvőjén olyan tö­mött volt a templom, hogy a kis padre alig fért fel az oltárhoz.

     Aztán kimondták, amiket ki kellett mondani a ceremónia miatt, és Pó­ka Károly odasúgott újdonsült hitvesének.

     – Bezárult maga mögött a csapda, Perlaki Zsófia! Bezárult!

     S kajánul somolyogni akart, de bajszán akadt a mosolygás, mert fe­lesége mosolyogva visszasúgott neki.

     – „Hálócsapdában vagy – mondta a légy a póknak, mikor be­le­re­pült a hálóba.”

     Ezekkel, a mondatokkal kezdődött házasságuk, és Dabi bácsi eszé­be vette, hogy Zsófi néninek humora is van.

     Mikor a padre kezükre tekerte a stólát, még elvartyogta, hogy na­gyon vigyázzanak gyermekükre, mert az mindennél, és mindenkinél fon­tosabb, Dabi bácsi felnézett az égre, pontosan az apszis tetejére, és csak magában gondolta, amit gondolt.

     – Na, úgy látszik, az Öregisten elunta a játszadozást, és elkezdte ki­bogozni a földi és égi csomókat.

     Biztosan igaza volt, hogy jól kezdett a teremtő a kibogozáshoz, mert a falu három napig annyira mulatott, evett-ivott, hogy még a Dof­fo ember kutyái – tételesen Pörkölt, Nokedli és Rétes – is össze­cif­ráz­ták a dinnyeföldet napokkal utána is.

     Mind a két kocsmát és Geri bácsi bódéját is kibérelték, ingyen iha­tott mindenki, aki a Póka klán megalapítására emelte poharát.

     Negyed nap reggel Forgács ezredes hatalmasat csapott a teljesen ki­merült padre vállára, és harsogott a fülébe:

     – Ember! Hitemre mondom – ami nincsen –, ilyen jó kantinban még nem jártam katonai pályafutásom alatt!

     Az esküvő után Zsófi néni elballagott a hentesboltba, ahol Lutykó Gi­zella rögtön a nászéjszaka hogy s mint voltja felől kezdett ér­dek­lőd­ni. Lutykó urat annyira elfogta a méreg, teljesen vörös lett a feje.

     – Idefigyelj Gizi! Fogd be a szádat, mert rögvest szájonkaplak, hal­lod-e!?

     – Oszt mi jusson, ha szabad tudnom, mi jusson?

     – Azon a jusson – kiabálta Lutykó úr –, hogy engem az esküvőn Da­bi bácsi felhatalmazott arra, hogy akkor kapjalak szájon, amikor ő azt mondja! – Szóljak neki, Gizi?

     – Na, ismét csak a fenyegetés – duzzogott Gizella –, de ez irányú ér­deklődését felfüggesztette egy életre.

     Zsófi néni szinte pillanatok alatt lett lelkes feleség, és pedáns anya. Na­cát mindennap fürdette, etette, itatta, és addig nem engedte haza, amíg „fiacskája” a finom anyatejtől álomba nem merült.(4)  Becsülete, tisztelete lett a faluban, gyermeke, erőskarú ura volt, és mind­ezek felett Geri bácsi is szinte mutatványosan fejezte ki tisz­te­le­tét iránta, és ez volt a végső érv, ami a kemény, bükkös koponyájú be­se­nyőket meggyőzte.

     De Zsófi nénit mindez már nem érdekelte. A falu, a besenyők, az el­fogadás és elutasítás évei helyett most rászakadtak a magány pil­la­na­tai, mikkel nem tudott semmit kezdeni.

     Most csak egyre tudott gondolni, hogy milyen régen elment már az az „átkozott sör- és bagószagú” ember, az ő embere, kinek nem a fe­le­sé­ge, nem a társa, sem egyéb jussa, avagy vagyontárgya volt, hanem a fe­le része.

     – Istenem! – fogta meg átlósan két kezével a saját vállait.

     – Milyen régen elment.

     – Már nyolc órája!

     – Igen, már nyolc órája!

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

(3) Eredetileg lóidomár a XV. sz-i reguláris seregekben

(4) Naca: Fekete István: Kele c. regényéből átvett név. To­váb­bi­a­kat lásd ott.