„Aki Istent szereti benned,

 úgy őriz meg, hogy elenged.

Aki csak önmagát szereti benned,

úgy veszít el,

hogy görcsösen ragaszkodik hozzád.”

            (Simon András grafikusművész)

Mint minden reggel…

            Nem tudni, hogy a Hajnal szépsége miatt olyan szemérmes, vagy ennek nincs is tudatában, csak így születik minden reggel?  Mert nem egyszerre lükken elő a semmiből a sötétség háta mögül - nagyon messziről jőve valahonnan a távoli keletről -, hanem fokozatosan, pillanatgrádicsról pillanatgrádicsra téve selymesen lopakodó lábacskáit suhan fel az égre észrevétlenül.

          Így van ez, így van ez, nézi a mennyezetet az öregember, és nézi azt a parányi fénycsíkot a kelet horizontján, amely újabb és visszavonhatatlan szakítást eredményez ismét az éj és a nappal között.  Milyen kár, gondolja, hogy a négy napszak közül a legszebbnek a legrövidebb az élete. Mert az Éj az hosszú, milyen hosszú is tud lenni, ha nem tud aludni az ember, meg aztán a Nappal is hosszú, az is milyen hosszú tud lenni, ha nincs mivel foglalatoskodni az embernek, és az Alkony…! Jaj, az is miként el tud húzódni, mintha csak tanácstalanul hezitálna azon a polémián, hogy ő most egy öreg Nappal, vagy egy csecsemő Éj?  Na de a Hajnal! Ó, az nagyon rövid életű. Egy kis embrionális szürke fénycsík a látóhatár peremén mely gyorsan zöldeskék lesz azúrszerűen, aztán világoskékből hirtelen átvált búzakékbe, és már meg is halt.

          Nézi az öregember a szürke fénycsíkot, aztán a plafont, majd a szomszéd ágyon mélyen alvó asszonyát, Rózát. Minden éjjele így végződik. Rövid, szinte pihenéstelen álom, vagy inkább szendergés, aztán nézi a plafont, a Rózát és a szürke fénycsíkot. Minden új nap ugyanaz. Csak a sorrend változik néha. Mikor a búzakékből vöröslő narancssárga lesz, akkor mozdul először. Kitakarja magát, és féloldalasan az ágy szélére ül. Kicsit vár, hogy a lábába is leszaladjanak a csermellyé fonnyadt véráramok, hogy kissé megtisztuljon az álom pókhálóitól, közben nézi a padlóra lógó pipaszár lábait és az alvó Rózát.

          Nem dohányzik, már harminc éve nem dohányzik, de most rágyújtana. Rágyújtana, mint hatvan éves koráig rágyújtott mindig reggel, éhgyomorra, és a krákogás és köhögés közben érezte, ahogy a nikotin marja az üres gyomor falát. Mikor nyugdíjba ment, elhagyta a cigarettát. Akkor hirtelen fontos lett neki az élet, amit addig olyan hányavetin, szinte panyókára vetve kezelt. Valamiért az a képzete támadt, hogy nem sokáig fogja élvezni a nyugdíjat, és ezért nagyon vigyázott magára. Válogatott ételeket evett, holott soha nem figyelt arra, mit eszik. Nem ivott különösebben sokat, néha egy üveg sört, vasárnaponként két-három deci bort, aztán a disznóölések évadjában egy-két kupica szilvórium is lesiklott a torkán. Ezeket is elhagyta, annyira akart élni.

          Mindezekre visszatekintve, most mosolyog az ágy szélén magában, és magán. Túl jól sikerült ez a konzerválás, túl hosszúra sikerült, motyogja maga elé. A napokban volt kilencvenegy éves. Túlélte a feleségét, eltemette a gyermekeit, néhány unokát is ő kísért ki a rekettyésbe, akik meg életben vannak, azt sem tudják, hogy ő él egyáltalán. Különösebb óvatoskodás nélkül feláll az ágy széléről és kiegyenesedik. Most látszik, milyen is teljes valójában. Most is van száznyolcvanhét centiméter, pedig az elmúlt években erősen töpörödött már. Szinte betegesen vékony alkatú volt mindig, a kollégái a gyárban csak komlókarónak becézték. Feje aránytalanul nagy, fülei hatalmasak, mert mint tudjuk, az öregeknek csak az orruk, a fülük és a kezük nő, minden más sorvadva megy össze. Fehér, pergamenszerű bőre miatt olyan az arca, mint egy halálfej. Nem kopasz, haja ritkás, de kitartó. Oldalra fésülve hordja.

          Lassan öltözik, a neszekkel nem törődik. Rózát nem lehet zavarni, Róza mindent alaposan és teljes odaadással csinál. Mikor eszik, a koncentrációtól verítékes lesz a homloka, ha olvas, akkor megsiketül egyszerűen, és ha alszik, akkor ágyút lehet a fülében pufogtatni. Róza éjjel egy óra előtt soha nem kapcsolja le a villanyt. Olvas, keresztrejtvény fejt, vagy régies terítőket horgol az otthon asztalaira. Az is igaz, hogy délelőtt tizenegy óra előtt még senki nem látta az ágyán kívül. Délre aztán összeszedi magát, és az ebédlőben találkozik Antallal, hogy együtt ebédeljenek az otthon többi lakójával.

          Mert otthonban laknak. Öregek otthona ez, bejárat a Fő utca felől, hatvan éven felülieknek, kijárat a mosókonyha melletti kiskapun át, kortalanul, a temető felé. Mikor Antalnak elfogytak a temetni való hozzátartozói, akkor eladta a kis házát, és az árát befizette ebbe az otthonba. Nyugdíját is ide utalják át, hetven százalékot az otthon visz el az üzemeltetésre, a maradék harmincat precízen leszámolják a kezébe. Precízen, de minek? Mindene megvan. Nem mozdul ki már régen, nem költ semmire. Ha látogatnák az unokák, odaadná nekik azt a kis pénzmagot, amely az évek során már tetemes summa is lehet talán. De nem jön senki. Soha senki.

          Pontosan hat órakor lép ki szobácskájuk ajtaján. Eltotyog jobbra a folyosón, egészen a liftig, de nem lifttel megy le a földszintre, hanem gyalog araszol óvatosan lépcsőről lépcsőre tapogatva a fokokat lábaival. Ez a reggeli tornája. Abba a korba ért, amikor már lefelé is nehéz menni. Szinte kifulladva liheg egy picit a tágas hallban, amely ilyenkor még üres. Ha egyenesen menne, közvetlenül a tágas-szellős parkba lépne ki, de ő jobbra fordul, és átvágva a még csendes ebédlőn a konyha felé veszi az irányt.  A lengőajtón két kerek hajóablak van kémlelésre bepászintva, igaz azon célból, hogy belülről kifelé lehessen megfigyelni, az étkezők hol tartanak az egyes fogások között, de Antal most, mint minden reggel, funkciót vált, és kívülről figyeli a szorgoskodó konyhai személyzetet, mint minden reggel.

          Csak annyira nyitja az ajtót, hogy féloldalasan becsusszanhasson, úgy mint írógépbe a géppapír, és már hangosan köszön is mindenkinek, mint minden reggel.

          - Jó reggelt, kisasszonkák, jó reggelt kisasszonkák! Csak aziránt érdeklődöm, hogy lesz-e ma sütemény?

          - Jó reggelt, Tóni bácsi! Felébredt? - hangzik a válasz, mint minden reggel, és folytatódik is, mint minden reggel.

          - Persze hogy lesz sütemény, Tóni bácsi! Magának ne lenne? - és nevetnek.

          - S szabadjon érdeklődnöm, milyen sütemény lesz? - kérdezi Antal felragyogó szemmel és kitágult orrcimpával.

          - Dobostorta lesz, Tóni bácsi, direkt a maga kedvéért ma dobostorta lesz - hangzik a kórus, és nevetve nézik az öreg átszellemült arcát.

          - Ó! Dobostorta. Az a kedvencem - suttogja az öreg -, az a kedvencem.

          - Hűtlen selyma maga, Tóni bácsi, tegnap az almás pitére mondta, hogy az a kedvence - harsogja a terebélyes főszakácsasszony, és figyelmeztetően rázza a mutatóujját Antal felé. - De gyorsan elfelejtette a tegnapi szerelmét, vén lókötő!

          Antal ilyenkor már elemében van, tátott szájjal mosolyog, kihúzza magát nagyon egyenesre, szinte villog a szeme.

          - Tegnap - legyint -, tegnap! Milyen nap volt tegnap? Kedd? No, ha nem kedd, akkor szerda, teljesen mindegy kisasszonkák, teljesen mindegy. A szerdai nap, az az almáspite napja. Akkor azt szeretem. De akkor ma csütörtök van, és akkor meg a dobostortát szeretem. Így van ez kisasszonkák, így van ez!

          - Akkor meg hűtlen a buktához, Tóni bácsi! - visítja egy kamasz kézilányka. - A bukta is csütörtökön szokott lenni, és arra is azt mondja, hogy az a kedvence!

          Antal lihegve nevet.

          - Jaj, fogjam a két markomba mint kismadárkát, drága kisasszonka. Hiszen az más csütörtök buktája, kérem szépen. Mert ha nem tudná, kisasszonka, van buktás csütörtök, meg van dobostortás csütörtök, meg van linzeres csütörtök, meg van franciakrémes csütörtök. Ezt jól jegyezze meg, kisasszonka, ezt nagyon fontos tudni!

         - Ha ilyen jól tudja, Tóni bácsi, akkor miért érdeklődik minden áldott reggel, hogy lesz-e sütemény, és milyen? - sipítja a kamasz kézilány.

         Antal ilyenkor elkomolyodik, a hangja mélyre vált, ujját felemeli figyelmeztetően, és szinte oktatva mondja:

         - Azt, hogy lesz-e sütemény, azért kérdezem meg, kéremszépen, mert nem volt ez mindig így, hogy volt sütemény. Azt pedig azért kérdezem meg, hogy milyen sütemény lesz, mert szinte soha nem tudom, hogy milyen nap is van, és ha valaki, mondjuk, megsúgná nekem álmomban, hogy ma csütörtök van, akkor is nagy bajban lennék, mert akkor meg azt nem tudnám, hogy milyen csütörtök van? Már hogy buktás csütörtök, dobostortás, linzeres avagy franciakrémes csütörtök?

          Együtt nevetnek Tóni bácsival, aki ilyen jelesül megválaszolt a kézilánynak ma is, mint tegnap is, és holnap is meg fog válaszolni, mint minden reggel. Lassan fél hét felé közelít a konyha nagyórája, ezért Antal sietve búcsúzik, hogy elfoglalhassa megszokott helyét az ajtónál, mely a hallból vezet át az ebédlőbe. Évek óta ő fogadja reggel a leérkező öregeket, tiszta ruhában, megmosakodva, frissen borotválva, gondosan kettéválasztott frizurával.  A nőket keresztnevükön vagy társadalmi rangjukon szólítja, a férfiakat kizárólag a szakmájuk szerint. Személyesen üdvözöl mindenkit, mindenkihez van kedves szava:

          - Jó reggelt kívánok, tekintetes asszonkám, jó reggelt kívánok! Hogy aludt, kedves? - kérdezi, de a választ soha nem várja meg, hanem már leheli is az új és biztos információt a köszöntött egyén fülébe. - Ma dobostorta lesz, kérem! Ma dobostorta lesz. Barátságosan biccent az elmenőnek, és már fordul is a másik otthonlakó felé:

          - Jó reggelt kívánok, főmérnök úr, sikerült kipihennie magát? - kérdezi, és bizalmas odahajlással suttogja a rózsaszínű hallókészülékbe a mára rendelt információt: - Ma dobostorta lesz, kérem! Biztos forrásból tudom, ma dobostorta lesz.

          - Jó reggelt, tisztelt Karmenádli úr, jó reggelt! - köszönti az újabbat, akit tréfásan hol Karmenádli, hol Tarja úrnak szólít annak okán, hogy hentes volt aktív életében, és azért enged meg magának ilyen bizalmasságot, mert állandó délelőtti sakkpartnerét üdvözli egyben. Ez a bizalmasság természetesen nem szabadul el olyan fékevesztetten, hogy tegeződnének, ó, azt nem. Antal csak két lényt tegezett életében. Saját magát és az Istent.

          - Ma délelőtt fürge partikat kell játszanunk, Karmenádli úr, mert ma jeles nap van, vitézül jeles nap! Ma dobostortás csütörtök van, kérem, hiteles forrásból tudom, kérem, higgyen nekem. Ma dobostorta lesz.

         És mosolyog, és biccent, és üdvözöl, és szórja az információt azoknak, akik nem veszik a fáradságot arra, hogy megkülönböztessenek egy mákosbejglis hétfőt egy áfonyalekváros péntektől. Mikor elfogynak az érkezők, maga is a fal melletti kicsiny, kétszemélyes asztalkához ül. Ilyen kétszemélyes asztalkák csak a házaspároknak jutnak, intimitásuk okán. Leül, rövid áldást mond, és belemártja a kifli végét a kakaóba. Reggelizik. Egyedül. Mint minden reggel.

         Igaza volt Antalnak, mikor figyelmeztette a kamasz kézilányt, hogy nem volt ez mindig így. Régen egy héten egyszer volt csak sütemény, vasárnap. Mivel Antal soha nem tudta, hogy mikor van vasárnap, ezért minden reggel lement a konyhára, és nem azt kérdezte meg, hogy milyen nap van, hanem hogy lesz-e sütemény?  Lesz, mondták neki, lesz majd vasárnap. És milyen sütemény lesz? S akkor mondták neki, hogy milyen sütemény lesz. Itt kezdődött a rebellió. Mert Antal igaz, hogy precízen érdeklődött minden reggel, de egy kérdést soha nem tett fel, jelesül azt, hogy mikor van vasárnap? Ezért aztán minden nap, minden ebédnél ment a cirkusz, mert Antal vadul követelte a reggel beígért süteményt, és nem fogadott el olyan hitvány, csúsztató jellegű kifogásokat, hogy ma szerda van, nem vasárnap.

         Akkor legyen ma vasárnap, ordította száz ember füle hallatára az igazgató fülébe, legyen ma vasárnap, és majd vasárnap legyen kedd, vagy ahogy akarja, nekem  megígérték a süteményt, és akkor ma vasárnap van! Nem lehetett meggyőzni őt, azt hajtogatta, hogy neki hatvan éve csak hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat jutott, és a szombat után csodálatos módon rögtön hétfő lett, és ő azért jött ebbe az otthonba, mert elege van a hétköznapokból, és már szeretne úgy élni a hátralévő időben, hogy csak vasárnapok vannak. Ezért adta el a házát, ezért adja a nyugdíjának hetven százalékát az otthonnak, hát neki senki ne szúrja ki a szemét hétköznapokkal, mert abból hatvan év alatt nagyon elege lett.

         Akkor száz ember megértette őt, és megtapsolták, és vadul követelték, hogy az otthon életéből száműzni kell a hétköznapokat, vagy pedig, ha ez nem lehetséges, akkor a vezetőség gondoskodjon arról, hogy a hétköznapok vasárnapoknak tűnjenek. Mondom, nagy rebellió volt, és Antal népszerűsége delelőre hágott. Az akkori igazgató, aki már szintén régen meghalt, akkor komoly munkába fogott. Szakértőket hívott, költségvetéseket irányoztak elő és téptek szét. Átrendezték az otthon egész gazdasági rendszerét, mert belátták, nem a süteményről van itt szó, hanem a vasárnapot soha meg nem élt emberek utolsó kívánságáról.

          És egy hónap múlva már minden főétkezés mellé jutott sütemény. Ekkor jelentkezett az újabb gond. Az étlapokat előre megtervezték és négyhetes forgásban ismételték, de a sütemények hetente ismétlődtek, ezért könnyen meg lehetett jegyezni, és mivel kiszámíthatóvá vált, ismét elégedetlenséget váltott ki a mindig csak vasárnapot élni akaró otthon lakóiból.

          - Vegye tudomásul az igazgató úr, hogy nekem negyvenöt éven keresztül úgy tellett az életem, hogy hétfőn anyagvételezés volt, kedden tervezés, szerdán szerszámozás, csütörtökön gyártás, pénteken műszaki ellenőrzés és szombaton eladás. Aztán kimaradt valahogy a vasárnap, és kezdődött elölről az egész. Ezért ne akarja nekem pár süteménnyel kitolni a szememet, és bebizonyítani, hogy most már minden nap vasárnap van, mert a hétfő az buktás hétfő, mint az anyagvételezős hétfő volt, kérem. És a kedd, az linzeres kedd, mint a tervezős kedd volt mindig, és mindenkoron egész életemben!

          Aztán ezen analógia alapján bebizonyította, hogy hat sütemény az nem sütemény, mert a kiszámítható sütemény az olyan, mint az elrongyolódott hétköznapok szürke lávafolyama, és ő nem ezért adta el a házát, etc, etc. Akkor száz ember megértette őt, és megtapsolták, és vadul követelték, hogy az otthon életéből száműzni kell a hétköznapokat, vagy pedig ha ez nem lehetséges, akkor a vezetőség gondoskodjon arról, hogy a hétköznapok vasárnapoknak tűnjenek. Ekkor az otthon nagy parkjának egy részét bérbe adták egy kertésznek, aki fizetett annyi bérleti díjat, hogy minden nap új és új sütemény kerülhetett az otthonlakók tányérkájára, de nem volt olyan nagy összeg, hogy ne lehetett volna nagy haszonnal a kert virágaiból koszorút fonni az otthon lakóinak sírjára.

          De ezzel nem gondol most a reggeliző sereg, lassú mozdulatokkal vagy mohón, vagy éppen átszellemült arccal dugdossák, mártogatják a kiflivéget a kakaóba, s aztán csócsálják, rágják, nyelik, valaki még szopogatja is. Közben csevegnek. Már aki cseveg, mert vannak megrögzött néma kiflimártogatók, és vannak cserfes kiflimártogatók. A két legfőbb téma, hogy ki mit álmodott az éjjel, amit álmodott, az új álom volt vagy már álmodta hosszú életében, és ha már álmodta, akkor hányszor álmodta hetven, nyolcvan, kilencven év alatt újra és meddőn az álmait?

          A másik fontos kitárgyalni-, megbeszélnivaló a napi program volt. Na, ki mit fog ma csinálni, mivel foglalatoskodik, és amivel foglalatoskodik, azt kivel fogja cselekedni? Ehhez a témához nem szólnak hozzá a merengők, az álmodozók, a mélázók, a mélygondolatúak, és nem is választanak társat maguknak, mert miként is lehetne kalákában merengeni, mélázni, avagy tűnődni?

          És Antal sem beszél a napi programjáról senkivel. Mert nincs kivel. Ő a házastársak kétfős asztalánál ül, de házastársa csak délfelé ébred majd. Persze, ez sem volt mindig így. A szokás, ami aztán renddé módosult, és még későbben szinte törvénnyé kövesedett, úgy diktálta, hogy az újonnan jövők kerültek be mindig a legnépesebb közös hálókba. Nők és férfiak természetesen külön, kivéve, ha házaspár jött, nekik rögtön járt a negyedik emeletről nyíló kicsiny kétszemélyes manzard szobák egyike.

           De ide nemigen jöttek házaspárok, szinte soha, ide csak akkor vonultak be az emberek, ha künn a zajos külvilágban elvesztették egyik énjüket, felüket, párjukat, és csonkán már nem akartak abban a világban élni tovább. A nagylétszámú szobák mellett voltak hat- és négyágyas szobák is, ide csak bizonyos idő elteltével lehetett átkerülni, és a várakozás idejét az szabta meg, hogy melyik szobában és hányan haltak meg. Ezen a helyen minden kihalásos alapon történt, történik és fog történni, mindig, amíg lesznek öregek és lesznek otthonok.

          Mikor Róza az otthonba került, Antal már egy hatágyas szobában múlatta az időt. Róza egy tizenkét ágyas teremben kapott helyet, mely azonban nem volt túlzsúfolt, lévén, hogy az ágyak fele jelentkezők hiányában üresen ásítozott. Tíz évvel volt fiatalabb Antalnál, vékonycsontú, madárarcú, ám igen egyenes tartású picike asszony volt abból a szívós fajtából, akiknek testében mumifikálódni képes az idő. Elég sok idő telt el, amíg megismerkedtek, persze itt személyes csevegésekre, rövid sétákra kell gondolnunk a park árnyas, tekervényes ösvényein, és a sok mesére, melyben részletesen elmondták egymásnak, miként éltek le egy életet anélkül, hogy tudták volna, hogyan kell élni.

          Antalnak a maga kreálta hivatala okán kellett megismerni azonnal minden új érkezőt, különben miként tudta volna már az otthonban eltöltött első nap reggelén közölni az örömhírt, miszerint „Isten hozta körünkben, kedves Róza asszony, Isten hozta. Érezze jól magát nálunk, és örömmel közölhetem önnel, hogy direkt a magácska érkezésének tiszteletére, ma Rákóczi túrós lesz, bizony, Rákóczi túrós, s mint azt a leghitelesebb forrásból megtudtam, ehhez a legfinomabb alpesi túrót szerezték be, kizárólag a magácska érkezésének örömére.” Nem gavalléroskodás vagy setesuta udvarolgatás volt ez Antal részéről, hanem szavai, mondatai a befogadást és a befogadással járó megnyugtató békét közölték Róza asszonnyal csakúgy, mint mindenki mással.

          Ezekben az időkben az otthon lakói valamilyen rejtélyes okból igencsak renitenskedtek a múló idővel, és nem akartak meghalni. Persze ez nem mindenkire vonatkozott, volt pár nagyon beteg öreg, meg aztán pár nagyon öreg öreg is, ezek szépen kimentek a mosókonyha melletti kijáraton, de valahogyan lelassult a szobákban való vándorlás. Ezért történhetett úgy, hogy Róza asszony még két év múlva is a tizenkét ágyas szobában tengette a napjait, mely azért is lett egyre terhesebb neki, mert a létszám lassan feltöltődött, és minden ágy mohón szippantotta magába esténként az életet már maguk mögött tudó, elnyűtt testeket.

          Sokat sétált már akkoriban Antallal, kiről lassan megtudta élete apró-cseprő mozzanatait, hogy vasas szakmában dolgozott, hogy kovácsként kezdte, és onnan hosszú munkanapok ezrein keresztül miként vált először lakatosmesterré, szerszámkészítő lakatossá, s végül a már felnőttként elvégzett technikum után miként érte el élete álmát, amit ő úgy nevezett el, hogy „s végre iparművész lakatos lettem, kérem szépen, Rózácska, iparművész lakatos.”

          Róza asszony bólogatva hallgatta és mesélt ő is, főleg arról mesélt, hogy neki nincs miről mesélni. Szült négy gyermeket, mind a négyet más ország más városában, lévén a férje utazó diplomata. Jó módban éltek, és Róza asszonynak csak a háztartásra és a gyermekekre kellett ügyelni, továbbá férjének protokolláris kötelezettségein mint feleség megjelenni. Szép, érdekes és tartalmas életet élt Róza asszony, mégis olyan színtelen, szürke hangon tudott beszélni a múltjáról, amiből egyértelműen kiderült, hogy mozgékonysága, színessége, hemzsegése ellenére nagyon unalmas életet hagyott maga mögött.

          A gyermekek szétmentek apjuk nyomdokain a világba, férje pedig az ő apja nyomdokain kiment a temetőbe, és Róza asszony egyedül maradt. S most itt az otthonban nem érzi jól magát, mint ahogyan eddigi életében, a kinti életben sem érezte jól magát, belefáradt már a mindig mindenkihez való alkalmazkodásba. Ezért történhetett aztán, hogy egy almáspités szerda reggel úgy ügyeskedett, hogy Antal mellé ült a reggelinél. Akkoriban még lejárt reggelizni, a sokágyas szobában nem lehetett délig heverészni. Nem sokat kertelt, megkérdezte Antalt, hogy van-e pár perc ideje számára a nap folyamán?

          - Magának, drága Róza asszony, mindig van időm, de más számára is természetesen, mert nekem nincs is már más vagyonom, mint az, hogy rengeteg időm van - nevetett Antal, aki akkor nyolcvanhárom éves volt, és nem a saját humorán nevetett, hanem magán az Időn. - Mit kéne tennem pár perc alatt magácskáért? - érdeklődött kedvesen.

          - Vegyen el engem feleségül, kedves Antal, mindössze erre az apró szívességre kérném.

          Antal akkor meglepetésében kiborította a lágytojást, és a sárgás ragacsos massza mélázóan csurdogált a leendő hű ara reggeli toalettjére. Együtt mentek a mosdóba kimosakodni a meglepetésből, s aztán már nem tértek vissza az ebédlőbe, hanem a park öreg fái alatt magyarázott Róza asszony hosszan, sokáig, bevetve minden rábeszélőképességét, amit nagyrészt a férjétől lesett el a diplomata szakmában.

          - Nézze Antal! Nem üzekedni akarok magával, higgye el, benne vagyunk a korban, nem is illendő már ilyen gondolat nekünk, meg talán már nem is menne a dolog.

          - Már csak magáról beszéljen, Rózácska - nevetett Antal, mert magácskának már méltó dolog hetvenévesen emígyen látni a dolgokat, de lássa be, kedves, én a nyolcvan évemmel még nagyon is megnézegetem a fehércselédeket, kérem szépen.

          - Komolytalan ember maga, Antal, éppen ezért ideális férjanyag - legyintette arcon játékosan Róza asszony, aztán folytatta: - Szóval azt fundáltam ki, hogy mostanában valahogy, valamiért nem akarnak halni az emberek. Nem szabadul fel hely a kisebb létszámú szobákban, és én egyre nehezebben viselem azt a tizenkét ágyas vircsaftot. De ha férj és feleség lennénk, akkor kapnánk egy kis szobát fenn a negyediken a manzardban. Mint házaspárnak, járna az nekünk.

          Antal eleinte furcsálkodva nézte az egyre hevesebben érvelő asszonyt, fejét félrebillentette, és komolyan bólogatott. Róza folytatta: - Biztosan ez sem lesz egyszerű, Antal, én tudom. Tele vagyunk a múltunkkal, a múltunk tüskéivel, amikből az évek már rigolyakoszorút fontak a lelkünkre, és nagyon kéne alkalmazkodnunk egymáshoz, főleg az elején. De tudja, Antal, azt gondolom, hogy könnyebben alkalmazkodom egy emberhez, mint tizenegyhez.

          - Ez nagyon szép és nemes pillanat volt, kedves Róza asszony - bólogatott Antal -, már ezt a legénykérő percet gondolom. De mielőtt rávenne engem arra, hogy kimondjam azt, amit gondolok, amit sejteni vélek, lehetne egy kérésem?

          Róza asszony akkor nagyon komolyan bólintott, olyan komolyan és mélyet, hogy ettől Antal összeszedte mindazon bátorságainak csökevényes maradványit, melyek megmaradtak neki azokból az időkből, amikor nem mert sem kérni, sem kérdezni.

          - Kérem, meséljen az életéről! Nagyon kérem!

          - Tudja, Antal, egy élet arra is kevés, hogy megéljük. Akkor hogyan lehetne időm a befejezetlent elmesélni önnek?

          Akkor sokáig beszélgettek, és a végén Antal kérdezte meg a legkényesebb, legintimebb dolgot Rózácskával kapcsolatban, ami annyira intim volt, hogy mindketten belepirultak.

          - Mondja, Rózácska, de őszintén! És ne haragudjon, de e komoly döntés előtt erről is kell beszélnünk.

          - Rajta, rajta! - bíztatta Antalt az asszony, és Antal ki is rukkolt a nagy kérdéssel.

          - Mondja, Rózácska! Horkol magácska?- és mint említettük, elpirult.

          De elpirult Róza asszony is ilyen mérvű intimitás hallatán, aztán összeszedte magát, és komolyan válaszolt:

          - Nem tudom, kedves Antal, hogy horkolok-e. És azért nem tudom, mert akkor alszom.

          Antal meghökkenve nézett maga elé, aztán Róza asszonyra, majd lassan elmosolyodott, a mosolyból kuncogás kamaszodott, a kamasznevetésből férfias hahota nőtte ki magát, ami aztán belefulladt az öreges, lihegős köhécselésbe.

          - Hát ez remek mondás volt - törölgette a szemét-, ez remek megoldás volt, Rózácska. Tudja mit? Rendben van. Tekintse magát férjes asszonynak magácska.

          Hát így történt, hogy pár hét múlva egy délutáni uzsonna nagyon szépre sikeredett, és kuglófot tálaltak fel tejszínhabos kakaóval. Antal az egész otthon előtt kérte meg Rózácska kezét, teljes termetében kiegyenesedett, úgy fordult asszonykérő szavaival Róza asszony felé, aki pontosan mellényének díszzsebkendő-zsebéig ért fel.

          „Tégy engem, mint pecsétgyűrűt szívedre, mint pecsétgyűrűt karodra!”

          „Mert erős a szerelem, mint a halál…”[1] válaszolta Rózácska kipirult arccal, és száz ember tapsolt és örült az örömüknek, és aznap délután még rengeteg kakaó fogyott el a park vénséges vén platánfái alatt. Aztán felköltöztek a kétágyas manzard szobák egyikébe, és elkezdték megtanulni egymás életét, szokásait. Kezdetben még együtt jártak le reggelizni, együtt érdeklődtek minden reggel a leendő sütemények milyensége felől, aztán Rózácska egy idő után elmaradt.

          - Ne nehezteljen rám, Antal. Egész életemben az volt a vágyam, hogy csak egyszer, csak egyszer ne hajnal öt órakor kelljen felkelnem. Soha nem sikerült elérnem ezt. Most megengedhetem végre magamnak. Ne haragudjon ezért, inkább örüljön az örömömnek, hogy végre megadatott ez nekem!

          És Antal megértette, és örült Róza asszony örömének, és ezek után már újra egyedül állt az ajtóban, és súgta mindenki fülébe bizalmasan a nagy titkot: „Ma rácsos linzer lesz, kérem, ma rácsos linzer lesz. Biztos forrásból tudom, kérem szépen.” Aztán leült egyedül a kétszemélyes asztalhoz, megreggelizett, mint minden reggel, és egyedül volt, mint minden reggel. Délelőtt sakkozott vagy csak nézte a sakkozókat, kártyázott esetleg vagy csak nézte a kártyázókat. Sokszor sétálgatott a parkban vagy csak üldögélt egy padon, és nézte azokat, akik sétálgattak a parkban. A szobába soha nem ment fel délelőtt. Vigyázott arra, hogy meg ne zavarja Róza álmát, aki minden délelőtt azt álmodta, hogy végre olyan életet él, hogy nem kell reggel ötkor felkelnie.

          Ebéd után Antal ment fel a kicsiny szobába, mert délutáni kis szunyókálásához nagyon ragaszkodott. Róza asszony ilyenkor horgolgatott a teraszon, vagy meghallgatta a társak leveleinek felolvasását, mert az érkező leveleket szinte mindenki felolvasta az őt körülvevő embereknek. Akik hallgatták, azok unatkoztak ezen, akik olvasták, azoknak csillogott a szeme, mert maga a levél bizonyította mindenki előtt, hogy számukra még van valami kapocs az elhagyott világhoz, igaz, vékony, könnyen málló, múlékony kötelék, de mégis csak kötelék.

          Uzsonnaidőre aztán előkerül Antal is, és jön a közös séta, a végtelen utak rovása a hibiszkuszbokrok között, és az együvé tartozás nagy csendjében olyan tartalmasakat és mélyeket lehet hallgatni. Mert jó ébren álmodni és álmodva élni. De a legszebb mégis csak az, mikor ezt a kettőt össze lehet keverni. De az álom is csak olyan, mint a hajnal. A legszebb és a legrövidebb…



          Hasítóan fáj, összerándítja a gyomrot, pulzálásra készteti a szívet, verítéket csal a homlokra a vekker csörgése. Hajnalodik valahol, de hiába is keresnéd ezt a helyet a park csupasz fái alatt, a nyirkos, nyúlós ködbe vesző utak mentén, mert túl a felhőkön, ott fenn, emberszem számára láthatatlanul születik ma a hajnal. November van. Az út menti vízelvezető árkok több, mint háromnegyedig tele vannak a lehullott platánok, gesztenyék és hársfák kakofonikus színben pompázó halott leveleivel. Olyan képet képez az emberben, mintha ködbenyúló tömegsírokat nézne a szem, melybe az áldozatok önként és megnyugvó mosollyal hullanak bele.

          Róza nézi a nem látható plafont. Kissé felül, csak annyira, hogy kényelmetlen legyen, nehogy visszaaludjon. Némi idő múlva félrehajtja a takarót és óvatosan az ágy szélére ül. Csak az ajkai szélén venni észre némi rángást, amint mondja a reggeli imáját. „…felajánlom Neked minden munkámat és minden ügyemet. A jót, amit elkövetek, és a rosszat is végtelen irgalmasságodnak…” Kifárad az imában, fejét lehajtja és pihen egy picit.

          Most négyágyas szobában van ismét, hogy Antal elment a mosókonyha melletti hátsó kijáraton, már nem járt neki a negyedik emeleti manzard szoba, mely, mint tudjuk, a holtomiglan-holtodiglanos embereknek van fenntartva.  Rövid volt az a „holtodiglan” Antal, nagyon rövid, sóhajtja Róza, talán sovány tíz esztendő. Miért kell ilyen fiatalon meghalni az embereknek, mélázik hosszan, hiszen alig voltál kilencvennégy esztendős. Lelép az ágyról, mosdózik, ágyal, rendberakja magát és környezetét, mint minden reggel immár kilencven éve, kivéve azt a szűk tizet, amikor Antal mellett nem kellett reggel ötkor kelni neki.

          Körben a társak még alszanak. Nyirkos, savanyú szag terjeng a nagypárnák felett, a túlfűtött radiátorok fokozzák az elhasznált levegő áporodottság-érzetét. Amíg Antallal élt, nyáron mindig nyitott ablak mellett aludtak, szúnyoghálóval. De télen is résnyire volt hagyva egy picit, s a friss levegő álmukban úgy érte a tüdejüket, mint a múltból felbukkanó szép emlékkép.

          Pontosan hat órakor kilép az ajtón. Eltotyog jobbra a folyosón, egészen a liftig, de nem lifttel megy le a földszintre, hanem gyalog araszol, óvatosan lépcsőről lépcsőre tapogatva a fokokat lábaival. Ez a reggeli tornája. Abba a korba ért, amikor már lefelé is nehéz menni. Kifulladva liheg egy picit a tágas hallban, amely ilyenkor még üres. Jobbra fordul, és átvágva a még csendes ebédlőn a konyha felé veszi az irányt. Csak annyira nyitja az ajtót, hogy féloldalasan becsusszanhasson, úgy mint Antal csusszant be hosszú évek számtalan megismétlődő nyirkos vagy derűs reggelén, és úgy köszön a személyzetnek, mint Antal tette ezt régen.

          - Jó reggelt kisasszonkák, jó reggelt, kisasszonkák! Csak aziránt érdeklődöm, hogy lesz-e ma sütemény?

          - Jó reggelt, Róza néni! Ilyen korán? Ilyen korán felébredt? - hangzik a válasz, mint minden reggel, és folytatódik is, mint minden reggel.

          - Nem magamtól, kisasszonkák, nem magamtól - nevet Róza néni -, az a fránya vekker, az ébreszt engem.

          - De miért kell vekkere kelni Róza néninek? - kérdezi a kézilány. - Alhatna, ameddig akar.

          - Amíg a Tóni bácsi érdeklődött a sütemény felől, Róza néni délig aludt mindig - harsog a szakácsnő öblös és szeretetteljes hangja.

          - Tényleg, Róza néni, mondja már meg, hogy mióta elment a Tóni bácsi, miért vette át a szerepét?

          Róza kissé félrebillenti a fejét, és némi fejben zajló mondatrendezés után szinte a súgja a titkot:

          - Nem vettem át a szerepét. Neki nem volt szerepe. Neki álmai voltak és vágyai. Aszerint élt. De az nem volt szerep.

          - Jó, persze, én sem úgy értettem - gömbölyíti a sarkot a szakácsnő -, csakhogy ugyanúgy csinálja a reggeleket, mint a Tóni bácsi.

          - A Tóni bácsinak az volt az álma - kotyog a kézilány -, hogy minden reggel főétekhordót és ceremóniamestert alakított. Róza néninek mi az álma?

          - Nekem az, kisasszonka, hogy délig aludhassak, mint az elmúlt tizenvalahány évben az Antal mellett aludhattam. Mert a gyermekek és a férjem mellett nekem mindig ötkor kellett kelnem, minden reggel szólt a vekker, és én már nagyon gyűlölöm a vekkert.

          - De aludhatna a Róza néni most is, senki nem zavarná. Akkor miért kel ismét reggel vekkere, és miért csinál mindent úgy, mint Tóni bácsi?

          - Azért, kisasszonkák, azért - suttog ismét Róza néni -, hogy nehogy azt higgye valaki, hogy elment. Hogy nincs itt az Antal.

          - Értjük, Róza néni, értjük - mondta kórusban a konyhai személyzet, és azért mondták kórusban, mert sem együtt, sem külön nem értettek ebből a fából-vaskarikából egy szót sem. De folytatódott a reggel, és ismét a kérdés:

          - Tehát lesz ma is sütemény? - terelte a szót a lényeg felé Róza.

          - Persze hogy lesz sütemény, Róza néni!  Magának ne lenne? - és nevetnek.

          - S szabadjon érdeklődnöm, milyen sütemény lesz? - kérdezi Róza asszony fáradt arccal, fakó hangon.

          - Négercsók lesz, Róza néni, direkt a maga kedvéért ma négercsók lesz - hangzik a kórus, és érdeklődve nézik a fáradt, sokáig néma arcot.

          - Ó! Négercsók. Én nem szeretem a négercsókot. Az igazság az, hogy én semmilyen süteményt nem szeretek. Én csak aludni szeretek délig. Azt szeretem. De elmondom a többieknek, hogy milyen sütemény lesz ma, hogy azt higgyék, az Antal még itt van, csak most ő alszik délig, és én csak kisegítem.

          Fáradtan, lassan tipeg ki a konyhából, a személyzet lehajtja a fejét a munkába, nem szól, nem néz utána senki. Lassan fél hét felé közelít a konyha nagyórája, mikor Róza elfoglalja Antal helyét az ajtónál, mely a hallból vezet át az ebédlőbe. Most ő fogadja reggel a leérkező öregeket, tiszta ruhában, megmosakodva, frissen csavart frizurával. S most átlényegül, kihúzza magát és mosolyog. A nőket keresztnevükön, a férfiakat magázva és vezetéknevükön szólítja. Személyesen üdvözöl mindenkit, mindenkihez van kedves szava.

          - Jó reggelt kívánok, Ildikó, jó reggelt kedvesem, örülök, hogy látlak, örülök, hogy látlak. Ma négercsók lesz, kedvesem! Ma négercsók lesz.

          És remegve várja a választ, amely nem is válasz, hanem kérdés, amiért reggel ötkor kel, és hajbókol az ajtóban száz öregnek, de megéri, mert végre beteljesedik a reggel, és elhangzik a kérdés-válasz.

          - Köszönöm Rózácska, köszönöm! De hogy hogy nem a mi joviális, snájdig Antalunk áll itt minket üdvözölni? Úgy megszoktuk, hiányoljuk!

          Ekkor a cseppenet asszonyból sudár, ifjú, erőteljes nő lesz, aki anyás büszkeséggel válaszol.

          - Köszönöm kérdésedet, de Antal ma reggel gyengélkedett. Megkért, hogy helyettesítsem, szeretne picit tovább aludni. Ugye nem baj? Ugye nem baj, hogy csak én…

          Mindenki megnyugtatja, hogy nem baj, egyedül Karmenádli úr sajnálkozik erősen, hogy akkor mi lesz a délelőtti sakkpartival, mert az Antal...

          - Tudja, Rózácska, az Antal remek schnellpartikat tudott játszani. Hát pihenje ki magát, üzenem neki, és várom! Mondja meg neki, én várom, a Karmenádli!

          Megy tovább Karmenádli úr, de megtorpan, és visszafordul.

          - Ne haragudjon Rózácska! Nem üzent nekem valamit az Antal úr?

          - Ó, igen - ragyog napként a Róza arca -, dehogynem üzent, csak elfeledém, halálosan elfeledém. Azt izeni személyesen önnek, Karmenádli úr, hogy ma négercsók lesz, ma négercsók. 

         Mikor elfogynak az érkezők, maga is a fal melletti, egyszemélyes asztalkához ül. Rövid áldást mond és beleüti a kifli végét a kakaóba. Reggelizik. Egyedül. Mint minden reggel.

Soroksár, 2008. augusztus 20.

PLT'