Tartalom

              Bűnbánó Mária Magdolna hallgatásai

            Attól nem leszünk káromoló lelkűek, hogy isteni dolgokról emberi elmével beszélünk, mint ahogy az Isten sem csökken a szemünkben azért, mert emberi hangon szól hozzánk.

           Kr. u. 34-ben, mikor a fenti hallgatások történnek, József, az ács már természetesen nem él. A három elbeszélésnek mégis ő a központi alakja, mert az ő sorsa hasonlít legjobban korunk hétköznapi alakjához.

            József és a mai férfiak közös tragédiáját Reményik Sándor fogalmazza meg legszebben, mindössze két sorban:

 „Az evangéliumban hallgatok,

És hallgat rólam az evangélium.”

 Az igazán nagy történések nélkülünk történnek.

 A szűz monológja

Mert Jézus, a fiam duplán vérzett – mondotta Mária szemét lesütve -, szüzességemet ő vette el, az volt az igazi fájdalom nekem, nem pedig - ahol szintén sokat vérzett - a keresztúton s a kereszten, az én fiam, az én reményem…, mondotta Mária, és Bűnbánó Magdolna borzadva nézte a szüzet.

Mikor az angyal bejelentette nekem áldottságomat, pirult el Mária, megkérdeztem az én Józsefemet, hogy esküvőnk óta - amit a rabbi is megfelelőnek talált a szokásoknak és a hitünknek törvényei szerint -, szóval kérdem, te József, miért nem közelítettél eddig hozzám, s bár egy az ágyunk és egy az asztalunk, most egy angyaltól kell megtudnom áldott állapotom – s Bűnbánó Magdolna ámulva hallgatott.

Mert ha csúnya lennék - mondottam akkor az én Józsefemnek -, miért vittél a szentélybe engem Jahve mindenlátó szeme elé, amely olyan mindenlátó, hogy abból még neked is juttatott én Józsefem, tehát ha nem lennék szép, azt akkoron is látnod kellett neked, ki a pálca hosszának tizedét is felméred szemeddel. Ha nem szépnek, de szépen fogadtál ágyadhoz, asztalodhoz, miért rontottad el álmaim, vágyaim a nem közeledéseddel, amit annyira vártam, annyira vágytam? És álom maradt a vágy, és várás lett az este, a holnap, és kín, várakozás a napokon, heteken keresztül, hogy miért nem felelek meg neked?

Vagy megjelent neked is egy angyal, én Józsefem, aki elmondotta volt szándékait az Úrnak velem, csak te titkoltad előttem ezt, méltán, hiszen már tudója voltál az én angyalom leendő eljövetelének, s belenyugodva ebbe a döntésbe, azért nem közeledtél hozzám, Józsefem - idézte a múltat Mária halovány arccal a naplementébe nézve -, miközben Bűnbánó Magdolna, a kurtizán elröhögte magát.

Én Máriám - mondotta akkoron nekem az én Józsefem -, nagy látások tudója nem vagyok, de érezém a lelkemben és sejtjeimben, hogy szüzességed hamvára én méltatlan vagyok. Nem jelent meg nekem angyal sem éjjel, sem titokban, el nem hallgattam előled semmit, de megmagyarázhatatlanul kaptam a figyelmeztetést, hogy az Úr nem száll föléd leereszkedve, nem áll melléd átölelve, hanem belőled kiszakadva, belőled előbújva lesz testté az Ige, mely mellesleg elveszi a te bársony szüzességedet - mondotta Józsefem szégyenlősen -, és így folytatta: tudod kedvesem, én átadtam az Úrnak az első éjszaka jogát, mert meg van nekem ígérve a többi csinálmányának joga - vett mély levegőt Mária a folytatásra készülve, míg Bűnbánó Magdolna, a cafka beleharapott a saját kezébe.

Hát ezért történt Magdolna - mondotta Mária pihegve -, hogy az én Józsefem nem közeledett hozzám, mert perlekedni nem akart az Úrral, én pedig belenyugodva a plátói szerelembe, mert már reménylettem az írás beteljesülését, és inkább hittem ebben, semmint hogy megforduljon a fejemben, hogy az én Józsefem esetleg impotens.

Aztán jött az angyal, és olyan szépen beszélt hozzám, kedves Magdolnám, szinte sajnálni kezdtem az elszalajtott lehetőséget, tudván tudva azt, hogy az angyalok semleges neműek.

És elment a semleges nemű angyal, és nekem már nem volt semmiféle vágyam, mert már bennem volt a beteljesülés, maga az Ige, ahogy az írás mondja, mely Ige majd belülről kifelé jőve elveszi az én ártatlanságomat – izzott fel Mária arca az emlékek hatása alatt-, míg Bűnbánó Magdolna, a ringyó kénytelen volt inni egy korty vizet, miközben azt motyogta: Uram, hogy ezt a frenetikus trükköt nem én találtam ki!

Amikor az én fiam, a Jézus már tudott bort csinálni vízből, ám még nem tudott vízen járni, tehát surbankó, ámde érett kamasz volt már, na akkor, kedves Magdolna, akkor közeledett az én Józsefem hozzám már nem csak az asztalnál, hanem az ágyban is, mondván: „Most már eljött a mi közös időnk is, Máriám, én ragyogásom, és szeretném, ha ma éjjel igazán megismernél engem.”

És akkor megismertem az én Józsefemet, és másképpen ismertem meg, mint az angyalt akkoron, és azóta sokszor eszembe jut az is, milyen kár, hogy az angyalok semleges neműek - törölte meg Mária homlokát, míg Bűnbánó Magdolna eldöntötte magában, hogy kár volt megtérnie.

Vérzett az én fiam, a Jézus Poncius Pilátus helytartó udvarában, vérzett a sokszögű korbács alatt, a kereszt alatt és rajta, de talán az a vér volt a sorsa, mely akkor rakódott rá, mikoron belőlem kijőve elvette szüzességemet.

Nem gondolod, Magdolna drágám?

És nagy fájdalom volt az is nékem, hogy egyedül állottam a kereszt alatt, mert az én Józsefemnek akkoron igen sok megrendelése összeszaladt, és a többi, nem angyal csinálta gyerek miatt dolgoznia kellett keményen, így nem is tudott eljönni a fia megfeszítésére, de viszont előre kimentette magát - sírta el magát Mária, és Bűnbánó Magdolna elhatározta, azonnal visszamegy a nyilvánosházba, mert ott csak bűnözik esetleg egy keveset, de nem bolondul meg azonnal.

Tudod Magdolna - folytatta Mária borongósra véve a hangját -, az én fiam, a Jézus soha nem nevetett. Már gyerekkorában kioktatott, sőt megfedett, ha nem ismert dolgokkal hozakodtam elő. A végén már néha azt éreztem, hogy az ő mennyei atyja az én férjem, nem pedig az én Józsefem, akiről csak szépet és jót tudok mondani, pláne azok után, hogy kiderült, ő nem semleges nemű, csak visszafogta magát. Olyan volt az én Józsefem, mint a muzsikus, aki másnak vidámságot, derűt, nosztalgiát, megkönnyebbülést hoz zenéjével, de önmagának soha nem dalol, soha nem muzsikál - állott fel Mária párás szemmel, míg Bűnbánó Magdolna heves vágyat érzett arra, hogy megfogja magának ezt a remek embert, kiről tudvalévő, nem semleges nemű angyal.

Jól mondotta az én fiam, a Jézus, kedves Magdolnám, acélosodott meg Mária hangja, hogy a te ledérséged és cédaságod nem talál kedvet az Úr előtt, mert bizony romlott és parázna dolgok azok, amiket elkövettél, s még arra sem vetted a fáradságot, hogy az emberek előtt takard, avagy misztifikáld a te gyökeres romlottságodat, ahogyan  piszkos embertestekkel helyettesítetted az angyalokat - mondotta Mária elhaló hangon, és lassan elalélt az emlékek súlya alatt.

Akkor Bűnbánó Magdolna magára tekerte kendőjét, és szó nélkül kiment a házból.

 Ács József monológja

  …mert nem tudhatja senki, milyen nehéz volt a kezdet, és mennyire göröngyös volt az út a beteljesülésig - mondotta Ács József Bűnbánó Magdolnának, aki Máriától jövet bekukkantott a műhelybe Józsefhez.

Bizony gyötrelmes napok vannak mögötte-mögöttünk, és csak a gyalu kése bizonyult állandónak ezekben az időkben.

Jól nézel ki, kedves Magdolna, és néha sajnálom, hogy erősen bűnbánó lettél, mert most például igen szívesen megölelgetnélek meleg, erős karommal, ha nem lennék én az isteni fiú apja - törölte le a fűrészport arcáról Ács József -, de már nem tehetem azt sem, mert isteni fiam követője lettél, és az isteni fiú apja megint kimarad valamiből, ami olyan emberi szépség, hogy annál szebb nincs is a világon.

Kissé asszonyosabb a formád, kedves Magdolna, mint Máriának volt akkoron mikor megismertem őt, de ő is olyan forróan gyönyörű volt, mint te mostan. Vagy nem is, csak én láttam-látlak szépnek benneteket, őt a múltból, téged a jelenben - mondom nem tudom-, csak vélem sejteni, hogy szép az, amit szépnek szeretnénk látni - borongott el Ács József, miközben Bűnbánó Magdolnának megfordult egy-két gondolat a fejében még a megtérése előtti időkből.

Mert tudod, drága bűnbánó barátném, a helyzet az, hogy én a munkán kívül mindenből kimaradtam. Akkoron, mikor az én Máriámat ágyamhoz-asztalomhoz vezettem, olyan fiatalosan törékeny és rémült volt, mondtam is magamnak:

Te József! Ne riaszd meg ezt a madárkát, kivel majdan sok szép gyermeket fogsz nemzeni, hanem türelemmel és szeretetteljes vigyázással tedd meleggé az ágyékát akkorra, mikor majd befogad téged - tette le a fűrészt Ács József, míg Bűnbánó Magdolna arra gondolt, hogy be kár, hogy a fiatalokat minden felvilágosítás nélkül lökik a rabbik az asztalhoz és az ágyhoz, mert ha József előtte felkereste volna, talán nem így alakulnak a dolgok.

Tapintat, szeretet, kímélet - ez volt a hármas jelszavam, te igen asszonyformájú Magdolna - folytatta Ács József -, továbbá a várakozás és a vágy iszonyatos harca bennem, mely leapasztotta a húst a karomról, mély ráncokat vésett arcaimra, mert arcaim voltak nappalra, és arcaim voltak éjszakára, mikor egészséges merevedéssel vártam az ő félelmeinek elmúlását.

De valami mindig szemérme útjába állt, vagy fordítva történt, ma sem tudom, tehát vártam, vártam, szerettem, vágytam és vágytam - köhögött fel egy kis fűrészport Ács József, míg Bűnbánó Magdolna olyat gondolt Máriáról, amit bizony nem méltó az őt megtérítő mesterének édesanyjáról gondolni, de azért csak gondolta.

Egy éjjelen aztán elhatároztam, most már törd le te is, József, az ő félelmeinek árnyát, és mutasd meg, milyen gyönyörű eszközöket adott nekünk Jahve a szeretet bödönében kotorászni, mert ha bödön is van, meg eszköz is adódik, akkor az Úrnak valami szándéka lehet ezekkel, különben nem adta volna a kezünkbe - mosolyodott el Ács József -, míg Bűnbánó Magdolna az eszközök emlékeinek hatására, s az eszközökre emlékezve minden bűnbánat nélkül felvihogott.

Ezért hozzá fordultam az ágyunkban látván nyugtalan éberségét, amit én már a feloldódás és a vágy jelének véltem érezni, mikoron is - képzeld el, kedves Magdolna - azt mondja nekem rebegve a lelki fényektől, hogy ő meg az angyal, meg hogy meg vagyok előzve de cudarul, és közben a családfámat emlegettem, hogy abból kell legyen a Megváltónak jönnie, és íme az idők beteljesedtek az írás szavai szerint, és nászunk öröme az legyen, hogy én örüljek az ő örömének, mert ő is örül annak, hogy én ezt mind átörülöm vele - vágta a gyalut Ács József mérgesen a sarokba, míg Bűnbánó Magdolna magában meghajolt a megtérítő mester édesanyjának csavaros esze előtt.

Mert mondd meg nekem, te igen lágy orcájú Magdolna, miért kellett nekem Dávid házából származnom az írás szerinti beteljesüléshez, ha engem ebből az egészből szépen kihagytak, és kiteljesült az angyal is meg az én Máriám is, csak én éreztem magam olyan kifosztottan.

Talán utána lehetne nézni ennek az angyalnak, hogy ő is Dávid házából származik-e, és ha nem, akkor én itten nagyon be lettem csapva, de ha igen, akkor miért én gyalulok eszeveszetten a családomért, és miért nem az angyal? - horgasztotta le fejét Ács József, míg Bűnbánó Magdolna megértően látta tapasztalatainak igazát, miszerint a férfiak előbb vagy utóbb gondolkozni kezdenek, de akkor már minek?

Uram, te aki kimondhatatlan nevű vagy, te vagy a tanúm, milyen idők jöttek azután - szilikózisodott el Ács József hangja -, s azt ne is tudd meg, kedves megtért Magdolna, mert jöttek a napok és elmúltak, és tanítások voltak, meg egyéb borhamisítások Kánaánban, és jöttek tanítványok, akiket én etettem - mert halász létükre üres hálóval foglalták el házamat -, miközben az én isteni fiam kenyeret szaporított, ötezer embert megetetett három sneciből, de nekem abból nem adtak, nekem nem szaporította senki a kenyeremet, sem a nem létező halaimat, csak a gondjaimat szaporították, hogy a csodák ellenére éhenkórász tanítványoknak hogyan adjak pászkát, hiszen én is éhes vagyok, testileg és lelkileg, és nagyon fáradt - ereszkedett meg Ács József hangja az emlékek súlya alatt. Korgott a gyomra is erősen, míg Bűnbánó Magdolna megfogadta magában, hogy feltáplálja ezt a derék embert magának, és akkor lehet esetleg a talánból igen is.

Hát ezért történt, kedves Magdolnám, hogy én a fiam keresztre feszítésére sem mentem el, mert arra gondoltam akkoron, most eldől Jahve igazságossága szerint, hogy mi is volt itt nekem a szerepem - ha volt egyátalán -, hiszen ha angyal nemzette a gyerekemet, akkor miért én sírdogáljak a kereszt alatt, miért nem ő, vagy ha mégsem angyal volt az apja, akkor zokogjon az, aki akkor örömködött, mikoron én csak vágytam és vártam, mert hogy én nem örömködtem az én Máriám ágyékában, az olyan biztos, mint az, hogy én lassan már nem hiszek senkinek és semmiben - csuklott el Ács József hangja, míg Bűnbánó Magdolna arra gondolt, mennyi kibicsaklott élet futott már bele az ő ágyékába, olyan sok kétely, kiábrándultság kergetett hozzá derék héber férfiakat, akik mind ezt titokban akarván tartani aztán a magafajtát jól agyonkövezik, pedig ha bűnbánásról van szó, akkor nem csak az ő nevét kéne így titulálni, hiszen hol vannak azok az izmos pásztorok, kereskedők, rabbik, farizeusok, akik miatt neki bűnbánnia kellett.

Arról már alig van erőm beszélni, kedves Magdolna, mennyire megrémültem, mikoron a feszítgetés után harmadnapon hozták a hírt a szomszédok, hogy feltámadott az én fiam!

Uram, Uram! - kiáltottam fel keservesen -, hát kezdődik az egész elölről, amit eddiglen átéltem?

Uram, imádkoztam buzgón, kezdje újra az egészet a te angyalod, vagy ha nem angyal volt, akkor örök hatalmadnál fogva - mely maga az Élet - küldd ide azt az embert, aki tönkretette az életemet, kezdje el ő is azt, amit én már befejezettnek hittem, de nekem irgalmazz, Uram - zokogott fel Ács József, míg Bűnbánó Magdolna átpillantott az emlékeinek súlya alatt alélt Máriára, majd az összeroppant, könnyes arcú Józsefre.

Aztán befödte fejét az ő bűnbánó fekete kendőjébe, és szó nélkül kiment a műhelyből.

Simon, a cyrenei monológja

         …és mielőtt leült, Bűnbánó Mária Magdolna vállára eresztette fekete kendőjét, mely óvta a naptól, de nem a gyász jele volt. Nézte Simont, a cyreneit, s az a nagyon régi kép jutott eszébe, mikor ez a most már megfáradt öreg pásztor még ereje teljében egész napokat vívódott a háza előtt, fel s alá sétált, leült, tipródott, de bekopogni nem mert hozzá, mert kívül is, belül is szégyenlette trágyás önmagát.

        Tudod – mondta Simon a cyrenei -, én mindig féltem a hatalomtól, úgy a rómaiaktól, mint a fajtám hatalmától. Bár a fajtám hatalmától jobban féltem, mert Róma nem törődött velünk egyszerű pásztorokkal, a Főpapi Tanács viszont törődött velünk egyszerű pásztorokkal az adóból kifolyólag, amivel megválthatták kicsiny kvadrát királyságukat, és a gittegyletszerű Főpapi Tanácsot az én birgéim árán.

         Azért nem féltem továbbá annyira a rómaiaktól, mert egy derekasan megedzett lándzsa nyele a szemükben többet ér, mint az én egész életem, hát nem is törték el rajtam soha, de az áldozati adományokkal összekuszált adók miatt a saját fajtám kiszolgáltatott volna az edzett lándzsanyél tulajdonosainak – kesergett Simon, a cyrenei -, míg Bűnbánó Mária Magdolna előtt az a kép jelent meg a múltból, mikor az a réges-régi fiatalember önmagát nem legyőzve vesztesként kullogott el a háza elől. Vesztes volt, mert tudtán kívül kiszolgálta Rómát, kiszolgálta a Főpapi Tanácsot, de a vágyait nem merte kiszolgálni.

         Nem mert kopogtatni, mint ahogy sokan nem mernek kopogtatni a kopogás visszhangja miatt, mert bűnöket csak csendben mernek elkövetni az éj leple alatt, és félnek attól, hogy a kopogásra kitáruló ajtó mögött fény várja őket, mely megvilágítja gyarlóságaikat, és ez nem jó, mert ők a fényben csak megkövezni szeretik azt, amit sötétben elkövettek.

        „ Kopogjatok és megnyittatik néktek” – mondotta a mester már régebben, igaz nem kifejezetten az én ajtómra gondolt – révedt el Bűnbánó Mária Magdolna-, de gondolhatott volna arra is…

      A sánta birge miatt volt minden késedelem - folytatta Simon, a cyrenei -, de nem akartam levágni a sántasága miatt, gyógyulásra mindig van esély, még a birgének is, így lelassúdva értem el a nyájjal, mely számlált négy kosot, tizenhat anyát, nyolc gidát, melyből egy sem volt fekete, szóval így értem el a halmot, ahol a csődület ismént elrekkentette az utamat, s alkalmat adott a beteg jószágnak a pihenésre.

         De mondd meg nekem Magdolna - ki neved jelentése szerint Magdala városából való asszony vagy -, miért is kellett nekem kíváncsiskodni, és magára hagyni a nyájamat, miért kellett nekem századszor is látni a begyakorolt rituálét, mikor a fajtám eladja Rómának a fiait azzal az indokkal, hogy a nép ne fertőződjön. Én is egy voltam a népből fertőzetlenül, engem nem érdekelt a Tanács, engem nem érdekelt Róma, engem csak a nyájam pihenése érdekelt.

        Csak azt láttam, hogy három fajtámbelit hajszolnak a domb teteje felé - tapogatta meg sebes vállát Simon, a cyrenei -, és hogy a rómaiak igen siettették a menetet, mert gyorsan túl akartak lenni az egész unalmas kötelességükön, mikor az egyik elesett.

         Te is elestél - gondolta Bűnbánó Mária Magdolna -, mikor azt hitted hogy legyőzted a vágyadat, legyőzted önmagad, új gerincet tettél a régi helyére ezáltal, pedig csupán csak gyáva voltál, nem  léptél be a nyitott ajtón a fénybe, és nem hoztál hangosan lármázó kabócát az ágyékomra - borzolta fel dühösen a haját Bűnbánó Mária Magdolna, és visszanézett a házra, ahol Mária éppen alélt.

         Ekkor jött a fájdalom, melyet az edzett lándzsanyél okozott, és mennem kellett, de nem azért, hogy a fajtámbelin segítsek önszántamból és derék hívő lelke szerint, hanem azért, mert a rómaiak úgy látták helyesnek, hogy nem az a lényeges, ki viszi a keresztet, a lényeges az, hogy a kereszt időben fenn legyen ott, ahová szánták. Ez volt a lényeges, de én a lényegről mit sem tudva csak arra gondoltam, mit keresek én egy kereszt alatt, mely töri a vállamat, botladozva visz egy nem általam választott úton büntetlenül és el nem ítélve, vétlenül visz a kereszt az ítélet hegyére.

         Simon, a cyrenei megsimította homlokát, a másik kezével pedig a szakállát nyújtotta képzeletben le a földig, hogy ezen elterelő mozdulatok alatt megfigyelhesse, milyen hatással vannak az ő gyötrelmei arra a lényre, aki számára mindig elérhetetlen volt és lesz, és akinek ágyéka összes gyötrelmét köszönheti. Mivel nem hogy választ, de még az arcnak egy rezzenetét sem kapta viszonzásként,  a titkolt benső vágyától fűtve és hajszoltatva, sebesen pergette az átélt borzalmakat a lelkéből kifelé.

         Aztán hogy felértünk a tetőre, mérgesen dobtam le a keresztet a földre, nem azért, mert törte a vállamat, és azért sem, merthogy a nyájam jutott volna eszembe, hanem egy ostoba asszony hozott ki a sodromból, aki a  tömegből ugrott az útra, és engem, aki a teher alatt nyögtem, majdnem fellökött, és odament ahhoz, akit később középre feszítettek. Nem énhozzám jött, aki izzadtam, nyögtem, botladoztam - ráadásul ártatlanul -, hanem ahhoz ment, és nyervogott, hogy ó, Mester – így mondta, Mester -, töröld le már az arcodat, mert olyan nagyon izzadt, ne csurranjon a szemedbe a sós lé, meg ilyeneket mondott a buta némber, valami Veron vagy Veronic volt a neve.

        Az, akit Mesternek titulált, az meg törölgette az arcát, és motyogott is valamit, de nem értettem, hanem szóltam az asszonynak, hogy nekem is adja már azt a kendőt enyhülésképpen, nekem is jár, sőt nekem jár igazán, de csak megvetően átnézett rajtam, és a középen keresztre feszített izzadságát csókolgatva zokogott ott még pár asszonnyal, akik szintén belezokogtak az izzadságba, gondoltam is: no már nem is kell a kendőtök, de azért nagyon mérges voltam, hidd el, te Magdala városából származó asszony, nekem ezeket.

       Akkor a két pribék gyorsan felszegezte mind a hármukat a keresztre, a katonák ebben nem vettek részt, ahogy ezt már másnap állították a Főpapi Tanács tagjai, a katonák csak a felállításban segédkeztek, mert ők katonák voltak, és nem hóhérok, azért tart Róma pribéket, hogy a katona az katona maradjon. És akkor hallottam a katonáktól, hogy ez valami csodatevő prófétajelölt, mert jelölt embernek vallja magát, és azt is hallottam, hogy a középen keresztre feszített az egyik társának azt ígérte, hogy mivel vele volt, még ma együtt mennek a paradicsomba.

         Na, kedves Magdaléna, ezen megint annyira el bírt önteni az epe, mert figyeld csak az igazamat. Az a másik lator az csak vele volt, és ki tudja milyen bűnökért, de ezért már paradicsomot ígért neki a varázsoló ember. Nos, én is vele voltam, én is véletlenül, és - ráadásul ártatlanul - én cipeltem helyette azt a ménkű nagy terhet, nekem meg azt sem mondta a nagy emberséges lelkével, hogy köszönöm. Meg nem szólt annak a Veronnak sem – vagy kinek –, hogy add már oda, asszony, annak a szerencsétlennek is a kendőt, mert az még nyomorultabb, hiszen azt sem tudja mi történik vele, nem, nem mondott az semmit, nem vett észre semmit, csak hömpölygött ott felfelé a nagy mártír arcával.

         Így látom én ezt most már az események után, kedves Magdolna asszony, és nagy az én sérelmem, mert mondd meg nekem igaz lelkedre - és meg tudod mondani, mert valamiért te törölgetted a hajaddal a csupasz lábait, annak meg kell valami okának lenni -, szóval mondd meg nekem, ha igaz próféta, csudatevő, orvos, gyógyító, aranykezű bénareparátor volt ez a középre feszített, akkor miért nem jutott eszébe hálából meggyógyítani az én sánta birgémet?

        Mert ha nincs birge gyógyító tudománya, akkor nem szólok egy szót sem. Nincs, nincs! De ha volt neki, és csak azért nem gyógyította meg, mert nem jutott eszébe annak az embernek a gondja-baja, aki a terhet vitte helyette, hát akkor, kedves Magdaléna, ez megbocsájthatatlan.

        Azt is beszélik - és szerintem megint a Főpapi Tanács súgására -, hogy ezek a gaz rómaiak még a szegény elitélt ruháját is kockajátékra tették. Hogy ezt az ostobaságot ki hiszi el, azt nem tudom, hiszen a római katonáknak a drága bíborcsiga nedvével festett köpönyege van, akkor pont erre a halszagú, rongyos felmosórongyra vetődtek volna rá?

        Na nem! Erre én vetődtem volna rá, mert azt gondoltam, hogy valami takarófélének jó volna nekem, és ezért a fáradságom fejében elkértem egy hegyes nézésű centúriótól, mondom, szánjon már meg kérem szépen. Kaptam is akkorát az edzett lándzsanyéllel, hogy még most is tapogatom, a katonák meg röhögtek, és azt mondták: „ Nézd, te zsidó! Mi inkább széttépjük, és a darabjait kockán kijátsszuk - mert tét nélkül is szoktunk játszani -, de inkább menjen veszendőbe, mint a te kezedbe jusson, mert lám ilyen a te fajtád, még a Golgotára sem kíséri fel a fajtáját fizetség nélkül, hát igen undorító ez nekünk.”

        Lekullogtam a dombocskáról, melyen aránytalanul kicsinek látszottak a keresztek az én fájdalmamhoz képest, és a sánta birgét már dögölve találtam, rajta a sok léggyel. Ezért elmentem a Tanácshoz, hogy valami kárpótlást kérjek, mert csak a Tanács feszíttette meg ezt az embert a rómaiakkal nem igaz? De csak nevetve elhajtottak onnan, és valami költséget emlegettek harminc ezüst értékben, amibe ez a cirkusz nekik eddig is került.

         Akkor én álló helyembe megvilágosodtam, rájöttem, hogy mindennek alapja a rend és a hatalom. Mert rend csak ott van ahol hatalom van, a hatalomnak pedig az a rendje, hogy ne törj a hatalom ellen. Ezért nézik el, ha a hatalom által megszilárdított rend ellen vétesz gyermekded lopásokkal, gyilkosságokkal, hamis tanúzással, de nem nézik el soha, ha azt mondod: ez a rend fennmaradhatna más hatalom alatt is.

        Így megvilágosodva, és szinte vakmerő dühvel elmentem a prokurátorhoz, ott is előadtam a sérelmemet, hogy engem ez a nap micsoda gonosz kohóba dobott, miként cipeltem, izzadtam, és köszönet és köpeny helyett csak lándzsadöfést adtak nekem. Továbbá a megdöglött birgémet sem fizeti meg a Főpapi Tanács, „ezért kérdem én most tőled, Prokurátor - élj egészségben -, hogy az én véremen végzi ki Róma a gonosztevőket? ” 

         Én nem értek a hatalomhoz, csak a rendhez, annak is csak a betartásához, de az a prokurátor akkor ott valamiért nagyon zaklatott volt, és nem énmiattam, azt éreztem. Hosszan nézett rám, majd lassan elmosolyodott:

         Tudod-e, avagy csak sejted-e, te ember, hogy Róma ma nem egy bűnözőt végzett ki, hanem életre keltette a Gólemet – amiről annyit meséltek a legendáitokban -, de ez a Gólem nem igazságtevő Gólem lesz majdan, ahogyan a meséitek mesélik, hanem egy mártír Gólem lesz ez az idők megérése után, amivel sem a Főpapi Tanács, sem az örök Róma nem tud majd kezdeni semmit. És Jupiterre mondom, nem tudom miért, az az érzésem, hogy ha öt avagy tíz év múlva nem múlik el nyomtalanul a neve neked vagy nekem, az annak lesz köszönhető, ami a mai nap történése volt. Én kérem az Isteneket, ne engedjék megélnem azt a napot, amikor a nevem valamely okból halhatatlan lesz. Ezért imádkozz te is, te zsidó, és most menj, nem bántalak orcátlan zaklatásodért!

         Ezt mondta nekem a prokurátor, kedves Magdaléna, és én akkor sem, és most sem értek belőle egy szót sem. A károm sem lett megtérítve, ezért örültem meg, amikor láttam lépteidet kifelé jönni a középen megfeszített anyjától, hátha tudsz segíteni, ha már én segítettem a fiának, ha talán a birgém ára megtérülne, és veled bekopognék…

         Ekkor felállt Bűnbánó Mária Magdolna, kendőjét szorosra húzta, szánakozva nézett Simonra, a cyreneből valóra, és azt gondolva, hogy akik nem mernek kopogtatni egy birge áráért egy halottas ház ajtaján, akik nem mernek megkönnyebbülésért kopogtatni egy nyilvánosház ajtaján, azok nem mernek majd kopogtatni a mennynek ajtaján sem, mert ezeknek az ajtóknak titka van.

        A titok pedig ott rejtőzik a te lelked zárt ajtaján, mely most már zárva is marad örökre, amíg a középen megfeszített élni enged téged – lépett el Bűnbánó Mária Magdolna Simon, a cyrenei mellett, és az ágyékára el nem hozott kabócák néma ciripelésétől kísérve szó nélkül kiment az ajtón.

Százhalombatta, 2003. december