„Amikor az ember már nem fordul vissza,

                                                         mert nincs miért visszafordulnia,

                                                         legfeljebb a maradék borát hogy megigya,

                                                         s úgy tesz, mintha fontos volna lánya vagy fia…”

                                     (Gál Sándor: Mélység előtt)

           III.

          Abba a korba értem, amikor az ember már nem tartja számon a szeretteit.

         Persze szorosan véve ennek a mondatnak az igazságtartalmát, nem sok igazság van benne, mert szűk a kijelentés. Régen – szóval valamikor – még nekem is nagyon fontos volt, ki sze­ret engem, és kit szeretek én. Szinte betegesen számolgattam, hogy kik nem szeretnek, és kiket nem szeretek én sem.   Ma már bevallhatom, néha még gyerekes statisztikákat is ákom­bá­kol­tam a szívem eme főkönyvéről.     Ma már nem gyártok statisztikát. Nincs értelme. Ha szorosan vesszük a dolgot, talán úgy lehet, hogy én igazából nem szeretek senkit. Magamat sem! Ezek után miért érdekelne, hogy ki szeret engem?

        A Micit nagyon szerették a fiatalok, és elhalmozták tisztelettel, sze­re­tettel, amivel nem tudott mit kezdeni. Kinyithatta volna magát, és be­e­reszthette volna ezt az ajánlkozó meleget, de az a mondat, az az egy­szer elhangzott mondat keresztgerendát tett a szívére, nyelvére. A fiát szerette. A lánnyal sem volt baja. A mondattal volt baja. Csak magával volt baja.

        A gyerekek beköltöztek esküvő után a jogtudós házába, és csak a hát­só részt lakták, azt, amelyet a jogtudós használt élettérnek. A ház első ré­sze, a várószoba, a gépírókisasszonyok szobája, a sok tiszteletnek ör­vendő jogtudós belső szentélye pedig őrizte a csendet, hogy sem­mi­fé­le hang ne kavarja fel az emlékezés porát. – Nehéz idők járnak, Édesanyám – mondta a fiatal erdészgyakornok Mi­cinek –, nagy teher ez mindenkinek, hogy Édesanyám a szomszéd fa­luban él egyedül. Ott az a hatalmas ház, mi csak hátul élünk, maga meg lakhatna elöl egyedül, és mégis együtt!

        Két év is eltellett akkor a kapacitálással, mire a Mici végre haj­lan­dó volt arra, hogy megnézze egyáltalán azokat a helyiségeket, ahová ő ak­koron be sem lett engedve, és most szerető szívek kérlelik, hogy él­jen ott élete végéig. Felöltözött tehát szépen, elballagott Emerus Stencl esperes-plé­bá­nos­hoz, aki joviális bólogatással meghallgatta, megáldotta, útjára en­ged­te, aztán becsukta utána az ajtót, és azt hörögte: Uram! De kicsiny az aklod, és de sok a birkád!

        Zötykölődött a szekéren a Mici, és elfordította a fejét, mikor szem­ből nagy sebességgel elporzott mellettük az erdészet szolgálati hintaja, mely­nek a bakján a fia noszogatta gyeplőszárral a paripákat, hogy idő­re odaérjen az édesanyjáért, akit maga mellett akart tudni szeretetben, bé­kességben, a kiszabott idők végezetéig. A ház elhagyatott volt, de a kapuk nyitva voltak. Nem tudta, hol a me­nye, de nem is érdekelte. Amíg a fia habosra hajszolta a lovakat, hogy elhozza őt ide, addig ő lassan átlépte a kapu vonalát, végigaraszolt a járdán egészen addig, ahol jobbra, egy lépcső után, a várószoba nyílt.

        Belépett a várószobába, és becsukta maga mögött az ajtót. A fogas üresen nyújtogatta elárvult polipkarjait a mennyezet felé, és a kék alapon az arany Anjou liliomok összedugták a szirmaikat, ör­ven­dezve a felismerésnek:  Ismerjük őt! Már járt nálunk! Ő az, akinek nem volt pénze! Az ablakon berézsútolt a nap, és saját fénypászmájában elkezdte szá­molgatni a szállongó porszemeket, amelyek már több mint tíz éve nem tudnak letelepedni sehová, sem a mennyezetre felszállani.

        Sok idő telt el így. Mikor felállt, reccsent alatta a padló egyet, és ő lenyomta a ki­lin­cset, amely a gépírókisasszonyok szobájába nyíló ajtót nyitotta minden pén­zes ember számára. Jobbra rögtön egy sárga cserépkályha álmodott duruzsoló akác­gyö­ke­rekről, szemben két ablak. Balra nagy iratszekrény, mellette szemétkosár. Szemben még kettő íróasztal az ablaknál. Az asztalokon írógépek várnak, hogy leüssék rajtuk az utolsó gon­do­latot. Nézi a Mici a régen annyira fontosnak vélt helyet. Már nem fontos.   A szemétkosár mellett nyílik a szentélybe vezető ajtó. Lassan nyomja a kilincset, amely szenderegve csikorog, mikor le­nyomja.

        Ilyen szép irodát még nem látott. Szeme egy rebbenéssel felitta a faragott, nehéz diófaillatot még min­­dig ontó irodabútorok tömör stabilitását, az íróasztallal szembeni tár­gyalóasztal köré csinosan elhelyezett négy gobelin fotelt, és az át­el­le­ni sarokban terpeszkedő dohányzósarok-garnitúrát. Sokáig ült mozdulatlanul a legdrágább kliensek számára fenntartott mély bőrfotelben, átgondolta magában az elmúlt és leendő életét, majd las­sú léptekkel kiment az udvarra. Szedett a porba hullott ringlókból egy jó maréknyit, és egyet-egyet elmajszolva kiballagott a temetőbe.

        A már mohosodó kőre tett kilenc szem ringlót, és ezt gondolta ma­gá­ban: - Eljöttem hozzád, jogtudós, utoljára jöttem el. Ezért ígéretemmel el­lentétben, most egyszerre hoztam meg az összes adóságomat, mind a ki­lenc szem ringlót. Nem tudom, hogy tudod-e, de a lányodat elvette fe­leségül a fiam. Nem örülök neki különösebben, de csak miattad nem örülök, nincs a lányoddal semmi bajom. Most azt akarják, hogy jöjjek ide lakni. A te irodáidból ala­kí­ta­nak ki nekem külön rezidenciát, tehát a sors ténfergéseinek okából éle­tem végéig a megszégyenülésem helyén fogok lakni.

       - Persze mondhatnám azt is, hogy nem, de nem mondom, és ennek az az oka, hogy szemmel akarom tartani a lányodat. Bár ő nem olyan­nak látszik, mint te, de hát a vér nem válik vízzé, tudod, és hátha kitör be­lőle az apai gén, és arra vetemedne, hogy bántsa a fiamat. Hát ezért jövök én ide élni és halni megszégyenülésem és meg­a­láz­tatásom helyére, hogy őrizzem a fiamat. Nem a lányodtól. Tőled!

        Kiballagott a temetőből, nem nézett hátra, és honnan tudhatta vol­na, hogy majd csak ötven év után tér ide legközelebb vissza, amikor si­et­ve elkaparják a temető árkába. Mire hazaért, már otthon volta fia, és a menye is. Pár percig saj­nál­koz­tak, hogy elmellőzték egymást, aztán a fia kérdésére véleményét emí­gyen foglalta össze Micike:

        – Úgy döntöttem, hogy engedek a kéréseteknek, és feladom a régi há­zat, eladjuk, s ideköltözöm hozzátok. A dolog technikai részét tekintve csak annyi a kérésem, hogy a bú­toraimat hozzátok el, és a gépírókisasszonyok szobájába tegyétek be. Az lesz a hálószobám. Aztán kell az én megszokott konyhám is, a rézkorlátos spór, és sze­retem a fölötte lévő falvédőt is, amit hetente kimosok a rászálló zsír­gőzök miatt. Tudom, én is tudom – emelte fel a hangját Micike –, hogy öreg is, koszlott is, de van rajta egy csoda. Egy lepke, amelyik a szemem láttára szállt rá, aztán szinte oda­der­medt, és semmiféle mosás nem távolítja el onnan már.

        – És mi legyen Apuka szobájával? – kérdezte a menye. – Azt is Édes­mama kényelmére szántuk.

        – Az csak maradjon úgy – kongott a Mici hangja –, jó az úgy érin­tet­lenül, háborítatlanul, örökre.

        – Ugye, a tisztelet miatt, Édesanyám? – kérdezte a fia, de Micike csak némán, tagadóan ingatta a fejét.

        – Akkor miért, hiszen Édesmama nem is ismerte Apust meg Anyust, sajnos. Akkor miért? – kérdezte a menye.

        – Az a szoba maradjon úgy, ahogy otthagyták a szüleid – vá­la­szol­ta nagy sokára Micike –, és emlékeztessen mindig arra, hogy ne fe­lejt­sünk el emlékezni, így küldünk a múltnak, a jelennek, a jövőnek üze­ne­tet, hogy mi nem felejtünk…

        Két hét múlva Micike berendezkedett a saját lakrészében. A kony­há­ja olyan lett, mint régi otthonában volt, a hálószobában a bútorokat ugyanúgy helyezte el, mint elmúlt életében megszokta.    Egy változás volt csak, még a férje vett neki boldogságuk elején egy embermagasnyi pohárszéket. Ezt a mázsányi bútordarabot a sok tisz­teletnek örvendő jogtudós belső szentélyébe nyíló ajtóhoz állítatta.        Senki nem is sejtette, hogy titkon kerekeket szereltetett a monst­rum­ra, így egy gyermek erejével el lehetett onnan mozdítani.

        Ha üres volt a ház, vagy éjjel nem tudott aludni, gyakran el­moz­dí­tot­ta, bement a szentélybe, beleült a kényelmes bőrfotelbe, és hagyta, hogy erjedjen, cefrésedjen a lelke. Szinte teljesen külön éltek. Micike főzött, mosott magára, és nem járt át a fiatalokhoz. Voltak alkalmak azonban, amikor nem tudott ki­tér­ni a meghívás elől. Nem igazán sikerültek jól ezek az alkalmak. A Mici nem vette észre, hogy megecetesedett már a lelke, és anél­kül hogy tudta volna, olyan epés megjegyzéseket tett, amit a fiatalok csak azért tűrtek el, mert tényleg ritkán kellett eltűrniük.

        Egy alkalommal, mikor átment ebédelni, szokás szerint belenézett min­den lábosba, emelgette a fedőket, beleszagolt az ételekbe, és csak utá­na mondta ki a végső szentenciát:

        – Látom, már megint tyúkhúsleves van zöldséges cérnametélttel, meg rántott hús négyféle körettel, sült csirke francia hagymával, és fran­ciakrémes desszertnek. Hát miért nem szóltok, édes gyermekeim, hogy nincs pénzetek? Adok én nektek szívesen, és nem kölcsönbe, ha­nem örökbe, mert én szeretlek benneteket.

        – Ugyan már, Édesanyám – próbálta elvenni a szó élét a fia –, talán nem kódis asztal az asztalunk, ha többféle ételt is megengedhetünk ma­gunknak, és még meg sem kóstolta Édesanyám!

        A Mici akkor megadta magát a sorsnak, leült az asztalfőre, mély só­hajjal belemerített a sűrű húslébe, és csak az orra alatt motyogta alig hall­hatóan:

        – Jól van na, akkor nézzük meg, elbírja-e a kritikát?

        Mindenből evett apró komótos mozdulatokkal és lassan, aztán aj­kát törölgetve megköszönte az ebédet, a gondoskodást, és indult is ha­za az elöl kialakított kis rezidenciájába. Az ajtóból még visszafordult, és még egyszer köszönetet rebegve mond­ta:

        – Azért nem szégyen az, ha az embernek nincs pénze fiam, attól még ember marad az ember. És nem szabad lenézni azokat az em­be­re­ket, akiknek nincs pénzük, nem szabad megbántani őket, nem érdemlik meg, mert önhibájukon kívül szegények. Ezért ültem ide közétek, hogy nehogy azt higgyétek, hogy…  És ha kell, csak szóljatok, szóljatok…

        És kitipegett a fiatalok életéből, nem hagyva mást maga után, mint er­jedést.

        Soha senki nem tudta meg, hogy mi lett volna a végkifejlete ennek a szimbiózisnak, de a mindig csak ténfergő sors gondoskodott róla, hogy el ne mérgesedjen a helyzet a fiatalok és Micike között.       Ezt a nehéz feladatot úgy oldotta meg, hogy elrontott egy fény­so­rom­pót, a fiatalok meg alámentek egy tehervonatnak. A mozdony vezetője sokkos állapotban került kórházba, így soha nem tudta meg, hogy ha időre ér haza, akkor egy kollégáját találta vol­na az asszony ágyában. A mozdonyvezetőnek három gyereke volt, a fi­a­taloknak meg nem volt gyermekük.

        A sors elégedetten nyugtázta problémamegoldó képességét, és ar­rébb ténfergett szokása szerint.  A temetés után csend, nagy csend borult a jogtudós házára.