Tartalom

Ebben a blokkban olyan művek kerülnek bemutatásra, amelyek még a nagy tollforgatók soraiban is méltán váltanak ki elismerést nyelvezetük, mondanivalójuk és lelkületük miatt. Az első egy kevésbé ismert Faludy mű:

A vadkacsa 

Bevezető

1.

Szoktál-e ülni nagy víz mellett,

hogy megforgasd a kavicsot

és keresed-e, mint a gyermek,

az áttetszőt, a rózsapettyest,

a seszínűt, a vérpirost?  

2.

Felkelsz-e május éjszakákon,

mikor nyílnak az almafák,

és fojt-e sírás, mikor látod,

milyen fehér ág mellett ág,

olyan fehér, hogy olvadt fémek

s a gyermekkori első fények

fehérségénél is fehérebb,

fehér, hogy még a holdsugár

is szürke, mely mögötte jár?  

3.

Szeretsz-e bárányfelhőt lesni,

amint alakját ölti-veszti,

s megjegyzed-e, ha láttál szépet,

várkastélyt, csipkét, emberképet,

szarvast profilból? Vagy talán

emlékszel még a nagy, csodásra,

mely, mint egy ősi hüllő váza

feküdt az égen – pettyek száza –

s ejtett egy este boldog lázba

931 nyarán?  

4.

S át kávéházi ablakon,

utcán, parkokban, piacon

szoktál-e nézni arcokat?

És vonz-e tartás, mozdulat,

hang, szín s minden, mi emberi,

hogy szíved szerint azt kívánd:

bár a halandók ezrei

jönnének – néhány milliárd –

s te elnéznéd titkon s a port

nyelve a roppant libasort?

S ha közelednék már a vége,

felhördülnél: nem elég néked,

jöjjön öt újabb nemzedék,

s ott bámészkodnál egyre még,

ha nem tudnád, hogy ifjúságod

mint egynapos légy száll tova,

s hogy törzsvendéget még nem látott

e földi garni-szálloda?  

5.

Forgatsz-e otthon olykor atlaszt,

csak úgy kedvedre, hasztalan,

hogy megkeresd még egyszer Madraszt

s a partfokot, hol Ceuta van?

Örülsz-e, hogy a Himalája

jobbján buzognak bő vizek,

s az Arafura tenger tája

oly kék és annyi szép sziget?

Vidulsz-e a zöld szín haragján

a New England-i partokon,

vidulsz-e rajta mint smaragdján,

s a Massif Central sárga vázán

úgy mint topázán Harpagon?

S míg jársz mappádon erre-arra,

feléled-e a rajz, a holt?

Kis-Ázsia vén zsöllyekarfa,

kék vásznon Izland rozsdafolt,

merülő mérőón a Nílus,

súlygömbje kék: a Tana tó,

a perzsa part csúcsíves stílus

s disznósült csonttal Borneó?

És míg mappádat így fogod,

nem tör-e rád a csendes bánat,

hogy mindezt látni nem fogod,

hogy mindezt talán sose látod,

bár ősi jussod és jogod,

családi kincsed, egy világod,

házad, hazád és otthonod? 

6.

S végül: – ha múzeumban jársz

alkonyatkor, záróratájt,

megállsz-e olykor egy-egy képnél

vagy néha egy szobor alatt,

melynek modelljét szívesen

ösmerted volna még magad?

Megállsz s lehántasz – mert most mást

nézel, mint a műalkotást –

stílust, egyéni jelleget,

pózt, pátoszt, színt, ezt s azt, amit

az alkotó még beletett

hízelkedéstől sellakkig,

amíg az ember fellebeg,

ki a képmásban bennlakik?  

7.

Ezt ifjú indiánnak nézném:

a bőre fényes terrakotta,

tűnődve jön a járda szélén,

csomagjait egy láma hozza –

vagy véld talán örmény kalmárnak,

ki bíborban s brokátban járhat:

bronzarcát kéjvágy marta ki.

Mint hosszú siklók csavarodnak

kontúrja mentén karjai.

A keze finom, ajka széles:

alattomosnak tartod? Tévedsz.

Mély szájszögében halk derű.

Füle elálló, kacs-szerű.

Lorenzo ez, a Nagyszerű.  

8.

Egy sápadt ügyvéd, Cicero,

márványtorokkal így beszél:

– „Öcsém! köztünk marad a szó,

mert mind eladó, aki él.

Az ember előbb füllent, lódít,

aztán rágalmaz, mocskolódik,

hamisít, sandán szövegez,

majd csal, lop, veszteget, felbujt és

a tisztesség s a vagyongyűjtés

áldott öblére beevez.

Így lett belőlem híres, bátor,

legyőzhetetlen nagy orátor,

ki védtem a köztársaságot,

míg csak Pompeius megvásárolt –

mit akarsz tőlem? Zeus isten

segítségével (és ha nincsen:

a magaméval) sokra vittem

– e szobrom is jó helyen áll –

az igazságról kérdesz itten?

Vakító és mihaszna fény.

Mikor Rómában kamaszok

vitáztunk (képzeld: havazott!),

akkor hallottam róla én.”  

9.

A harmadik a Capitolon

lovagol ezernyolcszáz éve.

Ha szólok hozzá, meghatódom

és reszketek. – „Fajtánk reménye,

és büszkeségünk, sztoikus

császár, Marcus Aurelius,

bronzisten, kin a patina

nemesebb, mint a platina,

aljasság, vakhit, babona

ellen bölcsész és katona,

aki magányod magasában

trónoltál rideg-egyedül,

ott, hol már istenek sem járnak

és sárgarigó sem fütyül:

császár, kit bűzhödt két kezével

nem piszkolt be a hatalom,

s ki tudtad, hogy az erényért nem

jár dícséret, se jutalom: –

mit mondhatok, mit kérhetek

mást tőled e hitvány táborban,

mint vígaszul egy csipetet

etikádból, hadd adagoljam

nap mint nap másnak és magamnak.

És hogyha itt éhenhalatnak

vagy mindjárt agyonvernek is:

még az utolsó percben is

elégedetten ízlelem

a becsület

mézét kiszáradt ínyemen.”  

10.

A Louvre falán ül egy hölgy

s mert mar a szerelem,

hogy megöleld (s ha nem, megöld),

átlépsz a kereten.

Sikolt a donna s elpirul,

ott ült a lomb alatt –

sipító hangja elgurul,

mint cérnagombolyag.

A lány fut s én a lány után,

a sűrűségbe tart.

A park: nyírt bokrok közt utak,

Le Nôtre féle park,

és kis, sudár szökőkutak,

mint hüvelyből a kard.

Beérem. Rizspor nem kevés

esett rám róla. Ím:

ez ő. Ruhája szürke és

eperkrémrózsaszín.

Kis Ámortemplom, benne mécs,

tó, fák, pad: ez a szín.

Féltem: mohó lesz, mellbeteg,

makrancos és hazug.

De nem. Üde leánygyerek,

mélyvizű, tiszta kút.

Csak fátylas hangján érzek egy

kevéske mélabút.

(A bú! Nőn, férfin, díszleten:

e búnak leng a bája.

A faunok szobra mind nevet,

de mintha szívük fájna.

Míly hegedős a szín megett

hozott ily bút a tájra?

A hegedős! Túl közel áll,

túl közel jár vonója.

Ne hallgasd őt: ezért a bál,

ezért a maszk, a móka,

ezért oly víg a táncterem

és halálos a szerelem,

bár csak habcsókok csókja.)

Egy padról a füzek alatt

vizsgáljuk a tavat,

hol fénydárdák aranylanak,

gyűrűznek kék vizek

s unatkozó aranyhalak,

mint lomha péniszek.

A lány szól: – Szép vagyok s bohó,

de vár a kor s a könny.

Mily mély a víz! Mily kék a tó!

Az élet szennyözön.

Együtt meghalni lenne jó.

Mit szólna ehhez Ön?

– A bokrok közt – mondom – csodás

szénakazal ragyog.

– Ott lenne a marcangolás?

Uram, én szűz vagyok.

– Akkor nem lesz, csak hangolás,

nem vágta, csak barangolás,

játszódás, pedzés, lantolás,

az is csak úgy-ahogy.

– A pengetés nekem kevés,

jobb lesz a ringató.

– Úgy én az úrlovas leszek,

a hölgy a hintaló.

– Úristenem, miket fecseg.

Jöjjön, mert vár a tó.

Magamhoz húzom dobogó

szívét. A nap lejárt.

Az ég viola lobogó

s mint esti szerenád,

egy messze hárfa zokogó

hangján zsong-bong a rokokó

az őszi kerten át. 

11.

És így tovább, míg eldől, széna

lesz nászi ágyunk, vagy a tó?

Így próbálkoztam könnyedén a

példával, mi a vízió,

miként ébreszd őket, barátom,

kik éltek őseink korában

s kiket nem ért már senki sem,

mert egy kakasszóval korábban

rebbentek szét a semmiben.  

(Kistarcsai internáló tábor, 1950.)