Ipoly anyánk, Börzsöny apánk

            Írtam én már jót, írtam én már rosszat. Írtam drámát, kacagtatót, erotikusat is.

            És írtam egy Dorothy nevű aranyhalról is. Ennek a halnak az volt a fóbiája, hogy teljesít egy kívánságot, ha nem dobják vissza a vízbe.

            Aztán írtam gyermekkorom emlékeket is, ahol anno a templomban baloldalon ültek az asszonyok, a férfiak pedig a jobb oldalon. (Hogy Róma ezt miért választotta így széjjel, nem tudom megfejteni)

            Aztán írtam arról, amit vélek sejteni, hogy az én szívem akkor született, mikor a bárka megfeneklett az Ararát hegyén. Na, ilyeneket írogattam és elküldtem ezt egy embernek.

            Na, ez az ember hát ez egy bolondos ember volt. Azért volt bolondos, mert hitt abban, amit csinált. Mivel a környezetében nem volt ilyen bolondos, hát beállították őt bolondosnak. - Jobb ha a másik megszállott, akkor mi nem vagyunk azok - mondták a népek.

             Hogy egyik szavamat ne őtsem hiába a másikba…

            Elküldöm neki a szívem születésének titkát. Azt írja reá erre cefetül, hogy nagy a fantázia, és érdeme az, hogy rövid volt.

            Na, mondom, elküldöm neki az aranyhalról szóló képzelgésemet. Azt írja reá: „ írjál még ilyeneket, talán még nekünk is lehet egy kívánságunk.” Bumm! Robbant az agyam, és leültem írni azt, amit most olvasni lehet.

           Azt is írta nekem az ember, hogy ő nyakas kálomista létére elkíséri az ő asszonyát a katolikus templomba, mert az ő asszonyát kíséri, nem Kálvint, és nem Rómát, hanem az asszonyát.

           Elkezdék vakarózni, és már szöszmötölnek bennem a gondolatok, már görbül az ujjam, hogy most igen megmondom a magamét ennek az embernek.

            És görcs állt a kezembe. Egy betűt nem tudtam bökni.

            Ki ez az asszony? Semmit nem tudok róla. (az én mulasztásom) Ki ez az ember? Második mulasztás.

           Egy ember és egy asszony, akik elkísérik egymást. Ennyi, és semmi több.

           Ezen felismeréstől kiállt a görcs az ujjamból, és rögtön száguldottak a billentyűkön, mint Bach orgonafúgája áradása.

            Mondom magamban: Na, akkor most én leszek Dorothy, egy olyan aranyhal, amit nem kell kifogni, visszadobni, hanem a víz alól kitalálja a kívánságotokat.

            Ezért megfogtam az embert és az asszonyt, akikről semmit nem tudok igazából, és szívem tenyerén elröppentettem őket Nagybörzsönybe. Ottan a majd nyolcszáz éves templomban leraktam őket.

            Üres a templom, nincs jobb és bal padsor, nincsenek női és férfi helyek.

            Ezért én, Dorothy, az aranyhal, középre teszem le őket lágyan. Teljesüljön ki nem mondott kívánságuk.

            Nézem őket, és csendben rájuk csukom a az ajtót.

            Ipoly anyánk, és Börzsöny apánk az iszapban átkarolja a lelkemet.

Soroksár

2016.07.12.

éjjel 6 óra.

Plt.