Izzik a nyár, tombolón, fehéren,

Búrát húz az agyra.

A hőség hevében

Sárga a fű, sárga a nyár,

Sárga száron áll a kalász.

Lehull a légy, nem száll a madár,

A naptárról lefakul a dátum, a szám.

(Vágvölgyi Jenő: Hőség)

Feleségemnek, Tündének, névnapjára          

Az orgonák árnyéka

Szinte fehér volt a levegő, a nap izzásában, szomjas volt ember, állat, virág, és a föld.

Az öreg csak ült az ámbituson, és fülelt a konyhából kiszűrődő zajokra. Félt az asszonya nyelvétől. Soha semmitől nem riadt vissza sem legénykorában, sem tölgy korában, és most hogy már az őszi lombhullás jut gyakrabban eszébe mint az aratás, még mindig ilyen harcos, támadó szellemű, néha provokatív.

De az asszonya száját azt félette felettéb. Nem volt az hangos, nem volt az kiabáló,rikoltozó,sikítozó. Olyan volt az inkább, mint amikor a megvadult téli szelek helyett egyik pillanatról a másikra, lágy selymes májusi szél fújdogálna. Ezt nem értette az öreg. Ő tombolt, kiabált, csapkodott, az asszony nem szólt semmit soha, aztán mikor ő már kimerült a tombolásba, akkor jött ez a májusi szellő. Soha nem tudott vele mit kezdeni.

Már hajnalban eszébe ötlött, hogy az ámbitus elé ültet néhány orgonatövet, vetne egy kis árnyékot a szuszogó helyére, melyet ő szakállszárítónak nevezett,a régi barbakánok gyilokjárójának mintájára. Azokat nevezték így hajdanán, a régi időkben, mely idők búvárlása neki annyi örömet hozott szürke életében.

A régi históriák, a vitézi tettek is érdekelték, de örömmel olvasott múlt korok öltözködési szokásairól, a gazdaságok akkori működéséről, miként cselezték ki az asszonyi népek a romlást a lektáriumok eltevésénél, a fűszerszámok szaporításáról, az ódon étkekről. Az illő jegyruhák hímzése, az oly nagy lakodalmak szervezése, ami még egy Batthyány Boldizsár nevű főúr ingóságaiban, javaiban is ingatag helyzetet teremtett.

            Nagyon sokat olvasott. Egy- egy regényhős személyes barátja lett, s néha magányos munkája közepette bizony beszélgetett velük.

            Ez az orgonabokor ültetés nagyon lefoglalta elméjének örök zubogását, kedvesnek, jónak előrevivőnek, gondoskodónak érezte gondolatát. Csak az ő asszonya meg ne tudja. Mert letiltaná az összes nemes szándokát mondván: ily melegben neked ne az orgonáson kóricáljon az elméd, ülj a padon, és örülj, hogy még tudsz ülni”—mondaná az ő asszonya májusi szellők lágy hangján- ámde visszavonhatatlanul.

            Megvárta, míg asszony megcsendesedik, és a rekkenő melegben gyorsan gödröket ásott, kis ganét szórt az aljukba, arra földet terített, és belocsolta azokat.

            Izzadt erősen, arca megpirult, tüdeje zihált, hátán érezte a verejték csorgását. Kicsi szusszanás alatt befülelt a házba, s csönd lévén újult erővel gyors mozdulatokkal dugványozta a töveket az előkészített dagonyába. Földet terített még rája, aztán némi tavalyi avart hozott elhintve azt, hogy a nyomokat eltüntesse. A majd combig érő fűbe, gazba ültette az orgonát , hogy ne legyen olyan feltűnő.

            Teljesen kimerült. Belehuppant a szakállszárítón lévő ósdi öblös foteljába, és nézte  művét. Elégedetten szuszogott. Csak nőjetek, magasra, virágozzatok, hemzsegjenek rajtatok a méhek, s vessetek majd árnyékot erre az ámbitusra azoknak, akik majd akkor itt élnek, ha én már nem leszek itten. Mert legbelül- legmélyen tudta, hogy bár megtette dolgát, ő ennek jótéteményéből már nemigen fog részesülni. Elaludt.

Asszony kijött, szem felmérte az ámbitust, a gazban lévő tavalyi avart, és az elbujtatott orgonatöveket. Nem bír magával az öreg, nem bír magával- mondta, és pókhálós finoman megsimogatta az öreg fejét

            Az öreg álmodott. Nem oroszlánokról álmodott mint Santiágó a halász, hanem vitézekről, harcosokról, lovagokról oroszlánszívű bátor emberekről álmodott. Azért álmodott bátor emberekről, mert csodálta őket. Ő soha nem vallotta magát bátornak, hősnek,tisztának, jellemesnek, heroikusnak. Ezért álmodott velük.

            Első álomvendége egy kisfiú volt, a Nemecsek Ernő. Na kuporodj ide kisfiú - mondta neki, és álmodj velem egy picit. „Szundíts, mint a labda, meg a síp” Légy álmomban „erdő, kirándulás” És nézzük együtt ahogy nőnek az orgonák.

Az orgonák, mintha megértették volna, elkezdtek nőni, és a legkisebb homokórát sem kellett megfordítani, lombjaik, már régen túlnőttek az ereszen, s kis idő múltán- mert az álomban sem tökéletes semmi- már a házgerincen is. Aludt- álmodott az öregember és a kisfiú.

            –„Vendégeink vagynak nemes uraim, vendégeink vagynak”- mondotta harsány hangon Wisniowszki herceg és az öreg a kisfiúval talpra ugrottak szolgálatkészen.

            – Látod, ”eljöttek a régi társak, örömzúdult be a házba, megkerültek régi tárgyak, régmúltunk emlékei”- bökött a szemével a kisfiú felé.

És zúdultak be az árnyékos ámbitusra a vendégek. Elől teljes méltóságával és terebélyével Zagloba uram- mint volontér-,mögötte Wolodyjowski- a kislovag, Kmicsics az infámiás bűnökkel terhelt, Podbitieta Lognius uram az ártatlanságával, és az ő Zerwikaptúrjával. Macskó uram zörgött be avitt péncéljában az 1410-es Grünwaldi csata hőse,  és Abdulrahman az utolsó budai pasa.

Oroszlánszívű Richárd mellett Ivanhoe lépdelt lantosával Walter Scottal. mögöttük harci díszben Dobó István az ő lantosával -aki megregölte tetteit – Tinódi Sebestyény .

Az öreg nagyon örült, hogy elültette az orgonákat és a rekkenő melegben jeles vendégei az árnyékba húzódva hűsölték magokat. Két ifjú érkezett 1552-ből, ők Szondi György apródjai voltak, és élénk barátkozásos csevegésbe burkolóztak rögvest Nemecsek Ernővel. Csatlakozott a fiatalokhoz Tarjáni Kristóf apród is, akinek Egerben lőtték el fejéről Dobó ezüstös sisakját

Persze mintha nem is múlt el volna már majd négyszáz év, most is Zagloba uram vitte a szót üstökét felborzolva, lengyel salovárija felett könnyű köpönyeggel a vállán emelte poharát a ház gazdájára „ üdv rád és házad népére te jó szántó vető. te mindig szívesen fogadsz miként a nyáridőt.”  Vivát, vivát, éljen a házigazdánk.

Olyan boldog volt az öreg és büszke, hogy neki ilyen jeles barátai vannak. De ekkor érkezett Takácsdeák Sándor uram az 1890-es évekből, ki pontosan regisztráló secretáriusa volt a hódoltság idejének. Mellette lépdelt Hercegh Ferenc, aki  A fogyó félhold c. írásában örökítette meg mesterét.  

Az asszonynépek lemóniás tehénhúst tálaltak főtt tikmonnyal, és lepényeket Kozma, Zelenka, Makaria és Zalaura körtékből főtt lektáriummal. Az apródoknak és legénykéknek muskotályalmából készített, friss, könnyű borral szolgáltak.

Jan Sobieski nagyhetman-Bécs felszabadítója- vállig érő fürtös fejét felemelve nagy hangon szólott:” Jó nekem körötökben nemes uraim, jó nekem körötökben”

A bárdok I. Edvardról pengették búsuló éneküket, mely ötszáz bárd halálát örökítette meg. A dal végeztével egy ősz bárd szólott.

–Nemes urak emlékezzünk meg még egy bárdról, akinek az az érdeme, hogy rólunk, a bárdokról lantolt emlékező éneket. Úgy hívták, hogy Johannes Aurum, vagy ahogy ezen a tájon mondják, Arany János.

Most házigazda jogán az öreg is felemelkedett, és széles karlendítéssel elhallgatatta az igriceket, bandurásokat, síposokat hegedősöket s oly tekintélye volt az árnyékban, hogy még a tréfacsináló jokulátorok is bepisszentették a szájukat. A Zagloba uramat kísérő egyik did kinyitotta a száját, de ennek a fején tömörség kedvéért ura, a fején törte szét a saját teorbánját.

– Tekegyelmetek. Az elébb az ősz hajú bárd említette Arany János nevű kobzosunkat. Nos ez a kobzos vagy lantos, még megregölte ezt a két apródot is, és van még egy historiás,  Molnár Ferenc, aki ennek a sápadt kisgyermeknek a sorsát örökítette meg. És itt Nemecsek Ernőre mutatott. Ha nem tartom fel nagyságotokat, elmondanám e legényke történetét.

– Halljuk, halljuk - kiabált Zagloba uram, szeretjük a vitézi történeteket, főleg az olyanokat mely a mi tetteinkről szól, de az illő modestia megköveteli, hogy mások cselekedetei előtt is fejet hajtsunk méltó tisztelettel.

–Nos ez a gyermek ahogy tekegyelmetek mondanák-, póri családból származik. Apja köntös, dolmány, salovárit metsző ember volt. A fia beállt katonának –egy már régen nem létező vár védői közé. A várat úgy hívták, hogy Grund. Sokan nem voltak, még pár tízen sem. Ő volt az egyetlen közlegény. Még a zsoldlistán is csupa kisbetűvel írták a nevét. Mikor a vörösingesek meg akarták venni a várukat, homokbombákkal, lándzsákkal, és test- test elleni küzdelemmel állották útjukat.

Homok mokbombák!! Hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe Zbarazban-kiálltott fel Zagloba uram. -Jeles gondolat, jeles eszme.

–Ez a gyermekember akkor erősen invalidus vala, és mikor hallotta a harci zajt, lázzal nem törődve rohant a vártára. Ottan pont szembekerült a támadók vezérével. Reáugrott nemes uraim, és bár ereje csekély volt, annyi időt adott az ő bajtársainak, hogy ezt a vezért elfogták, és serege letette a fegyvert. Ez a története, ennek az alig százhuszonöt évvel ezelőtt meghalt ifjú vitéznek. Tudom itt a méltóságot már nem az akkori rangok, pozíciók, hanem az elmúlás évei teszik, de lám csak, -én még élek is-, és még is itten vannak az én portámon. Fogadják el Nemecsek Ernőt, a kisfiút, aki kisfiúként is felnőtt lovag módjára viselkedett. És kobzosának is adjanak tiszteletet. A sikertelen ostrom után Boka János tábornok egy ugrással kapitánnyá léptette elő ezt hős fiút.

Az öreg leült, és Nemecsekre nézett. Az irult-pirult, s hálásan nézet az öregre, és kobzosára.

Ismét Zagloba uram emelkedett szólásra s miután mélyen belemerítette bajuszát a mézborba az alábbi oratiót vágta ki vadbölényhez hasonlító hangján.

–Nemesuraim, lovagok vitézek, lajstromos katonák, reguláris és volontér katonabajtársaim.

Magamat nem kell bemutatni, katonaviselt ember számára nem újság az én tetteimnek története, én,” aki égő ulusokkal világítottam a krimi kán szemébe, és még azt is mondják, hogy a kán egyik fia, erősen hasonlít rám, de hát az ember ne kérkedjék cselekedeteivel”.

Nagyot ivott, és a „ népszónokok szóbőségével” folytatta beszédét.

–Ahogy jeles házigazdánk szavaiból kihüvelyeztem, ez az ifjú olyan lehetett, mint nálunk a talpasok. Volt Jasna Góra ostrománál egy magyar talpas-bizonyos Janitz, egy éjszakai kitörésnél kapott szegény egy gellergolyót. Mi lovagok tudjuk mi a lovasság ereje légyen az könnyű avagy komolyabb fegyvernemnél, mint pl. Skretuzsky uram huszársága. De azt is tudjuk, hogy a lovasság csak álgyúgolyó, mely utat tör a talpasoknak, akik az igazi csatát aztán a gyaloghadakkal megverekszik. Ahogy egy később élt igríc Karczagh György megkérdezte, megkérdem én is. „Miért nincs az egyszerű vaskardnak, szinte soha semmi becsülete,”?  Ezért örülök hogy előléptették kapitánynak, és azt javasolom hercegi nagyhetman urunknak,” hogy a következő szejmen e legénykét örökletes jogon nemes rangra tenni méltóztasson, mert lélekben már most is méltó reá” .

Nagy vivátozás támadt, ónkupák csendültek, és a hetman is úr jóságosan beleegyezően mosolygott. A trubadúrok és jokulátorok régi virágénekeket kezdtek tarka ruháikban énekelni szép leányúr kisasszonyokról, meg a szívnek egyéb szerelmetes dolgairól. Macskó uram megcsóválta fejét, úgy dörmögte: „ hála istennek, hogy engem már mi sem vonz feléjük”.

Zagloba uram szúrós szemmel körül nézve mondotta:” Csak ne higgyék kegyelmetek, hogy megenyhültem, ha iszom is”. És ivott. A zsongás, a zene körülölelte az öreget, beesett mellében szíve körül nagy öröm és melegség támadt…

Az öreg félrebillent fejjel aludt. Asszonya megsimogatta fejét és simogatta, míg magára nem éled.

• Nagyon elpilledtél öreg, mit míveltél esmeg a hátam megett?
• Ültettem valamit, valami kicsinyet ültettem.
• Mit ültettél öreg, mit?

 Az öreg visszagondol az álmára, ezen édesen elmosolyodik, és csak ezután válaszol:

• Hogy mit ültettem? Azt hiszem árnyékot ültettem. Árnyékot.

Soroksár

2015-05-30

PLT’

Felhasznált irodalom:

Hemingway: Öreg halász és a tenger

József Attila: Altató

Karcagh György: Idegen páncélban

Gárdonyi Géza :Egri csillagok

Arany János: Walesi bárdok

Dr. Takáts Sándor: Bajvívó magyarok

Henryk Sienkiewitz:  Özönvíz

                                   Keresztesek

                                   Kislovag (Pan Wolodyjowski)

                                   Tűzzel vassal

Jegyzetek:

- A Pál utcai fiúk 1906-ban íródott, 1907-ben jelent meg,

A füvészkerti pálmaházat 1864-ben építették,

A regény Molnár Ferenc. gyerekkorában játszódik, mivel a szereplők 13-14 évesek, kb. 1890-92 körül.

-- Grünwaldi csata - 1410

-  Zbaraz ostroma - 1649

-  Eger eleste - 1594.10,12. (az ostrom 09.20-tól)

- Malbork eleste - 1457-ben megvették

- Hmelniczkij féle lázadás (kozák-lengyel háború) 1648-54

- Drégelypalánk eleste (Szondi) 1552.07.07.

- Arany J. Walesi bárdok - a király I. Edward (1239-1307)

                                       Wales tartomány meghódítása 1277