IRÉN
Dől belőlem a vér. Az arcom lelohadt valamennyire, a közérzetem pocsék. Fel kéne mennem Ákoshoz, elmondani, és egyúttal kikérni magamnak a feltételezést. Soha nem nyúltam a holmijaikhoz, a tiszta ruhát is csak beraktam az ágyukra, a szekrénybe már ők rakták be. Nem szóltam Ákos rendetlensége miatt, és nem dicsértem Balázst a rend miatt, ezzel is jeleztem, még csak körül sem nézek a birodalmukban. László dolgozószobájában jártam, az én birtokom a nappali volt. És most Ákos megütött. Az anyját ütötte meg egy vélt indiszkréció miatt.
Leszedem a véres ágyneműt, undorodom tőle, egyenesen kidobom a kukába az egészet, cihástól, paplanostól, párnástól. Húsz évig aludtam benne, mintha egy régi életet dobnék most ki. A kezem még vérfoltos, mikor az előszobában szembetalálom magam Ákossal. Állok, várom: bocsánatot kér, valami ürügyet, mentséget keres, de csak áll, néz mereven.
- Nézd Ákos…
- A mai naptól tárva-nyitva lesz a szobaajtóm, a napló nyitottan az íróasztalon van. Turkálhatsz, kutathatsz kedvedre. De hirtelen változott meg minden Apu halála óta.
- De hiszen tudod, hogy soha, de soha…
Elmegy mellettem, kabátért nyúl, és csak az ajtó halk csettenését hallom, ahogy a félfa mohón beszívja magába a reteszt. Milyen torkosak ezek a zárak. László, Balázs, Imre, Ákos! Elnyeli az embereket egy halk kattanás. Megszédülök, hideg vízben kezdek zuhanyozni, arcomnak jó a hűvös permet. Begörcsöl a hasam, valami véres massza esik ki belőlem, undorodva terelem a lefolyóba. Most forró vizet engedek, bőröm alig bírja, törölközés nélkül veszek fürdőköpenyt.
Találomra egy szép címkéjű üvegből töltök, egy húzásra lenyelem. Ha ezt László látná! Soha nem ittam! Még egy jót kortyolok, de már csak az üvegből, kellemes meleg van a mellkasomban.
Mosogatni kéne, takarítani, vasalni, de nincs erőm. Meg egyáltalán kinek? Magamnak? Ilyen egyedül még soha nem voltam. László sem volt soha itthon, de a tudat, hogy egyáltalán van, már társat adott nekem. László, László, de kitoltál velem! Leténfergek a télikertbe, onnét a medencéhez. László medencéjéhez. Ezt mondom, pedig nekünk építette, a mi örömünkre. Ő kétszer használta, mégis ez a László medencéje. Valamiképpen összeforrott lelke ezzel a húsz köbméteres beton üreggel. Miért? Már soha nem tudom meg. Víz nélkül porosodik a csempe, a sarokban meghúzódik egy, a télikertből átsodródott rózsalevél. Egy pók szorgoskodik rajta, hálót sző, dolgozik. Én úgy látom, közben könnyezik. Lemászom a létrán, a medence falán visszhangoznak a lépteim. Elzavarom a pókot, nem taposom el, csak elkergetem, és kezemben a sárgult rózsalevéllel, lekuporodva sírok egy kicsit. László, László, de kitoltál velem! Itt hagytál egyedül, egy fillér nélkül, állás híján mi lesz most velünk? Az a kis konyhapénz esetleg a hétre futja, Imrének is meg kell adnom a pénzt, mert ha nem tudnád, ő temettetett el téged! Édes Istenem! A szeretőm kaparta el a férjemet! Megrándul egy izom a karomban, öklöm morzsolásra kész, de aztán imára teszem össze a két kezemet, benne ott lapul a rózsalevél.
„Oltalmad alá futunk Istennek szent Anyja, ne vesd meg könyörgésünket szükségünk idején…”
A csempehad, mint megannyi kóristagyerek felerősítve és megsokszorozva sugározza zokogásomat az ég felé…
Bolyongok a télikertben végső nyughelyet keresve a rózsalevélnek, s rádöbbenek, nekünk nem is voltak rózsáink. Honnan kerültél ide, te istenárvája? A levél remeg a kezemben, mikor töltök még egy jó adagot az előbbi üvegből. Reszketésem lassan alábbhagy, de enyhén szédülök. Benézek a fürdőköpenyem alá, már nem vérzek. Mi a fene lehetett, ami kiszakadt belőlem a zuhany alatt? Talán a lelkem vagy a tartásom? Hát véráldozattal járt, az bizonyos, mosolygok keserűen. Fogom a rózsalevelet, vánszorgok felfelé az emeletre. Ahogy mondta, Ákos ajtaja tárva-nyitva, eldöbbenve állok a küszöbön. Ilyen rendet itt soha nem láttam. Az évek óta vetetlen ágy sarkosra igazítva, a könyvek mint katonák, a szemetes kiürítve, és sehol egy koszos fuszekli vagy szennyes ing. Mi történt itt, míg aludtam? Az íróasztal letakarítva, fedelén csillog a fény, a közepén ott az átkozott napló kinyitva. Sokáig nem mozdulok, aztán megcsókolom a rózsalevelet: „általad üzenem, hogy én nem olvastam azt a naplót”, és csendesen a girbe-gurba sorokra helyezem egy illatos, rég elporladt virág végrendeletét. Mi ég? Orromat megüti a füst szaga. Itt semmi, benyitok Balázshoz, itt sem, alulról jön, a nappaliból. Sietek le a lépcsőn, félúton ledermedek. A bárszekrény melletti fotelban egy télikabátos férfi ül és szivarozik. Moccanatlan állok, nem vesz észre. Ki ez? Betörő? Bár lenne mit elvinni innen! A férfi megmozdul, tölt magának egy italt a félig üres üvegemből. Az anyád istenit, de otthon vagy!
Reccsen alattam a lépcső, a férfi megfordul, kalapját lekapja, feláll.
- Elnézést, asszonyom, ha netán alkalmatlan időben teszem tiszteletemet, és megijeszteni sem akartam, de az ajtó sarkig nyitva volt, bejöttem, gondoltam, itt van a házban, de hát nem akartam kutakodni, mondom, megvárom, töltöttem egy italt is magamnak, remélem nem osztályos árat számít fel érte.
És mosolyog. Arca ismerős, valahol láttam már, de nem tudom hova tenni.
- Ki maga?
- Bárány doktor szolgálatára, a kedves férjének vagyok, illetve sajnos csak voltam üzlettársa… Nem emlékszik rám?
Most bekattant. Igen, ez László üzlettársa, találkoztunk egyszer-kétszer, holmi protokoll fogadásokon, nem volt szimpatikus. Most sem az. És nem volt teljes értékű üzlettárs, László mellett mindenki csak másodhegedűs lehetett. Bárány doktor is, én is, mindenki. Talán ezért kellett nekem Imre, hogy valakinél első is legyek végre.
- Mit akar?
- Hát, kérem… szóval furcsa lehet, hogy én invitálom, de talán foglaljon helyet, kedves Irén, ha szabad így szólítanom, mondanivalóm talán elég hosszú, és bonyolult is az üzlethez nem szokott szépasszonyok számára. És elnézést, hogy a keresztnevén szólítom, de László is mindig így áradozott magácskáról, hogy az én Irénem így, az én Irénem azt csinálta, az én Irénem olyan asszony, órákig tudta zengeni az ön dicséretét.
Inkább jött volna haza vacsorázni, gondolom keserűen, lejövök a lépcsőn, nem nyújtok kezet, leülök, őt hagyom állni. Ez nem zavarja. Ismét italt tölt, most kettőt, az egyiket elém rakja, lerogy a fotelba, elégedetten pöfékel abból az istentelen büdös szivarból. És mosolyog, bólogat, iszik egy kortyot, csettintget, pöfékel, nagyon otthon érzi magát.
- Mit akar?
- Hát kérem… de elnézést, hogy ilyen otthonosan érzem magam, derék, meleg szép lakás ez, mindig tudott László élni. De tudja, kedves Irén, én olyan vagyok, mint a Kipling macskája, mindenütt otthon érzem magam.
- Nem szeretem Kiplinget…
- …hát ez nagyon jó, megmondom bizalmasan, én sem, de vallja be, ez a macska hasonlat, ez találóan remek…
Iszik egy kicsit, bólogat, pöfékel, és tényleg olyan, mint egy koszlott, vén kandúr.
- Harmadszor kérdezem, mit akar?
- Hát kérem szépen tisztelettel, én tulajdonképpen, de talán alkalmatlan e korai időben, szóval a László barátom hagyatéka miatt és végett…
- Akkor ide teljesen feleslegesen fáradt. A férjem semmit nem hagyott. Még a temetésre is kölcsönt kellett felvennem.
- Gondoltam, gondoltam kérem tisztelettel, mert hogy a cégünknél sem találtam semmit,… talán, hogy hazahozta volna, de ez csak egy olyan bohó gondolat volt…
- A cégnél nincs a férjemnek semmije? Az lehetetlen…
- Sajnos, drága Irén, hogy egyik csapás a másik lábnyomába lép, de így igaz. László halálakor rögtön zároltattam minden bankszámlát, befagyasztottam a könyvelést, szakértőket hozattam, híres könyvvizsgálókat, és fájdalom, de mindenütt csak a hiány, az adósság, a pusztulás, a romlás sivataga. Kész csődtömeg az egész.
- Csődtömeg?
- Igen, csőd! Már meg is indítottam a csődeljárást! Az adósságainkat kifizettük, kinnlevőségünk nem volt.
- De hát a beruházások! A gépek, az új üzemcsarnokok! A jól prosperáló szállítási részleg!
-Ó, egyem azt a kis naiv lelkét, drága Irén! Az mind lefoglaltatott az elmaradt adók, kauciók fejében! Mindent elvittek, drága asszonyom, minden ajtón zár, minden gép lepecsételve. Itt maradtunk László nélkül árván, üres zsebbel, mint két üres zsebű nem is tudom micsoda.
És mosolyog, bólogat, pöfékel, iszik egy kicsit, csettintget, elnyúlik a fotelban. Látszik, hogy gyászol.
- Akkor most mi lesz?
- Hát kérem, ez az! Mi lesz? Mert most egyetlen pusztulás, sírhalom az egész. Ó, elnézést a morbid hasonlatért.
- Nekem most van valami tartozásom László után?
- Nem, az nincs, sikerült nullszaldóra kivinni a dolgokat, de az a tragikus, hogy követelése sem lehet semmi. Örüljön, drága Irén, ne haragudjon, de már rájár a szám, örüljön kedves, hogy olyan jól megúszta, megúsztuk. Bizony!
- Nem hiszem el! László brillant üzletember volt!
- Így van, én is azt hittem. S lám, lám…
- De miből fogok élni én a két gyerekkel?
- Na ugye, mindenütt ott a gond, baj, búbánat, talán elmegy dolgozni, kedves Irén, egy új vállalkozásomban prominens helyet biztosíthatnék önnek, mert én kérem máris újra kezdem, mert Bárány doktor bácsi nem adja fel soha! Vagy talán itt van ez a szép ház, el lehetne adni, és venni egy szép kis garzont, a különbözetet pedig befektetni, kamatoztatni, kedves havi apanázst biztosítana a gyerekeknek…
- A házat eladni? A László medencéjével? Ön viccel, doktor úr!
- Hát igen! A László háza, a László medencéje, a László Irénje, ezt hallgatom tíz éve, minden az övé, mindig ő az első. De most semmi sem az övé, és sem első, sem utolsó, egyszerűen nincs! Legyen reális, kedves Irén, a fájdalomnak eme nehéz perceiben…
- De akkor hogyan tovább?
- Na kérem, ezért vagyok én itt! Hogyan tovább?
- És?
- Nézze, kedves Irén! Kétféle, sőt többféle megoldás is van! Megmondom őszintén, én is kacérkodom a gondolattal, hogy végre kényelemben, csendben, szép környezetben éljek. Talán ezt a házat is megvenném… jó, jó, ezt nem akarja…
- Mivel ön Lászlóval együtt bukott, megkérdezem, honnan van magának pénze házvételre, új cég indításra, mi pedig itt állunk a nullán?
- Ó, hogy megcsókolnám azt a kis naiv homlokát drága, egyetlen, kedves Irén. Na, elmondom, csak töltök egy italt, jé, hiszen ön nem is fogyasztott kedves…
És tölti az italt, fele mellé megy a perzsára, bólogat, mosolyog, iszik, csettintget, pöfékel. Nem a fotelba ül vissza, a kanapéra huppan, arca önelégült, most tényleg olyan, mint a Kipling macskája. A szivarhamu a nadrágjára esik, beletapossa az italtócsába.
- Na kedves, drága, egyetlen, tüneményes lelkű, tündibündi Irén! Figyeljen rám!
- Mire, nyögje már ki!
- A drága, aranyos Bárány doktor bácsi, az nem hülye gyerek. Mikor láttam a csőd fellegeit életem ege fölé tornyosulni, rögvest léptem egyet-kettőt én is tisztelettel.
- Hogyan és mit?
- Jaj, de édes kérdés! Tudja, drága Irén, nem mindegy, ki vezeti a csődeljárást. Nem véletlen, hogy a hites könyvszakértő egy régi osztálytársam. Nem véletlen, hogy adósaink…
- Azt mondta, nem voltak…
- Nem voltak, nem voltak… Voltak!
- Csak?
- Csak azok is teljesen véletlenül épp most jelentettek csődöt. Érdekes, nem? Így aztán nincs is kinnlevőségünk. Érti már? Ez a sok véletlen komoly összegekhez juttatja a magamfajta, körültekintő embert.
- És most hol van ez a pénz?
- Hol? Hol? Fene tudja. Nálam nincs. Látja, milyen olcsó szivart szívok? Igaz, ezt a házat, … na jó, hagyjuk, de az új cég is pénzbe van, sok pénzbe…
- De ennek a pénznek fele a férjemé, illetve az enyém, a gyerekeké!
- Lenne! Lenne, kedves Irén, ha meglenne! De nincs meg! Persze ha akarnám, meg ha…
- Mennyi ez az összeg?
- Itt milliókról van szó, mezők szép vadvirága.
- Akkor nincs nagy baj!
- Nekem nincs! Magának van, kedves Irén!
- Hogy érti?
- Úgy, hogy ennek nincs nyoma. Ezt Bárány doktor bácsi elvarázsolta, ez csak nekem van, másnak nincs. Elég volt a másodhegedűs szerepből. Most én leszek az Első!
- Képes lenne engem kisemmizni, meg a két gyereket?
- Nem! Én mindig a szív, a lélek és az önzetlenség között ingáztam. Ennek a pénznek egy töredékéből tudok csinálni egy harmadik céget, melynek jövedékéből önök nyugodtan élhetnek, kedves, szeretetre méltó Irénem.
- Hogy érti?
- Tudja, én mindig csodáltam önt. A szépségét, az intelligenciáját, a megközelíthetetlenségét. Azt a 103 jó tulajdonságát, amit László barátom naponta elsorolt. Ha hozzám is kedves tudna lenni, kedves Irén, szóval érti, mire gondolok…
Elhajol, megfogja a vállamat, fejemet magához rántja, potykaszájából kiesik a szivar, keze a mellemet keresi. A poharat a szeme közé vágom, tántorogva feláll. Arca elvesztette jovialitását, gyűlölködő, hideg.
- Így is jó! Itt fogsz éhen dögleni a két idióta porontyoddal, te megjátszós, hideg kurva. Jössz te hozzám még nyomorúságodban, és a Bárány doktor bácsi majd a keblére ölel, mert nem vagyok bosszúálló fajta. Két nap múlva újra eljövök, addig gondolkozz, kis virágszirmom!
Kimegy, az ajtót behúzza maga után, ismét elnyelt egy embert a retesz mohó nyelve. Lenézek a szőnyegre, az italtócsában elaludt a szivar, a szivaron vörös cseppek. Kábultan nézem. Ismét dől belőlem a vér.
IRÉN
Katt-katt, mondják a sínek a kerekeknek, és a kerekek válaszolnak illendően: katt-katt. Már itt az Istenhegyi úti megálló, és a fogaskerekű kilök magából az iszonyatba. Nem akarok most László szüleivel találkozni, senkivel sem akarok, csak Balázst szeretném elvinni, hazavinni, hogy mellettem lenne, hogy törődnék vele Ákos helyett, László és Imre helyett, s kis feledéspajzsként Bárány doktor ellen. A séta rövid, kezem a csengőgomb előtt egy centire megáll. Istenem, segíts! Olyan emberek ítélőszéke elé állni, akik generációkon keresztül jobbágyból a nincstelenségbe, részkaszálóból a részes gazdába, majd kisparasztból kulákba küzdötték fel magukat, és életük értelmének megkoronázásaképpen felemelték Lászlót olyannak, amilyen volt. Nincs szörnyűbb, mint egy urbanizálódott paraszt, s nincs sajnálatra méltóbb, mint egy, a várostól mindenéből kifosztott, szépre, természetre vágyó „nadrágos úr”. Világok választják el a kaszapengést a trolibusz zümmögő hangjától, és a két hang között élnek sértetlenül a gyökerek.
László vette ezt a villát szüleinek, s teremtett olyan körülményeket, hogy a szélső tanyai világ minden csínjával rendelkezett. Legelő, istálló, aprójószágnak való udvar, kaszáló, pajta, csűr, fészer mind ott húzódott meg a hivalkodó homlokzatú ház mögött. László nagyapa boldog volt. Végre úgy éltek, ahogy a számtartó úr, vagy mint a gazdatiszt Poborik úr a saját földjükön. Új köntösben ezer évre visszamenő genetikával. A csengő hátul szól a gazdasági udvarban, ott élnek ők is. Az utca felőli négyszobás villát csak úgy tartják, mint régen a széltanyán a tisztaszobát. Hetente takarítják, soha senki nem lakik benne. László nagyapa ballag a kapuhoz ráérősen, szeme jeges lesz, ahogy meglát.
- Mi köll? – és nem teszi hozzá: lyányom.
- Balázsért jöttem.
- Mer?
- Mert el szeretném vinni haza.
Nem válaszol, elnéz mellettem, egy kis puli acsarkodva harapdálja a kerítést.
- Bemehetek?
- Nem!
- Így is jó! Akkor adja ki a Balázst, itt várok.
- Én tüllem karácsonyig is! De Balázst nem adom mészárszékre!
- Mészárszékre? Én vagyok az anyja…
- Kurva anyja! Az egen…
- Eszénél van maga? Tudja, mit beszél?
- Igazad van! Nem vagyok eszemnél. Nem is lettem vón, mikor a fiamon meg sem süppedött a főd, és az asszonya mán más karjába tántorgott a gyásztul. Ezt érdemölte a fiam? Ezt érdemölte a sok rokon? Ott páváskodni, oszt a toron mutogatni, lám, mán van új kanyi emböröm neköm, nem baj, hogy elhullott az első, van ki hágjon engöm még ma éjjel. Hát ez az úri modor? Eztet tanujja a sok kisasszony Pesten? Eztet? Eztet a cafka módit? Hogy ütnének agyon!
Nem jutok szóhoz, László nagyapa arca már lilás, mindjárt erőt vesz rajta a szilikózisos roham, amit a cséplőgépek állandóan szállongó finom porából szedett össze negyven év alatt. Emiatt vette László ezt a Széchenyi-hegyi kúriát, a jó levegő, vélte, helyrehozza az apját. Igaza volt. Olyan erőben van ismét, szárat lehet vele vágatni.
- Erről én nem vitatkozom magával. Hozza ki Balázst, és én nem zavarom többet!
- Soha! Amíg a lélegzet ki-be megy a számon, soha! Megaláztad a fiam emlékét, sárba dobtad házunk erényeit! Ákos felnőtt ember, tudja, mit kell csinálnia. Az apja vére, csak tagadja. Ez a világ sora, tagadják a gyökereket, hogy legyen hová visszatérni. Én is ilyen vótam, a fiam is. De Balázs más! Az a te rongyos úri fajtád. Puhány, hitvány, arra hajol amerre a szél fújja. Nem ájja a vihart. Nem adom, mert elverik. Miattad és örökre. Pedig László vére, látszik a vonásain, csak a lelke olyan cafkás, mint a tied. De én kiölöm belőle, lehet vért hugyozik, de mire felnől, apja fia lesz a gyerök. Értöl éngem? Mehetel törvényhöz, szógabíróhoz, vagy a fekete fenébe. Érts hát! Balázs a fiam hagyatéka, néköm! Csak néköm!
Megfordul, oldalba rúgja a pulit, görbedt háta eltűnik a pajta kiálló szegletgerendája mögött. Elengedem a buszt, nincs miért futnom. Ezer gondolat most: Balázs visszaszerzése, rendőrség, gyámügy, szociális osztály, levelek, kérvények, perek, és ehhez sok ügyvéd, még több pénz. Egyik sincs, erőm sincs. Miért kellett Imréhez ragaszkodni? A magány? Nem bírom elviselni a magányt. Eszembe jut Németh László gyászoló özvegye, és sírva fakadok. Ezek Örzsit akartak belőlem csinálni. De jó, hogy ott tartottam Imrét!
Leérek a fogashoz, várok, nem jön.
A fák fehérek, az emberek fázósan bújnak magukba, csak a Fogas Kocsma ajtaján dől ki a meleg pára, ha nyílik néha az ajtó. Nézem a menetrendet, még 20 perc. Egy kávé, egy jó forró kávé, de jót tenne! Belépek, füsttől eltakart arcok, régi szocreál kisasztalok mellett billenő árnyak, erőt kell vegyek magamon a pultig, ott már biztonságban vagyok. A beszélő moraj elhallgat, mindenki engem néz, tudom, nem vagyok idevaló. A pincér elnéz felettem, valakinek kacsint, mély a csend, hallom a vér dobolását a fülemben. És ekkor vakító villanással felrobban az agyam. Petárdák durrannak a szemem előtt, László, Imre, Ákos, Balázs eltűnő lelkeinek utolsó villanásai. Mind kirepültek az életemből, és egyedül maradtam mindennel, illetve semmivel, vagy annál is kevesebbel, magammal. Isten! Ezt érdemeltem? Ennyire voltam csak szándékod szerint, hogy most hatvan mocskos szempár vizslassa kínlódásomat? Megszólalok, de ez nem az én hangom! Ez az én lelkem! Ez nem én vagyok!
- Édes fiam, felettem messze elnéző vendéglátóipari szakmunkás! Ha azonnal nem adsz erősből valami duplát, én bemegyek a pultba, és akkorát baszok arra a zsíros homlokodra, hogy egy hétig csak visszafelé jársz! Mozogj már, te tetű, vagy bemenjek?
A pincér rám néz, elvigyorodik, elfordul és tölt. Valaki felnevet a sarokban, és álmosítóan körülvesz a füst, az emberek feltámadó beszédzsongása, egy hang sikoltva új kártyapaklit kér, a pincér elküldi a francba. A lárma már ismét a födémig tölti be a teret, de én úgy érzem, csend, béke, nyugalom vesz körül.
Senki nem törődik velem, akkor miért is ne?
Egy szőrös, ápolatlan arc a szemem előtt, és nem beszél, csak liheg. Tudom, hogy belém hatolt, ott mozgatja magát magán kívül, de mivel nem érzek semmit, a legkevesebbet adom, tehát magamat adom, nem is zavar. A szoknyám a derekamra gyűrve, és kesernyés böffenés jön fel a gyomromból. Elfordulok, elfordulok azon az ágyon, ahol Lászlóval aludtam húsz évig, fejem befúrom a párnába, és úgy suttogom a pihéknek, Imre, Imre.
Nem emlékszem, hány dupla konyakot ittam, arra sem, hogyan kerültünk ide. Csak Ákos ne legyen itthon és Balázs… hol van Balázs… visszakaplak holnap, Balázs?
Most hátulról jön belém, de nem érdekel. Legyen egy jó estéje a szerencsétlennek, elmondhatja:… volt egyszer életemben egy úrinő, az úgy volt… soha nem jön vissza Imre… és Ákos ne menjen el… Balázs… holnap meglátogatom Lászlót…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
