IRÉN (folytatás)
Perceknek tűnnek az órák, akták kerülnek varázslatos gyorsasággal az asztalomra, majd onnan el, emberek jelennek meg előttem, szinte személytelenül, de keményen dolgozva. A néhány szabad percemben belehallgatok Bárány doktor munkájába. Éppen kőkemény harcot vív valakivel.
Hat óra előtt egy perccel megjelenik az első titkár, biccent és kifelé invitál. Az előszobában már ott vár a délutánról már megismert négy területi igazgató, és megindulunk lefelé a széles lépcsőn. Az első titkár gyors hangon közli velem:
- Ahogy kérte, hat órára összehívtam mindenkit, aki önhöz tartozik.
- Köszönöm – mondom, és nagyon izgatott vagyok, szinte lámpalázas, mert soha sem beszéltem még húsz-harminc ember előtt. Azt sem tudom igazán, hogy mit fogok nekik mondani, de remélem, valami eszembe jut, bemutatkozás, meg egy-két szlogen, ahogy a filmekben láttam. Egy tárgyaló ajtaja elé érünk, és engem az ájulás kerülget, mikor az ajtó feltárul, mert a látvány több, mint meglepő döbbenet. A hatalmas tárgyaló tölgy burkolata, a mennyezet aranyozott stukkói, a remek csillárok, a szép korinthoszi oszlopok csak úgy sugározzák a komolyságot és méltóságot. A felhajtható székeken legalább ötszáz ember ül. Zsong-bong a terem, de mikor észreveszik, hogy nyílt az ajtó, mozgolódás támad, és a tekintetek kíváncsian felém fordulnak
Az első titkár felvezet a pulpitusra, és életemben először nem sok száz arccal, nem sok száz szempárral nézek szembe, hanem sok száz információra éhes aggyal, akiknek természetes, hogy én fogom őket informálni. Istenem! Hol van ez az én szabócsaládos-dallaszos világomtól? A csend egyre sűrűbb, itt lépni kell. László nagyapa siet segítségemre, aki szenteste csendesen, de mégis keményen rákérdezett a dolgok lényegére, és Imre nyugalma, sarmos humora segít, amikor megszólalok:
- Önök tényleg mind itt dolgoznak, vagy toborozták önöket, hogy engem zavarba hozzanak?
Pillanatnyi csend után feszültségoldó nevetést hallok, és ahogy elömlik bennem a nyugalom, s egyre magabiztosabbá válok, a plasztikus arcok személyekké lesznek, a tömegből egyének, és így már van kihez szólnom. Lassan, tagoltan beszélek, és nagyon vigyázok, nehogy egy szóval, utalással is eláruljam, hogy én ki is vagyok valójában. Itt most mindenkinek azt kell éreznie, hogy én vagyok a főnök, tudom, hogy mit akarok elérni, tudom, hogy tőlük mit kívánok és hogy hová vezetem őket. És ezt nekem kell elhitetnem velük, aki soha nem voltam a magam ura, akinek mindig megmondták, hogy mit akar és mi jó neki, és akit mindig mindenhová vezettek.
Elveszíti az ember az időérzékét, mikor az adrenalin száguldozik az ereiben, így én sem tudom, hány perc után rogyadoztam le a pulpitusról, bár próbáltam nagyon határozottnak, magabiztosnak és erőszakosnak látszani.
Egy oldalsó tapétaajtón egyenesen az én előszobámba jutok, ettől a feszültség kirobban belőlem, és a szerencsétlen első titkárra zúdítom minden mérgemet.
- Szabad megkérdeznem, miért vezetgetnek, mint lovat a vásáron, ebben az elvarázsolt kastélyban lépcsőn fel, lépcsőn le, ha csak egy ajtó választ el a tárgyaló teremtől?
- A fővezérigazgató úr utasított, hogy mutassam meg önnek a házat. Gondoltam, az irodája és a tárgyaló között ezt meg tudom tenni, nem pedig külön programként jelentkezik majd, zsúfolt teendői között. Nem jól tettem?
- És mire utasította még a fővezérigazgató úr?
- Csak arra, hogy Varsóból is rendeljük haza főrezidensünket.
- Miért?
- Ön utasított arra, hogy minden önhöz tartozó munkatárssal beszélni akar. A varsói rezidens miatt kellett hat órára tenni a találkozót, mert előbb nem jött gépe.
- De hát ez nonszensz! Valakit iderángatni tizenöt percért, semmitmondó protokolláris ceremónia miatt?
- Ön adta ki az utasítást.
- De egy embert így rángatni dróton? Ez felesleges és pénzkidobás.
- Ezt ön délután nem említette. Én nem tudtam, hogy ön mit akar mondani, de a pozíciójából fakadóan feltételeztem, hogy olyan mondanivalója lesz, ami megköveteli, hogy a varsói rezidens azonnal hazarepüljön. Ha nem, az nem az én hibám. Biccent udvariasan, megfordul, az ajtóban megtorpan, visszanéz és elmosolyodik.
- Ha vége a napnak, viszontlátásra, jó éjszakát.
Kattan az ajtó zárja, úgy látszik, életemen keresztül végigkísérnek már a mohó zárnyelvek, bár azt is meg lehetne próbálni, hogy én nyissam és zárjam ezeket. Betámolygok László szobájába, az én szobámba, kimerülten leülök és végiggondolom az első munkanapomat.
Kavarog, vibrál bennem minden, ami tiszta volt, zavaros lett, ami zavaros volt, még zavarosabb lett, tiszta káosz és katasztrófa az egész. Az épület már csendes, talán már hét óra is elmúlt, merengésemből csengő zaja ver fel. Sokáig keresem, melyik készülék cseng, aztán meglepve hallgatom, amit hallok:
- Itt a negyedik titkár beszél, meghoztam a grízt.
- Mit?
- Mondom, a grízt. Úgy is mondják, búzadara.
- De minek az nekem?
- Az én információim szerint tejbegrízt szoktak belőle főzni. Nem önnek, hanem a gyerekeknek.
Elfeledkeztem a gyerekekről, egy életen keresztül szidtam, szapultam Lászlót, hogy nem törődik, nem foglalkozik velünk, hogy soha nincs ideje, soha nincs egy perce ránk. A sok-sok év alatt mindig iparkodott, sokszor elfelejtette, sokszor eszébe jutott, s ha elfelejtette, mindig bűnbánó mosollyal nézett rám. Én pedig duzzogtam, ő pedig nem szólt. Most pedig az első munkanapomon, amely pedig csak olyan próbanap, nem is az igazi, elfeledkeztem a gyerekekről. A szemem könnyes lesz, és örülök, hogy a negyedik titkár úr nem látja.
- Köszönöm! Miért vett nekem grízt?
- Utasítást kaptam.
- Kitől?
- Az első titkár úrtól.
- Kapcsolja, kérem.
- Nem tudom, már hazament.
- De ő honnan tudta, hogy nekem ez kellhet?
- Nem tudta, utasítást kapott.
- Kitől?
- A fővezérigazgató úrtól.
Már megint Bárány doktor! Nyomom a gombot, nyílik az ajtó, átviharzok az igazgatói tárgyalón, a másik ajtó magától fordul el, és előttem ott trónol Bárány doktor bácsi.
- Már vártam, kollegina!
- Magamtól jöttem. Mire volt jó ez a tejbegrízes dolog?
- Csak sorjában, kedves. Most a munka. Amit ma csinált, nem volt rossz, tájékozódott a munkatársakról, a munkaterületéről, ismerkedett az épülettel, annak hangulatával, az organizációs szisztémánkkal, külön érdeklődéssel figyeltem, ahogy az emberekkel személyes kontaktust akar kialakítani.
- Na ugye, tudok jót is csinálni!
- Igen, jót és nagyon drágán. Ez a mi cégünknek cirka kettő millió forintjába került. Ha megkérhetném, máskor olcsóbban érdeklődjön.
- Nem én rendeltem haza a varsói rezidenst.
- De igen! Figyeljen oda! Hogy a varsói kolléga jött, nem jött, lényegtelen. Azt nem vette számításba, hogy egy idióta ötlet miatt négyszázhetvennyolc embert kivont a munkából! Ennek áttételes kára pedig nem is számítható ki. Itt az emberek okos, átgondolt utasításokhoz vannak szokva. Ha maga összehívja az embereit, ők feltételezik, hogy ennek oka van. Nem az a dolguk, hogy megkérdezzék, miért, hanem hogy miként tudom végrehajtani és mikor. Érti már?
- Miért nem szólt bele?
- Ez tanulópénz, kibírjuk. Ezt az egész mentalitást László vezette be nálunk, állandó harcban velem, mert én más vagyok. De be kellett látnom, ésszel nézve a dolgokat, neki van igaza. Ez nekem végtelenül rosszul esett, de be kellett hódolnom az érvek és főleg a hatékonyság miatt. Cserébe kaptam a luxust, neki maradt a szobája. Én mindig előtérben voltam, ő hátulról irányított úgy, hogy azt senki nem vette észre, csak én. A hiúságomnak nem tetszett, az eszemnek igen. Ezért volt László az első, én pedig az örök második.
- Most már maga az első.
- Ez sem igaz. Tizennégy év alatt megtanultam, hogy ha egy célt el akarunk érni, le kell vetkezni az énünket. Így jön rá az ember arra, hogy mi a képessége, és ez alapján mennyit ér. Hol a helye? Én már tudom, ki vagyok és mire vagyok jó. Én vagyok a második.
- És ki lesz az első?
- Maga, kedves Irén. Mert magában ez benne van, megmagyarázhatatlanul, annak ellenére, hogy nem csinálta soha, de az ilyen dolgokat csak karizmával rendelkező emberek képesek végrehajtani. Bennem nincs meg, magában igen. Higgye el, nem tévedek.
- És ha nem válok be?
- Akkor becsukjuk a boltot, és én elmegyek zugügyvédnek valami adócsaló társasághoz. Esténként pedig festegetem a korlátomat.
- Amit a galambok úgy le….
- Igen. Még a galambok is munkát adnak nekem.
- Most hol lakik?
- Bent a belvárosban egy negyedik emeleti panellakásban, negyvennyolc négyzetméter, az alsógatyámat nem mosom ki, hanem kidobom, négy éve meditálok azon, hogy lefessem-e az erkélykorlátot, vagy új lakást vegyek, aztán néha unalomból elkajszult lelkű nőket keresek fel, összeköpködöm a lakásukat, aztán a fürdőkádban jól megverem őket.
- Hányféle ember maga?
- Nem több és nem kevesebb, mint amennyi maga volt az elmúlt fél év alatt.
- Mikor az ajánlatát tette, tényleg le akart fektetni?
- Nézze, ha akkor szétrakja a lábát, még jobban megvertem volna, mint a fürdőszobában, de én is férfi vagyok, s erről nem tehetek. Nem maga, hanem az olyan típusú nők tetszettek, mint maga.
- És ha ezt most felajánlanám?
- Nem hiszem, hogy menne.
- Mert?
- Belépne a László effektus. Hogy ne keverjük a kását a lencsével. Mellesleg most felajánlja magát?
- Nem. Csak kóstolgattam.
- Hát elég üres bödönben kotorász, kedves Irén, ha nassolni akar. Azért a császárkörte és a vackor között az én biológiai ismereteim szerint nincs nagy különbség, de harapjon bele, és rögtön érzi, hogy a biológia mennyi mindent nem tud a körték magánéletéről.
- Újra megkérdezem, miért figyelmeztetett a grízzel a gyerekekre?
- Én önként átadtam az elsőbbséget az előzően elmondottak miatt. De én tudom, hogy az az elsőség mivel jár, és nem akarom, hogy emiatt elveszítse a gyermekeit. Alig egy hete állt össze a csonka családjuk, nem akarom, hogy ismét szétessen.
- Értem és köszönöm. Akkor én megyek is.
- Hová?
- Hát a gyerekeknek beadni a tejbepapit.
- Már megették. Ákos a szobájában van, Balázs megcsinálta a leckéjét, most éppen a vacsora utáni rajzfilmjét nézi. Még délben küldtem oda egy nörszöt, vagy baby sittert, ahogy a nagyvilágban mondják, de ennek a sitternek főzni is kell, mert különben kirúgom. Küldtem még egy gondnokfélét is egy levéllel, amit odaadott a gyerekeknek.
- Miféle levelet?
- Hát amit maga írt a gyerekeknek, hogy nyugodjanak meg, nem felejtkezett meg róluk, csak éppen sok a munkája, és nagyon szereti őket, blablabla-blablabla.
- Ákos ismeri az írásomat, nem fogja elfogadni.
- Elfogadja. Tíz évvel ezelőtt hírét vettem, hogy egy csodás kezű hamisító tengeti életét Baracskán, nyolc évet kapott a lelkem. Mi Lászlóval másfél év alatt kikapartuk a börtönből, azzal a kikötéssel, hogy lézengjen továbbra is a világban a mi pénzünkön, de csak nekünk dolgozhat, s ha megszegi az egyezséget, pontosan fél nap alatt visszavarrjuk a börtönbe. Ez olyan ügyeskezű ember, hogy a maga két aláírásából sűrített a gyermekeinek levelet olyformán, hogy még ön sem tudná letagadni hitelességét, kedves Irén.
- Ez is került annyiba, mint a varsói rezidens hazahívása?
- Ne törődjön vele! A mai napnak vége, menjünk! Már itt kellene lennie az autónak.
- Milyen autónak?
- Az a sofőr, inasféle, aki elvitte a nörszöt és a levelet, fél nyolcra vissza lett rendelve. Ő visz haza minket.
- Miért, egy helyre megyünk?
- Most igen.
- A negyvennyolc négyzetméterbe?
- Nem. A tizenkétezer hektárba, aminek a közepén egy erdészház áll.
- Imréhez? Miért? És maga meg én?
- Ha olyan társam lenne, mint amilyen a férje volt, az már régen tudná, hogy a cégünk felvásárolta azt az erdőbirtokot, amelyen az ön önjelölt erdőipari szakmunkás minisztere él. Én azt már szenteste tudtam, hogy neki nincs háza, nincs otthona, és minden békéje csak hatalmi áldás, mert az én szeszélyemtől függ, hogy eldózeroltatom házastól, lovastól, az önérzetével és az egész állatkertjével együtt, vagy nem. Ezért tudtam volna öt perc alatt kipenderíteni, de hogy a szenteste másképpen alakult, haladékot kapott.
- Meddig és miért?
- Ez csak öntől függ, kedves Irén. De még ma este dűlőre akarom vinni ezt a dolgot, mert mint mondottam volt, én hagyom magam elcsábítani, László meghalt, a szeretője pedig valami luvnya után ácsingózik. Nem az érdekel, hogy mi lesz a kancigánnyal, hanem a maga magánélete érdekel, mert ha az nincs rendben, ha nincs meg a biztos háttere, itt nem fogja megállni a helyét. Ezért kell most önnek dönteni, hogy vele vagy nélküle. Ha vele, akkor úgy tárgyalok, ha nem, akkor önnek kell társat találni.
- És ha nemet mondok, akkor kilakoltatja?
- Ha ki tudom használni, akkor nem.
- Kegyetlen ember maga.
- Lehet. De megszoktam, hogy két embert nem verek át soha, ebből az egyik meghalt, és mivel én egyedül maradtam, arra gondoltam, maga lép a helyébe. Többek között ezért nem kell, hogy letolja a bugyiját. Érti már?
- Talán igen. És most hogy akarja ezt dűlőre vinni?
Megindult a bal oldali széles lépcsőn, amely a mai nap után talán a jövőm. Önkéntelenül belekarolok Bárány doktorba, és szó nélkül haladunk, a sofőrnek csak biccentünk. Irén! De felvitte az Isten a dolgodat! Én tudom, hová megyünk, csak nem tudom, hogy miért. Sokszor jártam erre, de az erdő szépsége, amely tele élettel és örök megújulással, még soha nem fogott meg ennyire. A természet óráját csak az tudja értékelni, akinek olyan béke van a szívében, mint az erdők lelkében. Ha én erre jártam, mindig nedves volt a bugyim és izgultam Imre miatt, és magam miatt is, hogy időben hazaérek-e?
Nem is csodálható, hogy nem csodálhattam azt, amit most csodálok. Nem szólunk egymáshoz, egy-egy halk szóval irányítom a sofőrt jobbra, balra, aztán elakadunk. Elindulunk a süppedő hóban. Ropog a lábam alatt az a fehér szőnyeg, amely takarja azt a zöld gyepet, amelyen osontam a nyáron erre a helyre, és ősszel, amikor az avar a lábam neszét dalolta, mint jótékony nagynéni, most hallgatja el. Bárány doktor bácsi diszkréten káromkodik és átkozza magát, hogy ilyen hülye helyen vett birtokot. Ezen úgy felbosszankodom, hogy direkt az istálló felőli oldalon vezetem a ház felé, amiért is rögtön beleesik egy hóval teli horhosba. Ő köpköd, én nevetek.
Zsemleszínű Házőrző, mint mindig, most is tévedhetetlenül jelez, így Imre az ajtóban fogad, mire megkerüljük a házat. Látszik a meglepetés az arcán, de nem szól, némán invitál. Olyan sok boldog órát töltöttem ebben az egyszobás házban, kedves emlékektől megpuhult szívvel lépek be. Sokszor érkeztem már úgy, hogy Szúza parfümje még lengedezett a szobában, soha nem érdekelt, mert Imre nem hazudott, mindig őszinte volt. Bárány doktort megviselhette a havas fürdő, úgy megfeledkezett magáról, hogy az ajtóban előreenged.
- Vakulj meg… vakulj meg… - köszönt Tilitoli papagáj, és most rajtam a meglepődés sora, a sarokban lévő dobkályha mellett László nagyapa melegedik. Most érkezhetett nemrégen, még kabátban üldögél derűs arccal. Milyen változó a világ, Nagyapa és Imre kvaterkáznak. Egy évvel ezelőtt ez még hihetetlen lett volna. Leülünk, sokan vagyunk a kis szobában, az egész állatsereglet benn van, Csufi ló kivételével. Imre bort tölt, teavizet forral, csak aztán kérdez:
- Hát te?
- Nem tudom, hogy én kísérem-e Bárány doktort, vagy ő engem. Majd elválik. Nagyapa mi járatban erre ilyen későn?
- Tudod, lyányom, megfedeztettük az Ibolyát, oszt olyan jól sikerült, mondom, igyunk rá egyet. Meg hogy az Imre ecsém nem is tutta vón egyedül hazahozni azt a táltosi lovat, akkora gerjedelme vót.
Imre bort tölt, kínál, aztán fordul Bárány doktorhoz:
- Egészségére! Hát mi járatban? Irénnel van baj?
Ami most következik, új arca, vagy lehet, csak előttem ismeretlen Bárány doktornak. Menetből támad, céltudatosan, könyörtelenül, egészen fakó hangon beszél, de pont a monoton hangsúly ad félelmetes színezetet annak, amit mond. Sajnálom Imrét, de nem segítek neki, egyrészt nem tudom, a ”társam” hová akar kilyukadni, másrészt kezdem élvezni ezeket a Bárány doktor által ”játéknak” nevezett szituációkat. Elkezdem tanulni, kár, hogy éppen Imrén gyakorolok, de én már bízom ebben a vadbivalyban. László társa volt, és hiába titkolja, fele testét a szíve foglalja el, de jaj annak, aki erre rájön.
- Irénnel nincs baj. Az állatkertjével van baj.
- Mert?
- Hová viszi innét a jövő hétfőn ezeket? Bár ha szépen megkér, van kis összeköttetésem, segíthetek elhelyezni az állatkertben, ezt megígérhetem.
- De miről beszél? Miért kéne nekem túladni az állatokon? Szeretem őket, van helyem számukra, el tudom őket tartani, meg egyáltalán mi köze van magának ehhez?
- Tudja, mije van önnek, uram? Humorérzéke. Az van. Más nincs. Helye nincs, mert nincs lakása. Eltartani nem tudja őket, mert nincs állása. Csak a nagy bolond szíve van, ami eltűri, hogy klimaxos, hülye úrinők a szeretőik nevét lehelgessék a nyakába. Mert erről is tudok, a doktor bácsi mindig mindent tud.
- Az lehet. De ha belemászik a magánéletembe, engem nem érdekel, ki maga, elengedem a kutyákat, és komoly egészségügyi problémái lesznek perceken belül, ezt ígérhetem!
- Oké! Folytatom. A közöm a dologhoz annyi, hogy december elsején az Integrációs Bank megvette az egész erdőgazdaságot, füvestől, fástól, házastól, a csendjével együtt. A banknak pedig nincs szüksége enervált állatorvosokra. Tehát ki van rúgva. Mint említettem volt, a jövő hétfőn eldózeroltatom az egész pici erdészlakocskát.
- De énnekem miért nem szólt az erdőgazdaság erről?
- A megállapodás része volt, hogy a bank teszi magát hidegre, nem ők.
- És ez miért volt olyan fontos?
- El akartam kapni a tökeit, mint ahogy el is kaptam.
- Nem értem, miért vagyok olyan fontos a banknak?
- Nem a banknak, nekem.
- Hiszen nem is ismer!
- Ha! Ha! Ha!
- Még egyszer kérdezem, miért?
- Irén miatt.
- Ahhoz semmi köze!
- Igaz, nagyon igaz! Az Iréne kislányhoz semmi közöm. De a társamhoz, ahhoz van. És nekem már régen nem tetszett, hogy amíg mi hülyére dolgoztuk magunkat Lászlóval, addig itt az erdő ölén ment az édes szenvelgés. Amíg a társam élt, nem szóltam bele. Vártam, mert egyszer mindenki besétál a bácsi utcájába. Most bejött. Bejött volna ez már korábban is, tisztelt erdőkerülő exminiszter úr, csak én nem tudtam, hogy Lászlót maga temette el. Ez szenteste derült ki, különben amit eddig mondtam, az lett volna az én karácsonyi ajándékom. Akkor nem tehettem. Most igen. Meg is tettem. Ennyi, végeztem.
Tilitoli Papagáj azt mondja: szarrrházi… szarrházi…, és Imre lerogy egy székre.
- Irén!
- Ha itt végeztem, akkor majd irénezhet, ha akar. De most magának ő nem Irén, hanem az Integrációs Bank elnöke, az én társam. A jól átvert férj helyett a feleségét választottam társnak.
Csendesen jegyzem meg:
- Délután még csak európai igazgató voltam…
- Előléptettem! Megtehetem, tehát megtettem. Holnap megkapja a papírokat róla. Bár Lászlóval mi soha nem papíroztunk.
Tehát ez az a játék, amit Lászlóval csináltak. Istenem! Két perc alatt hogy bele lehet nyomni az iszapba egy embert! Megalázni, megtiporni, mindenéből kiforgatni, semmivé tenni a kis világát, amit nehezen felépített, s ugyanezen két perc alatt egy másikat felemelni, felröpíteni a csillagokig…
Mit gondolhat most Imre rólam? Én nem tudom, hogy Bárány doktor mire akar kilyukadni, de bízom benne. Ezt viszont Imre nem tudhatja, csak azt látja, hogy hallgatok, és a hallgatás azonosulás az elhangzottakkal. Pedig mennyire nem így van! Pattog a tűz az egyszerű lemezkályhában, László nagyapa halkan köhécsel:
- Hát, ha mán így fordút a sor, akkor így fordút, Imre ecsém. De nagyobb baj ugye azé nincsen, merthogy az állatok nálam is szépen megférnek, hely van elegendő, meg aztán ilyen formán nem köllesz igénybe venni a doktor úr jóindulatát állatkertileg. Meg aztán mi a mamával nem is lakjuk annak a fene nagy háznak az elejit, ott is elfér ugye, ha mán a Balázs gyerök nincsen ottan. Továbbá a lovat is majdan akkor együtt nevelgetjük, tán még jobb is, ha a gazda mellett nődögél felfelé. Kenyér meg mindig kerülközik, kerül majd most is, lehet, vékonyabb, lehet, vastagabb. Ki tudja ugye eztet? De leszen, és ez a lényeg. A doktor úrnak meg hónap elküldöm aztat a papírt a milliókró, nekem nem kellesz. De a doktor úr viszont kűggye a lovakat, azokat én ingyen is megtartom jóféle zabbal, mert hogy emígyen állapodánk.
Alku! Ismét alku! Isten áldjon, Nagyapa, az ösztönös eszedért!
- Miért adja vissza a pénzt, kedves bátyám?
- Mert nincs rá szükség. Az asztalon mindig leszen egy falat kenyér, egy pohár bor, meg a tisztességes szó, amit kimondottunk. Magunkfajta embernek ez már dúsan is ölég. Meg aztán hogy a fiam, László már így el van temetve rendesen, sok minden nem is érdeköl ebben a világban. A lyányom, látom, rendesen talpra állott, akkó ott sincsen nagyobb gond. Gondulom, én mondhatom, hogy lyányom, és nem köllesz valami Intervenciós bankelnökasszonynak szólítanom, vagy mi az istennyilának.
Felállok, odamegyek László nagyapához és állva magamhoz ölelem a fejét. Rám néz, és a dús szemöldökök alól László néz rám, Lászlónak az a szeme, amit olyan ritkán engedett meglátnom. Nagyapa sem kényeztetett el, lehajtja a fejét, megsimítja a derekamat, majd elenged. Feláll, Bárány doktornak parolázik.
- Köszönjük a szép estét, doktor úr, hiszem, mindent megbeszéltünk.
Imre felé fordul most és egyszerűen mondja:
- Akkó azt hiszem, pakóhatunk.
- Már most?
- Nálam meleg van. Itt hidegülnek a dógok. Mér húznánk az időt, ami mindig csak fogy, mer az nem olyan, mint a hold, hogy időnként felhizlalja magát. Meg aztán arra tanítottam a fiamat is, a Lászlót, ha egyszer mondják, nincs becsületed, akkó harcolj vagy menj arrébb! Most menjünk! Csak az állatokat vigyük, a többi maradhat a hónapi napra.
Imre éveket öregedett, az arca kövület, nekem biccent, Nagyapa szavára bólint, aztán fordul Bárány doktorhoz:
- Ez azért egy piszkos játszma volt, doktor úr!
- Az! De maga is szórakozott Lászlóval, méghozzá a feleségén keresztül. Ez erre a válaszom.
- Lászlót nem ismertem, nem tudom, ki volt, tehát elszámolással sem tartozom, sem neki, sem az emlékének. A feleségének nem hazudtam soha, ezt ő most meg tudná erősíteni, ha nem az Integrációs Bank elnöke lenne, hanem az Irén, aki mindig azt suttogta a fülembe, László. És aki megértette azt, hogy én azt motyogom: Szúza! Biztosan sok dologhoz ért, én nem kétellem. De félek, az emberi lelkekhez önnek semmi köze nem volt soha, lehet, nem is lesz. Biztosan igaza van a galamboknak, hogy összeszarják az erkélyét, mert így adnak egy kis karitatív munkát is a hétköznapok hajszája közepette.
- Már másodszor hallom ezt, hogy így suttognak egymás fülébe. Most már a nevet is tudom. Ki ez az ominózus Szúza?
- Nem sok köze van hozzá, de mivel még beszélni is szeretek róla, elmondom. Tizennégy éves korom óta szeretem, persze csak olyan kamaszos vággyal, mert korban nem illünk össze annyira. Évekig nem láttam, ő felnevelte a gyerekeit, kiszolgálta, szerette a férjét, aztán a ”mór” effektus alapján elmehetett. És csak ötvennégy éves. Milyen öreg már ahhoz, amit megélt, és milyen fiatal ahhoz képest, ahogy én szeretem. Ahogy Pilinszky írja: Ha te szeretnél, és én szeretnélek, úgy szeretnélek!...
Soha nem láttam Imrét ilyen fáradtnak, beletörődöttnek. Érzem, feladott mindent, már semmi nem számít neki, de fontos, hogy végre egyszer lelkileg jól kihányja magát.
- … aztán, hogy László meghalt, láttam, hogy Irénnek egyedül kell talpra állani, mert ebben senki nem tud segíteni soha. Maga sem, én sem! Idejött hozzám Zsuzsa, most már nevezzük nevén, és én megkértem a kezét. Szerettem volna vele élni.
- És hol marad a nász?
- Nem volt, elutasított.
- Miért?
- Mert amikor olyan szép volt nekünk, akkor ő mindig egy nevet súgott a fülembe, és az nem az én nevem volt. Irén mindig azt súgta, László, én mindig azt, Szúza, Szúza pedig azt mormogta véget nem érően, hogy János! Hát ennyi! Köszönöm, hogy nem szenteste mondta a rossz híreket.
Nagyapához fordulva mondja:
- Mehetünk, ha gondolja!
Bárány doktor több arcát láttam eddig, lassan sok mindent megtudok róla, talán egyszer majd úgy ismerem meg, mint ahogy László ismerte, de ilyen feszültnek látni egy arcot ritkán adatik meg az embernek.
- Izé! Ez a Szúza című hölgy merre lakik?
- Osztég a doktor urat ez mér érdökli? Ami edőt, edőt, ne csigázza ezt az embört, ha kérhetöm!
Imre szól közbe, nem akarja, hogy a szóváltásból baj legyen:
- Menjünk akkor csendesen. A kasokat felrakjuk a lóra, és abban elférnek az állatok. Majd kérem, hogy a tüzet oltsák el, és a kulcsot adják oda az erdészet vezetőjének. A volt vezetőnek. Én csak neki tartozom elszámolással, senki másnak. Amiért eltűrtem az ön gorombaságait, csak Irén miatt volt. Viszontlátásra! Mellesleg a kérdésére válaszolva: az ominózus hölgy a Hűvösvölgyben lakott. Na, Isten önnel!
Bárány doktor felpattan, elkapja Imre ingét, és négyszáz decibeles hangon üvölti:
- De pontosan hol, az Isten verje meg?
Imre már lehiggadt, látszik, nem fél. Akitől mindent elvettek, annak nincs félnivalója.
- Engedjen el, mert megölöm gondolkodás nélkül. Na, így már jobb! Nem tudom, miért kell ez annyira önnek, talán tartozik magának, de ezt nem hiszem. Megmondom, de ha Zsuzsának baja lesz, még az idén lótáp lesz magából. Rendben?
- Igen.
- Könnyű megjegyezni, mert olyan neve van, mint a lónak. Ibolya u. 9. Ön ismeri?
- Nem. Ismertem. Most nem ismerem…
- Kije volt önnek?
- A feleségem!
Puff neki! László nagyapa szó nélkül visszaül a kályha mellé, bort tölt, s rökönyödve látom, hogy csillog a szeme! Vajon az öregek előre látnak, vagy csak olyan ránézésük van a világra, amihez nem iskola, bölcsesség, képzettség kell, hanem a mindennapok túlélése, és minden napfelkeltével gyarapodunk anélkül, hogy észrevennénk?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
