Egy fantom nyomában
Sokáig tűnődtem rajta, hogy az alábbiakat az „ Aranyoskák”-ba tegyem, vagy inkább ide, az irodalomtörténeti kuriózumok közé, aztán sok egyéb érv miatt emellett döntöttem.
Mindig szerettem a történelmi tárgyú könyveket, de 8-10 éves fiúcska lévén még nem fejeztem ki magam ilyen körülményesen.
Ha a kis falusi könyvtárban könyvet kerestem, annak egyetlen kritériuma volt:„ harcos” könyv legyen. Így mondtuk Gábor ecsémmel, jó harcos könyv legyen. És harcos könyv volt a Winnetou, a Cooper könyvek, A koppányi aga testamentuma, és az örök „harcos” könyv, az Egri csillagok, amelyet kívülről tudtunk.
Annyira belekeveredtünk a „harcos” irodalomba, hogy olyan könyveket is olvastunk, amelyek nem egészen a mi korosztályunknak íródott, ezért lehetett, hogy én már tizenegy évesen Walter Scott Ivanhoe c. könyvét olvastam, és felháborodtam a könyv olvasása után a televízióban is megjelenő Roger Moore nevével fémjelzett történelmi pamflet miatt.
És hogy miért kellett egy tizenkét éves fiúcskának a frank mondakörből a „Roland vitéz csatái” c. verses eposzt olvasni, hát egyszerű a válasz, mert jó „ harcos” könyv volt. És az olvasmányok hatására felmorajlott a „ harczi zaj” a csendes, börzsönyi kisfalu tágas udvarán. Amit olvastunk este, azt eljátszottuk nappal.
Csattogott a paradicsomkaró Robin Hood és Tuck barát kezében, elfogytak apám rózsaágyásaiból a virágkarók, mert Ivanhoe és a Fekete Lovag sok kopját törtek. A farakásokon vívtuk az egri várat és Kőszeget, és anyám szegény soha nem találta a mosófazekakon a nagy fedőket, azok már régen mint pajzsok funkcionáltak a mi fegyvertárunkban.
Így éltük boldog álomvilágunkat, mikor a könyvtárban egy este felfedeztem egy könyvet, a címe: Özönvíz. Én rögtön a vízözönre asszociáltam, és mivel az nem harcos témájú történet, már raktam is volna vissza a helyére, de már akkor olyan volt a lelkem, hogy ha egy könyv a kezembe került, csak kinyitottam, csak belepislantottam, már csak a tisztesség végett is.
Ekkor ért gyermekkorom legnagyobb öröme, mert az öreg Noé története helyett ezt olvastam a találomra felütött résznél: ... megindult a huszárság rohama a csambulok hadsorai ellen, és remegett a föld a paták robaja alatt, és ezer kard röppent ki a hüvelyéből, és aláriumra rivaltak a kürtök, és vijjogva szólították csatába az embereket a harci sípok!
Óh! Óh! Emlékszem, hogy szorítottam magamhoz a könyvet. Kincs volt a kezemben, igazi kincstárháza a tudásnak, és az eljövendő harci játékok forrása is egyben. S ami még nem elhanyagolható, vastag, nagyon vastag könyv volt! Azért egy 12-13 éves fiúcskától ez elég nagy teljesítmény, én azt hiszem minden dicsekvés nélkül.
De nekem nem volt riasztó a vastag könyv, emlékszem ebben az időben olvastam: Olbracht A hódító c. regényét, Pizzaró kalandjairól, az is 800 oldal körül ringatózott a kezemben, ahogy emlékeim íratják velem ezeket a sorokat.
Kicsit későbben rájöttem, hogy egy trilógia második részét tartom a kezemben, és elkezdődött a könyvvadászat, az olvasás és a játék csodálatos egyvelege, amit az internetes képernyős játékok rajongóinak hogyan is tudnék érzékeltetni?
S jöttek sorra a művek: a „Tűzzel-vassal”, a „Kislovag”, s későbben a „Keresztesek”. Ezeket a könyveket is annyiszor olvastuk, hogy tudtunk belőle oldalakat idézni Gábor ecsémmel. Lassan az író nevét is megjegyeztük, de még harmincéves koromban is helytelenül ejtettem ki a nevét, nem volt, aki elmondja a helyeset.
Későbben, már férfikoromban más szemszögből néztem a „ harcos” könyveket, és megragadott a szöveg zamata, íze, mondatfűzése - igen csodálatos nyelvezete van a műveknek. No, ekkor megnéztem, ki fordította, és ekkor került elém először ez a név: Mészáros István.
Sokáig foglalkoztatott a kérdés, hogy lengyel eredetiben is ilyen szép, veretes-e a mű, vagy a magyarra átültetés során lett ilyen tökéletes.
Akkor sem tudtam a választ, és most sem tudom, mert nem tudok lengyelül, ilyen ismerőseim nincsenek, hát én már ilyen bután fogom meghalni magamat.
A kérdés viszont elkísért egész életemben, ki is ez a Mészáros István?
Érdeklődtem itt és ott, igaz lanyhán, míg majdnem negyvenéves koromban kezembe akadt egy Lem elbeszélés a Galaktika folyóirat egy régi számából, és ott ragyogott a név:
Fordította: Mészáros István
Bingó!!! – kiáltottam fel, bár azt is kiálthattam volna, hogy „heuréka”, hát persze, ’iszen Lem is lengyel volt, és Mészáros is lengyelből fordított, irány a Galaktika!
Igen ám, de addigra ez a folyóirat megszűnt, ezért más úton kellett becserkelnem az információt. Megkerestem, feltaláltam, az újság főszerkesztőjét, bizonyos Kuczka Péter urat.
Idős ember volt már, és a beszélgetésünk után pár hónapra meg is halt. Ő emlékezett Mészáros István nevére, de mint mondotta, személyesen nem ismerte, mert mint külső munkatárs dolgozott a lapnak fordítóként, tehát ő, mint szerkesztő nem is találkozott vele soha.
Ismét vakvágányra futottam, és ezen a vágányon álldogáltam egészen 2006-ig, amikor megjelent az „ Érkezés” c. könyvem.
Egy délután csöngött a telefonom, és egy bank megbízásából búgó hölgyi hang érdeklődött, hogy mit szólnék egy pazar befektetési ajánlathoz. Felvilágosítottam a hölgyet, hogy ha nekem ezred annyi pénzem lenne, ami egy bank figyelmét befektetésileg felkelti, akkor én először is jól megvacsorálnék, innék rá két hosszúlépést, aztán szépen elmennék aludni.
Letörte az információ a búgó hangot, és búcsúzni kezdett, de én mondottam volt neki, hogy úgyis rám akart szánni néhány percet, beszélgessünk. Meglepődött, beszélgettünk, és a vége az lett, elkértem tőle egy postacímet, azzal az ígérettel, hogy küldök neki egy könyvet, prezentbe.
Ahogy leraktam a telefont, azzal a lendülettel el is felejtettem az egészet, csak egy hónap múlva akadt kezembe a cetli, nem kis fejtörést okozva nekem, kit és miért jegyeztem ezt fel anno. A memória csodálatos ha működik, ment is a „búgó hangnak” a könyv postán, derekas kísérő levéllel spékelve.
Ahogy kifordulok a postáról, azzal a lendülettel el is felejtettem, hogy kinek, mit és miért adtam fel, és nyugodtan ballagtam hazafelé.
Talán két hónap is eltelt, mikor ismét kapok egy telefont, s egy búgó hang szól bele, aki szabadkozik, hogy nem köszönte meg a prezentet, de előbb el akarta olvasni, és ez most megtörtént. És köszöni.
Ez eddig rendben, de ki köszön, és mit?
Csavargattam a hypotalamuszomat, s beugrott, a bankos hölgy!
Bingó!
Aztán mondja a hölgy, hogy elismerő szavak helyett, had’ kérdezze meg, hogy mikor a Sienkiewicz trilógiára hivatkozom, akkor miért méltatom annyira a fordítót, mikor általában az írót szokás dicsőíteni?
S elmondottam neki, amit már fentebb leírtam.
Ekkor szégyenlősen mondja nekem, hogy az ő anyósa Mészáros István és Pálóczi Horváth Margit leánya, és ennek a hölgynek a fia az ő férje.
Hajszál híján belementem a szembeforgalomba, mert kezdett alakot ölteni a fantom, akit annyi éve kergetek.
A többi már technikai kérdés volt, Mészáros Zsuzsanna örült, hogy az apjáról érdeklődik valaki, a menye szintén örült, és eljutatták hozzám az alábbi dokumentumokat.
S végre láttam annak az embernek az arcát, aki iránt annyi éven át éreztem néma, de méltó csodálatot.
Hogy ezeket a sorokat leírhattam, köszönet érte az élőknek, és tisztelet a már elmenteknek!
A borítékban az alábbiakat kaptam:
(Mészáros István…)
„1891. szeptember 29-én született Újpesten, egy tízgyermekes polgári család negyedik gyermekeként. Még kisgyermekként került az akkori Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Galíciába, ahol édesapja egy olajipari vállalat vezetője lett.
Itt került kapcsolatba a lengyel néppel, s itt sajátította el pajtásaitól a lengyel nyelvet. Közép- és főiskolai tanulmányait Sárospatakon és Budapesten végezte.
Részt vett az I. világháborúban, ahol jobb kezén súlyosan megsérült.
1919-ben nősült, felesége Pálóczi Horváth Margit tanítónő, egy budapesti ügyvéd leánya. Házasságukból három gyermekük születik, Emma, György és Zsuzsánna.
1919-től az akkor már Lengyelországhoz tartozó Galíciában dolgozott 1928-ig, ezután családjával együtt visszaköltözik Budapestre.
A harmincas évek közepén Edgár öccsével megvették a „ Tér és forma” építőművészeti folyóirat kiadási és terjesztési jogát. Az újság szerkesztését egy kiváló építészcsoport végezte. A háború után az újságot átvette a Közmunkák Tanácsa, és 1948-ban megszüntették.
1936-ban a Külügyminisztériumba került, s ott lengyel referensként tevékenykedett a német megszállásig. Lengyelország náci és szovjet lerohanása után id. Antall József egyik legszorosabb munkatársaként hivatalból és szíve szerint is együttműködött a lengyel menekültekkel. Tevékenységét az 1940 végéig működő lengyel követség vezetője, Leon Orlowszki és a menekült szervezetek vezetői a legnagyobb mértékben elismerték.
1944. március 20-án lemondott minisztériumi állásáról, és teljes erővel a náciellenes Magyar Függetlenségi Mozgalomban harcolt a demokratikus Magyarországért. 1945-ben visszakerült a Külügyminisztériumba, s ott dolgozott a kommunista hatalomátvételig.
Kényszernyugdíjaztatása után a lengyel irodalom klasszikus alkotásainak fordításával foglalkozott. Egy-egy munkája, például a „Quo vadis…” vagy a híres Sienkiewicz trilógia több kiadásban is megjelent. Munkásságát a Lengyel Pen Club díjának odaítélésével ismerték el.
Élete végéig dolgozott, s rövid betegség után 73 éves korában 1964. december 31-én halt meg.
Budapest. 2007. január 29.
Dr. Török Bálintné, Mészáros Zsuzsánna.”
Ide jön a Mészáros István montázs, a képaláírás ez legyen:
Mészáros István fiatal és idősebb kori képe
( A kép tulajdonosa: Dr. Török Bálintné, szül: Mészáros Zsuzsánna)
Ş
A különféle kalendáriumokat már az 1800-as évek elején nagy becsben tartották, kemény avagy puha táblával adták az olvasónak, és emlékszem, volt olyan darabom, melynek színesen illusztrált fedele volt.
Közvetlenül a biblia után, erre a könyvre mondták az egyszerű népek, hogy „ ez az a könyv, akiben minden benne van…”
Polcomról én is le tudok ilyesmit emelni, ez egy „Kincses Kalendárium 1956” .
Sok egyéb mellett, lássuk, mit hüvelyeztem ki a sárga, néhol már töredezett lapokról.
Egy Kossuth díj nyomában
Kuczka Péter
„1923-ban született Székesfehérvárott, értelmiségi családból. Apja korán meghalt, ettől kezdve rokonai nevelték. Középiskoláit is Székesfehérvárott végezte. Érettségi után tisztviselőnek ment, majd hogy egyetemre kerülhessen, egy budapesti vállalatnál dolgozott. Meg is kezdte a Közgazdasági Egyetemet, de nem fejezte be.
A felszabadulás első évében lépett be a Magyar Kommunista Pártba. Elsők között volt, aki költészetében a pártos költő hangján szólalt meg a felszabadulás utáni irodalomban.
1941 óta ír, de versei csak 1947 óta jelennek meg. A költői mondanivaló, a pártos és egyúttal igényes, művészi színvonalú költészet új útjainak keresésében Kuczka Péternek komoly érdemei vannak.”
Most tessék figyelni, jön a java!
„Merészen, új hangon énekelt meg olyan témákat, amilyeneket a finomkodó „széplelkek”- valójában képmutató, hazug, reakciós irodalmárok -, nem tartottak verstémának. ( pl. a költőnek afeletti öröme, hogy növekszik a cukortermelés.)
1950-ben József Attila díjjal jutalmazták.
1954-ben jelent meg a Mindenkinek, mindenkinek! című verseskötete, amelyben az 1919-es Tanácsköztársaságnak állít nagyszerű emléket.
Ebből a Kossuth díjjal kitüntetett művéből közöljük az alábbi verset.”
És most nekem az lenne a dolgom, hogy a Kossuth díjjal jutalmazott verset leközöljem, ahogyan ezt az én forrásom meg is tette, elkövetve vele az emberiség ellen soha el nem évülő gaztettet. Én csak egy-két részletet jegyzek le ide, szerintem elég ennyi is, hogy a mű szárnyaló, veretes, pántos, zamatos lelkületébe belepillanthassunk.
Részlet az 1956-os Kincses Kalendáriumból
AJÁNLOM AZ OLDALT
